Ferenczi István megszállott ultrafutó, már élvonalbeli labdarúgó korában kivívta sokunk csodálatát, és bőven túl a negyvenen sem vesz vissza a tempóból. A hét végén elfutott Szekszárdról Bajára, meg vissza. Száz mérföld, csekélység…
Ferenczi István (b) a célban
Száz mérföld gépkocsival is jó kis túra, hét még futva. De van, akinek meg sem kottyan…
Péntek reggel öt perccel tíz előtt megcsörrent a telefonom. Ferenczi Pista volt az, egykori kedvenc futballistám – hogyan is lehetne elfelejteni azt, amikor 2016. november 19-én a Vasas–Ferencváros rangadón Michael Oenning becserélte a 39 éves erőnléti edzőt, és a veterán a 88. és a 93. percben szerzett góljával kiharcolta a 2-2-es döntetlent, amellyel akkor 16 forduló után az angyalföldiek vezették a tabellát?! Manapság mindez nem fenyeget, a Vasas játékosai ez idő szerint még csak álmodoznak az NB I-ről, Pistát pedig az edző- és tulajdonosváltáskor, ahogy kell, elküldték a Fáy utcából, s most a Siófok kondicionáló trénere.
– Két óra múlva indul a szekszárdi főtérről, a Garay térről a Korintosz-futás, elfutunk Bajáig meg vissza, az 161 kilométer, gyakorlatilag pontosan száz mérföld. Ez a klasszikus Spartathlon kvalifikációs versenye Magyarországon. Huszonnégy óra szintidő, szombat délelőtt tizenegyre be kell érnem a szekszárdi célba. Ugyanúgy készültem rá, mint az eddigi versenyekre, heti száz-százhúsz kilométert futottam, részt vettem az UltraTiszán, ami éppen százhúsz kilométer volt. Kemény nap lesz, itt, a Garay téren már árnyékban is harminc fokot mutat a hőmérő, de árnyék sehol sincs – mondta a 191 centis, 84 kilós sportember, aki labdarúgóként is kilenc válogatottságig vitte, s akkor kerültünk barátságba, amikor már túl a harmincon 53 bajnokin 47 gólt rúgott a Fradiban, ami a kétezres években már elképzelhetetlen termelékenységnek számított.
Pistával a Margitszigeten minden reggel összefuthat – szó szerint – az ember, ott rója a köröket számunkra, hatvanas kocogók számára szívszakító tempóban, mindig előre köszön, ahogy jól nevelt futóhoz illik. Ha egy colos lokomotív száguld felénk, akkor mérget lehet venni rá, hogy az Ferenczi sporttárs.
– Nyilván az a cél, hogy hazaérjünk (ez ultrafutó-zsargonban azt jelenti, hogy ne adja fel az ember, egyszer egy maraton végén megfáradva a 2-es villamossal értem be a célba, a mai napig hallgathatom a haveroktól, hogy áttértem a duatlonra… – a szerk.), őrületes hőség van, a távot tisztelni kell, száz mérföldön történhet bármi. Vannak frissítő állomások, de én viszem magammal a kaját és a folyadékot egy ötkilós hátizsákban. Hadd szenvedjek! Most 84-85 kiló vagyok, de ez kevesebb lesz a célban.
Pista Siófokon is szorgalmasan fut, ahogy mondja, a múlt héten körbebiciklizte a Balaton kiegészítő programpontként, az is kétszáztíz kilométer, csekélység… És két hete, amúgy levezetésként, megcsinálta az Ironmant.
– Siófokon, csak úgy privátim, egy barátommal, aki aznap ünnepelte a negyvenedik születésnapját. Az 3,86 kilométer úszás, 180,25 kilométer futás és egy teljes maraton, 42195 méter. Tizennégy óra alatt teljesítettük – említi Pista, csak úgy mellékesen, mintha leugrott volna a sarki trafikba – bocsánat, Nemzeti Dohányboltba – egy doboz cigiért. (Persze nem dohányzik, mondanom sem kell.) Ő egyébként szeptemberben már betölti a negyvenhármat, de egy ultrafutónak az nem kor.
A spártai nagy futás idén a vírushelyzet miatt elmarad Pistának, most az UB a cél. A laikusok kedvéért az az UltraBalaton rövidítése a szakzsargonban, és Pistának már bőven megvan a joga ahhoz, hogy a szakzsargont használja. Eddig jutunk a beszélgetésben, különben is, közeleg a rajt, búcsúzóul még sok szerencsét kívánok, és abban maradunk, majd felhív, ha „hazaért”.
Szombat este van, , a fiam épp most lett bronzérmes öttusázó létére az országos ifjúsági atlétikai bajnokságon 1500 méteren, a boldogsághormonok olyan erővel bizseregnek a véremben, hogy ki is ment a fejemből a Korinthosz. De megcsörrent a telefon, persze, hogy Pista van a vonal túlsó végén.
– Hazaértem, nem most, még reggel, elküldtem egy fotót a célbaérkezésemről, megkaptad? Igen? Remek! Láttam a Facebookon, hogy 4:04-et futott a fiad, nagyon komoly! Nekem 21 óra 25 perc sikerült, hazaértem, az a fontos. Egyéni csúcs, mondhatnám viccesen, azért viccesen, mert most indultam először ezen a versenyen, és így ennél jobbat még sohasem futottam… – mondja Pista, akit a jelek szerint a humora sem hagyott el. Pedig nem lehetett egyszerű menet a borzalmas hőségben.
– Negyvenöt kilométernél jött egy hullámvölgy, de utána erőre kaptam, és tudtam egy stabil tempót menni a célig. Az igaz, hogy éjszaka is futottunk, amikor értelemszerűen nem sütött a nap, de délelőtt tizenegytől, amíg be nem esteledett, gyilkos volt a hőség, árnyék nélkül. Töltésen futottunk, a gemenci erdő mellet, át Bajára a Türr István-hídon, aztán Baján még bolyongtunk is egy kicsit a Petőfi-szigeten, ami persze nagyon szép, de nem volt kedvem gyönyörködni benne. Visszafelé annyival könnyebb volt, hogy az ember már érzi, mindjárt hazaért, de azért szekszárdi borvidék dombjai nagyon meggyötörtek.
A Garay tér zsúfolásig megtelt, amikor a futók célba értek, 80 és 160 kilométeren is új pályacsúcs született, Csécsei Zoltán (13:43,45 óra) és Bódis Tamás (5:42,23 óra) is megjavította a rekordot.
– Október elején jön az UB (UltraBalaton), az egy kicsivel hosszabb, mint a száz mérföld, 220 kilométer, de nem lesz ilyen hőség, mint most. Most pihenek egy kicsit, ezen a héten csak regenerációs futás lesz, de már itt vagyok Szolnokon, mert a csapat vasárnap NB II-es meccset játszik, szólít a munka. Ahogy beértem reggel fél kilencre, egyből kocsiba ültem, irány Siófok, edzést tartottam a csapatnak, aztán most már innen Szolnokról felhívtalak. Egy kicsit azért ki vagyok purcanva…
Kipurcanva? Egy közönséges földi halandó Pista helyében az intenzíven feküdne száz mérföld után, infúzióra kötve…
(mno.hu / Ch. Gáll András)
