Az 1965-ben, Dortmundban világbajnokságot nyert női kézilabda válogatott tagjai közül már csak hatan élnek, a többiek örök álmukat alusszák. A még közöttünk lévőkkel kapcsolatosan is igyekeznünk kell, hiszen a hat tanú között a legfiatalabb is már a 77. évét tapossa. A Ferencváros villámgyors jobbszélsője, Takács Péterné Giba Márta is a fiatalabbak közé tartozik, ő 1943-ban született. Az élete nagyobb részét Budapesten leélt, egykori kiválóság végleges nyugdíjba vonulását követően húzott egy merészet, és a fővárostól 35 kilométernyire fekvő Inárcs községbe költözött. Szerencsére ő nem annyira félt a vírus „behurcolásától”, így az első kérésre fogadott.
Takácsné Giba Márta fenyvesében (fotó: jochapress)
– Életem legnagyobb húzása volt ez a lakáscsere – hangoztatta vendéglátóm. – Előzőleg Pesterzsébeten egy olyan ház negyedik emeletén laktunk, ahol egy 22 négyzetméteres tetőterasz is a lakáshoz tartozott. Ott kávézgattunk, pihengettünk, amikor időnk engedte, szinte az egész Budapestre rálátásunk volt. Mégis elhatároztuk a váltást, mert egyre kevésbé esett jól a lépcsőzés. Az inárcsi partnereinknek pedig pont fordított volt az elképzelésük, így egyszerűen elcseréltük a két ingatlant.
– Amely – személyesen tanúsíthatom – felér egy kisebbfajta botanikus kerttel…
– Ezért nagyon meg kellett dolgoznunk, ugyanis a 350 négyszögöl tele volt lucernával, amely növény jellemzője, hogy méteres gyökere van és egyenkét kell kihuzigálni a földből, ha változtatni akar valaki. Erre a kertre annyira büszke vagyok, hogy ha bárki jön hozzánk, addig nem vezetem be a házba, amíg végig nem kalauzolom a birodalmamban.
– Miközben jómagam is megtettem a sétát, arról kérdeztem a világbajnoki csapat tagját, melyik növény a legkedvesebb számára?
– Nem akarok különbséget tenni, talán csak annyit mondanék, hogy huszonkét, különböző gyümölcsfám van, amelyek úgy lettek összeválogatva, hogy egymást követően teremjenek, mindig legyen friss gyümölcsünk. A fenyőfákat hirtelen nem is tudom összeszámolni, a konyhakerttel is így vagyok. Tavasztól őszig minden délelőtt vár a kert. Reggeli után elviszem az ötéves Karolát az óvodába, majd legalább tizenegy óráig kinn dolgozgatok. Mindig van mit tennem.
– A séta végeztével már odabenn kérdeztem Mártától: a korábbi évtizedekben is ilyen eseménydús volt az élete?
– Sosem unatkoztam, s ebben a sportnak is komoly rész jutott. Pesterzsébeten, a ma már a Nemzetközi Atlétikai Szövetség egykori főtitkáráról, Gyulai Istvánról elnevezett Attila utcai általános iskola tanulója voltam. Gyulai Pista egykorú volt velem, édesanyjánál hat évig tanultam zongorázni. Az iskolában évekig tornásztam, a budapesti versenyekig is eljutottam. Tizenkét éves voltam, amikor meguntam a szőnyeg nélkül, kézállásból a padlóra gyakoroltatott bukfenceket, mert féltettem a fejemet. A torna befejezéséhez egy osztálytársnőm hívása is segített, akivel a Gyapjúfonóba el is mentem kézilabdázni.
– Gondolt arra, hogy egyszer majd világbajnok lesz?
– Ez még véletlenül sem fordult meg a fejemben! Az első évek leginkább játszadozásokkal teltek, miközben egy targoncás fiú volt az edzőnk. A programban legtöbbször fogócska, foci és a kidobós szerepelt. Tizenöt éves voltam, amikor Nád János edző felvitt az ifik közé. Az ott folyó rendszeres edzésmunkának hamar meg is lett az eredménye, ugyanis a korábbi csepeli edző, Killik Frigyes behívott az ifjúsági válogatott keretbe.
– Egy év sem telt el és már az NB II-es felnőttek között léphetett pályára.
– Amihez meg kellett hamisítaniuk az igazolványomat, a sportorvos pedig nem buktatott le, viszont havonta jelentkeznem kellett nála. Egy évig „bújtattak”, amíg el nem értem a korhatárt. Nád János, majd Gecse János vezetésével egészen az NB I/B-ig felkapaszkodtunk, amikor a gyár szélnek eresztette a csapatot. Így kerültem az élvonalbeli Hiradótechnika együtteséhez.
