Az évek múlása az 1965-ben világbajnokságot nyert női kézilabda válogatottunkat sem kíméli. A legutóbbi két veszteséget Markovicsné Balogh Márta hirtelen, Fleckné Babos Ágnes hosszú, súlyos betegséget követő távozása jelenti. A két világbajnok elmenetelével immár nyolcan örök álmukat alusszák. Hatan – Guricsné Pásztor Erzsébet, Csenkiné Varga Zsuzsanna, Takácsné Giba Márta, Hanus Ágnes, Ritterné Lengyel Erzsébet és Ignácz Ilona viszont még itt van közöttünk.
1965, Dortmund: Guricsné Pásztor Erzsébet, Rothermel Anna, Jóna Magda, Hajek Károlyné, Schmidt Jenőné, Csenkiné Varga Zsuzsa, Giba Márta, Bognár Erzsébet, Balogh Márta, Fleckné Babos Ágnes, Hanus Ágnes, Ignácz Ilona, Lengyel Erzsébet (jochapress, archív)
A nagy idők nagy tanúi közül az egyik legfiatalabb Ignácz Ilona, aki abszolút képben van szeretett sportága dolgait illetően. Ő 1980-ban ment férjhez Belgiumba, korán megözvegyült. Hollandiába ingázásai során három élvonalbeli női együttest is irányított, ráadásul a holland válogatottnak is volt a vezető edzője. Sűrűn hazalátogat, bár ezek a vizitek a vírusinvázió Belgiumban végzett komoly csapásai miatt ez idő tájt szünetelnek, de Ilonka – amint elmondta – rajtra kész, már nagyon várja a zöld lámpa kigyulladását. Vele szerencsére telefonon is könnyen, érdemben és hosszan lehet beszélgetni élete nagy kalandsorozatáról, a kézilabdázásról is. Érthető módon először a lassan ötvenöt éve történtekre terelődött a szó.
Ignácz Ilona (fotó: jochapress)
– Bár már a Goldbergerben eltöltött serdülő és ifjúsági éveim során is feltehetően figyelt engem is Török Bódog – aki a „Goli” felnőttjeinek volt az edzője -, de igazán akkor kerülhettem képbe, amikor 1962-ben Fleckné Babos Ágival együtt bekerültünk a Testnevelési Főiskolára – emlékezett Ilonka. – Ott szoktunk igazán össze Ágival, ami azután később a válogatottban is sokat jelentett mindkettőnk és a csapat számára egyaránt. A válogatott keretbe egyébként már 1960-ban behívott, majd a „Hat város tornája” elnevezésű rendezvényen kaptam először lehetőséget az NDK ellen a játékra. Eredetileg szélsőnek indultam, de az akkori beálló, Arany Éva, engem is átképzett erre a pozícióra. A válogatottság pedig hatalmas kitüntetésnek számított, mert Bogyi bácsi köztudottan rendkívül igényes szakember volt.
– Mit lehet elmondani erről a méltán világhírnévre szert tett emberről, aki ritka módon, huszonhárom évig megszakítás nélkül irányította a magyar női kézilabda válogatottat?
– Ha volt valaha a magyar sportéletben igazi úriember felelős pozícióban, akkor Török Bódog az volt! Még egy félreérthető szó sem hagyta el a száját soha, másról meg végképp ne is beszéljünk. Ő megtehette, hogy igen magasra emelhette az erkölcsi mércét valamennyi játékosával szemben. Több, olyan tehetséget nem vett figyelembe, akik képességeik alapján ott lehettek volna. Ő azonban a csapat egységét, a kifogástalan közösségi szellemet sokkal többre tartotta annál, hogy egy esetlegesen jobb erő behívásával zavar keletkezhessen a csapaton belül.
Török Bódog (fotó: jochapress)
– És a szakmai oldalról közelítve, mi jellemezte Bogyi bácsit!
