A Jugoszlávia elleni Eb-döntőn az egész ország megtanulta a nevét, ám a 3-2-re megnyert meccsen szerzett három gól nem a csúcsot, csupán a csodálatos karrier első állomását jelentette – az athéni finálé utolsó negyedében például két góllal, egy gólpasszal és három emberhátrányban blokkolt lövéssel járult hozzá az aranyhoz. A vízilabda élő legendája, a háromszoros olimpiai bajnok Kásás Tamás számos felejthetetlen és néhány keserűbb pillanatot is átélt a vízben. Az egykori kiváló játékos ma ünnepli 44. születésnapját. Isten éltesse!
Az egyetemes vízilabda többszörösen megkoronázott királya játékosként sem kereste a rivaldafényt, nem meglepő, hogy 2012-es visszavonulása után is csak elvétve hallani felőle. A Komjádi uszodánál található elegáns étterem tulajdonosaként tölti mindennapjait, a közönség a Millenium Masters meccsein láthatta viszont az utóbbi években, ám amennyire visszahúzódó a civil életben, annyira volt felejthetetlen a vízben. Amit nem tudott a vízilabdáról, az nem is létezett, nem véletlen, hogy válogatott és klubszinten is minden trófeát bezsebelt.
A legemlékezetesebb tripla
„A londoni olimpia óta egyetlen meccset sem néztem vissza, akkoriban persze, huszonegy éves fejjel más volt a helyzet. Rongyosra néztem a videokazettát, elvégre minden fiatal játékos hiúságának jót tesz, ha három gólt lő a 3-2-re megnyert meccsen. Éppen abban az esztendőben vezették be a szabályt, hogy hét méteren kívülről egyből kapura lehet lőni a szabaddobást, emiatt a játékosokban még nem alakult ki a reflex, hogy blokkoljanak az ilyen helyzetekben. A harmadik gólom előtt a velem szemben álló jugoszláv játékos sem emelte fel a kezét, én kiemelkedtem, a lövésnél pedig az ösztöneimre hagyatkoztam. Ami viszont magát a meccset illeti, alighanem minden idők legpocsékabb fináléját játszottuk. Az egész mérkőzésen egyetlen lefordulás sem volt, mindkét csapat rengeteg hibázott, borzasztóan unalmas összecsapás volt.”
A legfontosabb labdaszerzés
(Az olimpiai elődöntőben 6–5-ös jugoszláv vezetésnél a harmadik negyed közepén lefordult az ellenfél, a labda a jobb szélen meccsen négy gólt szerző Petar Trjbojevics kezén volt. Ha sikeres az átadás a középen üresen érkező társ felé, a vetélytárs vélhetően kétgólosra növeli az előnyt, csakhogy a két jugoszláv játékos között éppen Kásás Tamás védekezett…)
„Hogy az ilyen labdaszerzés tanulható-e? Ahogy Varga Dénes mozdulatait nem lehet tanítani, úgy azt sem, hogy bizonyos szituációban a játékos ösztönösen megérezze, mi következik, és a megfelelő pillanatban, tökéletes ütemérzékkel nyúljon közbe. A lábtempó fejleszthető, a labdaszerzést is lehet gyakorolni a tréningeken, de akadnak olyan játékelemek, amikor a pólós vagy képes ösztönösen jó döntést hozni, vagy nem. A szurkolókat általában az érdekli, mit csinál a játékos a vetélytárs kapujánál, ám én a védekezést is élveztem. Örültem, amikor a saját kapunk előtt jártam túl az ellenfelem eszén, a labdaszerzések, a szerelések legalább annyira fontosak voltak, mint az, hogy a másik kapunál villogjak.”