– Ahol néhány héttel később már a világhírű kapitány, Török Bódog figyelte a játékát.
– Én csak később tudtam meg, hogy Bogyi bácsi miattam jött el – inkognitóban – az egyik bajnokinkra. Ez 1961 őszén történt, amikor még nem töltöttem be a 18 évemet, ő pedig meghívott a felnőtt válogatott keretbe.
– Ez az év duplán emlékezetes maradt az életében, hiszen ekkor igazolt át a Ferencvárosba.
– Jól ment a játék, bár akkor még egészen más, sokkal egysíkúbb volt a kézilabdázás. Volt olyan meccsünk, hogy 3-1 lett a végeredmény. Nem volt ennyi mozgás, és az új színt jelentő keresztek is csak akkor kezdtek a gyakorlatba bejönni. A Fradiban egyébként kitűnően éreztem magamat. Sokat jelentett, hogy az irányító Bognár Erzsivel jól megértettük egymást. jó labdákat kaptam tőle.
– 1962 tavaszán konkrét meghívó érkezett a válogatott edzőtáborozására.
Török Bódog (fotó: jochapress)
– Ahova én nem akartam elmenni. Akkori edzőnk, Balogh Endre (Bagyi bácsi) úgy letolt, mint soha máskor az életemben. Ordított velem és kézen fogva vitt le Tatára, ahol az első napokban azt hittem, nem élem túl az óriási terhelést. Bokáig érő hóban is lefutottuk a nagy kört a tó körül, ahol Bogyi bácsi is velünk futott. Egyébként Rothermel Annával (Potyival), Jóna Magdával és Pásztor Erzsivel kerültem egy szobába és nagyon kedvesen fogadtak, pátyolgattak engem.
– Még abban az esztendőben be is mutatkozhatott a nemzeti együttesben.
– Igen, erre a számomra rendkívül fontos eseményre máig is nagyon jól emlékszem! A jugoszlávok ellen léphettem először pályára válogatottként, ahol azután tizennégy év során összesen 139 alkalommal lehettem tagja a legjobbak együttesének. Természetesen a legnagyobb élményt a világbajnoki győzelem jelentette; az 1965-ös megméretésre rendkívül következetesen készültünk. Bogyi bácsitól úgy féltem, akár a tűztől, nála nem lehetett eldobálni a labdákat. A második mellélövésnél már a kispadon találtuk magunkat. Ő kiszámíthatatlan volt számunkra és feltehetően az ellenfelek edzői számára is, ugyanis
minden egyes mérkőzésre kitalált valami taktikai újdonságot, amit azután az elmaradhatatlan mágneses tábláján hosszasan magyarázott.
Mindig ugyanabban a kabala nadrágban dirigálta a válogatottat, amihez az állandó „szereplőt”, a világosszürke pulóvert vette magára. Jó szívvel mondhatom, hogy egész pályafutásom során rendkívül udvarias ember volt, de ha kézilabdától volt szó, nem volt pardon. Én elsősorban ezért nem tudtam kiteljesedni a válogatottban, mert féltem egy betörést megkockáztatni. Inkább lepasszoltam a mellettem állónak a labdát, mert abból nem lehet nagy baj. Mindössze egyszer játszottam tényleg jól: győztes meccsen hét gólt lőttem a szovjet együttesnek. A mindig higgadt, kiegyensúlyozott Bogyi bácsi mindössze egy alkalommal vesztette el a fejét. Egy edzőmeccsen valóban borzalmasan játszottunk, erre úgy földhöz vágta a stopperét, hogy az darabokra törött…
– Végül csak elmondhatta, hogy megérte, mert megnyerték a dortmundi világbajnoki döntőt.
Heten a dortmundi győzők közül. Balról: Hajekné Végh Ágnes, Schmidt Jenőné, Csenki Györgyné, Romhányiné Tóth Mária, Giba Márta, Bognár Erzsébet, Balogh Márta
– Nagyon egységesek voltunk, s rendkívüli nyugalmat és magabiztonságot adott az a tudat, hogy mögöttünk a világ legjobb kapusa, Rothermel Anna állt, aki 4-3-as vezetésünknél ki is védett egy hétméterest. Mivel ezt az eredményt több, mint ötven éve sem a férfi, sem a női válogatott nem tudta megismételni, ezért is gondolom úgy, hogy azt a sikert talán egy kicsit jobban meg kellene becsülni. Mi ugyanis ezért az egyedülálló sportági sikerét tizenvalahány éve változatlanul havi 20 ezer forintot kapunk.
– Ön 1962 és 1980 között játszott a Ferencvárosban. Mi tartotta ilyen sokáig a népligetieknél?