– Rendkívüli igényesség! Már akkoriban is igen aprólékosan elemezte az ellenfelek várható játékát és ahhoz szabta az ő elképzeléseit. Ami pedig a felkészülést illeti, mindig és mindent egyedül végzett, amit ma egy csapat mellett négyen-öten is intéznek. Kiváló edzéseket vezetett például a kapusoknak is, akiket teniszlabdákkal leadott lövéseivel igyekezett transzban tartani. Erről, ennek a hatékonyságáról a legtöbbet talán a vb-t követően a világ legjobb kapusának megválasztott Elekné Rothermel Anna mesélhetett volna, aki a döntőben a “jugó” Zlatka Rebernjak hétméteresét is kivédte.
– Arról már mindenki tud, hogy az NDK elleni két döntetlent követően, sorsolással jutott ki Dortmundba a nemzeti együttes. Mondjon valamit, amit még nem tudnak a sportbarátok!
– Bogyi bácsi igyekezett mindent egyedül elvégezni, nem szívesen vont be bárkit is a munkába. Az 1965-ös világbajnokság előtt azonban kivételt tett és az utolsó hónapokra maga mellé vette Varga Jenőt, a TF sajnálatosan korán meghalt tanárát, aki egy hozzá hasonlóan rendkívül korrekt, jó szakember volt. A vb-t novemberben rendezték, az őszi bajnoki idényre különös odafigyeléssel készültek. Bogyi bácsi soha nem volt változtatásként elérte, hogy a Kisstadion felületét padlóval takarták be, így az összes NB I-es meccset a világbajnokság pályaborításához nagyon hasonló felületen játszhattuk le. Ugyanezt mondhatom el a mátraházi edzőtáborozásról is, majd a Tatán eltöltött hetekről, ahol a leendő vb-csoportellenfeleinket – Románia, Lengyelország, Csehszlovákia – egy-egy NB I-es együttessel „jelenítette” meg. Ezeknek az ellenfeleinknek azt kellett játszaniuk, amire tőlük számíthattunk Dortmundban.
– Maga a világbajnokság egyértelmű magyar sikert hozott, a ki- és a hazautazás viszont annál izgalmasabban alakult.
Rothermel Annát a vb legjobb kapusának választották
– Az NSZK-beli részvételre valóban az utolsó pillanatban kaptuk meg a pártbizottságtól az engedélyt. A mérkőzéseken sokkal kevesebb gond adódott, hiszen mind a négy meccsünket meggyőző fölénnyel megnyertük: Csehszlovákiát 7-4-re, a címvédő Romániát 9-6-ra, a lengyeleket 15-5-re, majd a döntőben a jugoszlávokat 5-3-ra sikerült legyőznünk. A felszabadult ünneplés örömét azonban elvette tőlünk egyik csapattársunk, aki a döntőt követően eltűnt a szállodából. Ahogy akkoriban mondták: disszidált. Itthon azután nagyon hűvös hangulatú fogadtatásban volt részünk…
– Világbajnok lett, egész életre szóló élménnyel gazdagodott. Ám arról még nem esett szó, kiknek a segítsége kellett ahhoz, hogy ilyen magasra eljusson.
– Óbudán laktunk, a Tímár utcai iskolába bejött egy alkalommal Beregszászi János edző és hívta azokat, akik szívesen kézilabdáznának. Márpedig én bárhova elmentem volna, tizenhárom évesen ez a lehetőség adódott. Előtanulmányként az iskolában Dezséri Lászlóné tanárnő is segített annyiban, hogy a suli egyetlen (!) röplabdájával állandóan kidobóst játszhattunk. Állítom, hogy ez a játék a lehető legjobb alapokat adta a kézilabdázáshoz. Folyamatosan fel, s alá rohanni, közben célozni, ezt játszottuk délutánokon át a kölcsönkért labdával a Zápor utcában is. Akkoriban csak nagyon ritkán kellett megállnunk egy-egy, arra jövő autó miatt… Egy év múlva már behívtak a serdülő válogatottba… Ottani edzőm, Balogh Endre neve is kiemelést érdemel.
– 1966-ban, 23 évesen végzett a TF-en, a Vasashoz igazolt és azonnal elkezdte az edzősködést is.