A legmélyebb gödör
„Azt az idényt nyugodt szívvel nevezhetem pályafutásom mélypontjának. Gyakorlatilag 1995-től kezdve minden világversenyen ott voltam, a legmagasabb szinten vízilabdáztam, és többnyire végigjátszottam a meccseket. Abban az évben viszont úgy éreztem, teljesen kimerültem, és ez az állapot a Domino elleni Bajnokok Ligája-elődöntőben csúcsosodott ki, a verség után padlóra kerültem. A mérkőzés elején kihagytam egy négyméterest, aztán a hosszabbításban egy perccel a vége előtt odaálltam a második büntetőnkhöz. Nagy nyomás nehezedett rám, de úgy voltam vele, még mindig jobb hibázni, mint megfutamodni a felelősség elől. Elvállaltam a lövést, de a lécről kifelé pattant a labda, és végül kikaptunk. Mivel azt a négyméterest én harcoltam ki, még inkább bosszantottak a történtek. Tudtam, milyen súlyos árat fizettünk a hibámért, de azért egy játékosnak sem szedik le a fejét, amiért kihagyja a négyméterest. Ha nem teszed oda magad a védekezésben, ha lusta vagy, ha nem passzolsz az üresen lévő társadnak, akkor igen, de az elhibázott büntető miatt nincs értelme.”
A legfélelmetesebb uszoda
„Pályafutásom egyik legjobb meccsét játszottam Belgrádban, azon a nyáron három napon belül kétszer vertük meg a jugoszlávokat a saját közönségük előtt. Előbb a világkupa csoportmeccsén, aztán az elődöntőben, és aki emlékszik rá, milyen hangulat uralkodott abban a nyitott uszodában, annak nem kell külön ecsetelni, hogy ez mekkora teljesítmény volt. Az emléket kissé beárnyékolja, hogy a döntőben kikaptunk az oroszoktól, az utolsó másodpercekben pedig épp mellőlem csavarták a győztes gólt. Az egész tornán jól ment a játék, az elődöntőben négy gólt szereztem, de a finálé végjátéka szerencsétlenül alakult, az utolsó másodpercekben teljesen kimerülten kerültem Revaz Csomakidze mellé, és nem tudtam megakadályozni, hogy gólt lőjön. Szomorú lett a vége, ugyanakkor érdemes különválasztani a meccseket, mert ahhoz, hogy a döntőben vereséget szenvedjünk, meg kellett nyernünk az elődöntőt.”
A legkeményebb sport
„Egyre inkább fizikai küzdelemmé válik ez a sportág, a játékvezetők is egyre inkább engedik a kemény játékot. Annak idején sokszor éreztem, hogy nem hagynak levegőhöz jutni, hogy emberelőnyben is jobban kilépnek rám, és akadtak csapatok – mondjuk a szerb válogatott – ahol néhány durvább pólós szinte csak azért ugrott vízbe, hogy verekedned kelljen, és ne tudj a vízilabdára koncentrálni. Ami engem illeti, sosem voltam durva játékos, legfeljebb bizonyos helyzetekben kemény, de ezt a sportágat máshogy nem lehet játszani. Megesett, hogy engem is ki tudtak zökkenteni, de kerültem a verekedést. Azt vallottam, hogy a győzelem a legjobb válasz a keménykedésre.”
A legérzelmesebb pillanat
„Éppen édesapámmal ölelkezünk a képen, és az arcomból ítélve a felvétel biztosan a pekingi olimpia döntője után készült, mert az volt pályafutásom egyetlen meccse, amelyen örömömben sírtam az utolsó dudaszót követően. Akkor hirtelen rám szakadt az érzés, hogy a sorozatban megnyert három olimpiai aranyéremmel mekkora tettet hajtottunk végre. Húsz évvel korábban senki sem gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet, sőt, hiába utaztunk címvédőként a tornára, sokan a pekingi játékok előtt sem hitték volna, hogy ismét a csúcsra érünk.
Ami aput illeti, pályafutásom során egyszer, a Vasasnál voltunk vezetőedző-játékos viszonyban. Tapasztalatszerzésnek mindenképpen jó volt, hogy más szemszögből is megismertem őt, testközelből láthattam, milyen módszerekkel dolgozik. Tetszett, hogy sosem volt két ugyanolyan edzésünk, emiatt mindig vártuk a tréningeket. A másik oldalról viszont nyilván nem volt ideális, hogy apa és fia egy csapatnál van, mert akadtak kellemetlen helyzetek. Mindketten profiként álltunk a feladathoz, sosem kivételezett velem, de mégiscsak a fia vagyok, ami olykor feszültséghez vezetett. Nagy kudarcként éltük meg, hogy végül semmit sem nyertünk azzal a csapattal, még akkor is, ha egy brutálisan erős Honvéd ellen vesztettünk.”
Forrás, fotó: Babják Bence/NS, NS-archív