– A Fradiban hasonlóan jó közösség alakult ki, mint a válogatottnál. 1965-ben lett Elek Gyula az edzőnk, ő hozta oda későbbi feleségét, Rothermel „Potyit” is. Gyula bácsi nem volt egy hajcsár típus, de a humoros szövege mellett ugyancsak megkövetelte a munkát. Meg is lett az eredménye, hiszen négy bajnoki címet szereztünk azokban az években, amikor komoly riválisaink is voltak (Spartacus, Vasas). A Fradiban sokkal otthonosabban mozogtam, ott én voltam az egyik „menő”. Belefért, ha egy-két labdát eladtam, mert élveztem a Gyula bizalmát.
Rothermel Anna, a világ akkori legjobb kapusa (fotó: Farkas József)
– A válogatottból mikor köszönt el?
– A franciák ellen szerepeltem utoljára a legjobbak között, s bár még letettem az olimpiai esküt 1976-ban, de éreztem, hogy már az újabb generációé a jövő és ezért önként visszaléptem. 1979-ben született a fiam, utána 1980-ban még játszottam a terembajnokságban, majd levezetésként a VOSE játékosa lettem. Öt év alatt az NB II-ből felkerültünk az NB I/B-be. Ekkor itt is befejeztem, hogy még egy kicsit játszhassak a Nosztalgia válogatottban. Ott heti egy edzésünk volt, s megint együtt lehettem az 1965-ös válogatott játékosainak többségével. Elég korán, 1996-ban elmentem nyugdíjba, de amolyan ráadáskét még tíz évet ledolgoztam Pesterzsébeten a Hírkernél. 2006-ban azután végleg befejeztem. A többit már nagyjából elmondtam…
– Mennyire érdeklik egykori sportágának az eseményei?
– Leginkább a tévében nézem a meccseket. Ha a Fradi játszik és szoros az állás, inkább kimegyek a kertbe és teszek egy kört, annyira felizgatom magamat. A mai Ferencvárosnak jó csapata van, a Győr inkább bevásárol, a Veszprém és a Szeged ugyanezt teszi. Az utóbbi években egyébként érdekes változáson ment át az érdeklődésem. Azt vettem észre, hogy a férfiak hatalmas iramú mérkőzései mellett a nők összecsapásai szinte lassított felvételekként hatnak rám. Persze azért a nők dolgait is figyelemmel kísérem, a korosztályos válogatottak sikereinek pedig különösen örülök! Jó lenne, ha ezek a tehetséges és szorgalmas lányok az élvonalbeli együttesekben is mind komolyabb játéklehetőségekhez jutnának.
– A délelőtt a kerté. És a délután?
– Ebéd után négy óráig olvasgatok vagy rejtvényezek, de soha nem alszom! Utána megjött Karola, onnan kezdve adott a program. Este pedig az én tévémen természetfilmeket keresek, leginkább azok érdekelnek.
– Egykori játékostársaival tartja a kapcsolatot?
– Megvallom, teljesen leköt ez a kerti birodalom és az immár ötéves leányunokám, Karola. Elmenni csak véletlenszerűen megyünk el itthonról, így csapattársaimat leginkább csak évente kétszer látom, amikor mindannyiunkat meghív az olimpiai bizottság. Ráadásul telefonálni sem szeretek, így tényleg csak erre az évi két alkalomra korlátozódnak a lehetőségeim.
– Említette, hogy férjét két éve elveszítette. Valamelyik egykori játékostársa megtudta, hogy ide jövök, a lelkemre kötötte: kérdezzem meg, miként ismerkedtek meg?
– Való igaz, nem szokásos úton jöttünk össze. Egy alkalommal ugyanis kitették a fotómat a Képes Sport címoldalára. A férjem akkor éppen Csornán volt katona, s mivel a hozzám köthető szövegből az is kiderült, hogy én pesterzsébeti vagyok, ezért írt nekem egy levelet, hogy mint földijét, szeretne megismerni. Találkoztunk és ezzel el is dőlt a sorsunk. Másfél évvel később összeházasodtunk. Ő kivételesen jó férj volt, mert maximálisan alkalmazkodott az én sportbeli kötöttségeimhez, amire nagyon kevés férfi hajlandó. Ha például megbetegedtem, akkor ő azonnal elment a következő programra és kimentett engem.
Eddig jutottunk a beszélgetésben, amikor megjött a család szeme fénye az óvodából. Karola hangulata lehetett volna jobb is, így csak nagy nehézségek árán lehetett róla egy szerény felvételt készíteni. Természetesen a nagymama ölében.
(jochapress / Jocha Károly)