Angyal Éva
– Babos Ágival kaptunk egy csoportot és a Vasas Sportiskola számára kellett játékosokat nevelnünk. Ma is jóleső érzés például arra gondolni, hogy a későbbi világklasszis beálló Angyal Évának mi adtunk a kezébe először labdát. Több, később az élvonalig eljutott játékos is nálunk kezdett, így a kapus Veréczi Edit vagy az irányító Tovbesz Kati is a mi tanítványunk volt. Ez az időszak viszonylag hamar, 1970-ben befejeződött, mert a Vasas SI akkori igazgatója, Barbacsy Imre rávett, hogy legyek módszertani előadó. Az volt a kikötése, hogy az ottani munka mellett nem játszhatok tovább, én pedig ezt elfogadtam.
– Innen már egyenes út vezetett az Építők SC-be, ahol később évekig elnökhelyettes is volt.
– Nagy Ferenc, majd Zsigmond László elnökök mellett dolgozhattam, egészen addig, amíg 1980-ban nem mentem férjhez Belgiumba. Egyébként ezt a házasságot is a kézilabdázásnak köszönhetem, mert egy korábbi, jugoszláviai tornán ismertem meg a későbbi férjemet, aki a belga válogatott orvosa volt akkoriban.
– Ezzel a térfélcserével komoly edzői sikerek is együtt jártak.
– Három élvonalbeli klubbal is foglalkozhattam (Sittardia, Swift Roermond, IASON Valkenburg), sőt! Kiköltözésemet követően három és fél esztendeig a holland válogatottat is én készíthettem fel. Az akkoriban ott elfogadott heti két edzéssel is sikerült elérnünk, hogy 1981-ben nem estünk ki a második vonalat jelentő B-világbajnokság mezőnyéből.
– Magyar játékosokat is kivitt csapataiba, ők megfeleltek?
Tóth Ildikó, Ignácz Ilona, Nagy Zsuzsanna
– Először Csíkné Horváth Klárit hívtam ki, ő Belgiumban egy alacsonyabb osztályú csapatban játszott. A későbbi években két debreceni, Tóth Ildikó kapus és Nagy Zsuzsanna jobboldali átlövő érkezett a Swift Roermondba, amellyel az NB I/B-ből fel is kerültünk asz élvonalba. A dolog pikantériája, hogy a döntő összecsapáson a bokatörést szenvedett Nagy Zsuzsa nem játszhatott, mégis nyerni tudtunk.
– Mivel mindmáig jól ismeri a holland viszonyokat, fel kell tennem a kérdést: mitől olyan jó a holland női kézilabdázás?
– Megyei korosztályos válogatottakat működtetnek, ahonnan azután a legjobb tizenhat minden évben bekerülhet Amszterdamba, a központi Kézilabda Akadémiára. A kitűnő szakmai felkészítés eredményeként ez a forrás folyamatosan felszínre hozza a válogatott szintű játékosokat, akik azután rendre külföldre igazolnak, viszont a holland válogatottnak mindig a rendelkezésére állnak.
– És a magyar válogatottat hogyan látja?
Elek Gábor Danyi Gábor
– Bár a játékosanyag elég jó, a válogatott a dán Kim Rasmussen három és fél éve alatt nem lépett előre. Ez az ember gyengécske eredményekkel és folyamatos hitegetéssel átnyaralgatta itt az időt. Majd miután ritka sportszerűtlenségét követően a nemzetközi szövetség eltiltotta, itthon végre leváltották és még neki áll feljebb és perrel fenyeget. Danyi Gábor és Elek Gábor megbízása egyértelműen jobb döntésnek ígérkezik.
– Amikor megvonja pályája mérlegét, mit emel ki elsősorban?
– A kézilabdás sikereket, az engem irányított edzőket természetesen örömmel emlegetem. Azt viszont sajnálom, hogy mára már minden családtagomat elvesztettem, legutóbb pedig a gyerekkoromtól volt legjobb barátnőm, Markovits Márti is hirtelen itt hagyott bennünket. Az ő távozás nagy űrt jelent az életemben.
(nso.hu / Jocha Károly)
