A 2008-ban még 60 kilósan elbukó Korpási Bálint nem gondolta, hogy 13 évvel később, 34 esztendősen olimpián vehet részt, de másfél éve választás elé állította önmagát – s milyen jól tette!
Parádés formában birkózta végig a budapesti kvalifikációs versenyt, mégis nagyon kevésen múlt, hogy most ne ilyen vidáman beszélgessünk…
– Kétségtelen, a negyeddöntőben az a tusveszélyes szituáció iszonyatosan meleg volt – válaszolta 72 kilogrammos világ- és Európa-bajnok kötöttfogású klasszisunk, a hétvégén 67 kilóra lefogyva olimpiai kvótát szerző Korpási Bálint.
A meccs után közvetlenül azt mondta, kis túlzással az egész élete lepergett abban a borzasztóan hosszúnak tűnő néhány másodpercben.
– Mert így is volt. Ugye az egész abból indult, hogy felemásan sikerült megpörgetnem az ellenfelemet, a bolgár Dejvid Dimitrovot, és úgy voltam vele, hogy na, akkor ezt most csináljuk meg rendesen még egyszer! Csakhogy akkor már számított rá, és belefogott a pörgetésbe – én meg egyszerre lehetetlen helyzetbe kerültem, csak vergődtem ott, mint pata a napon… Iszonyatosan kellemetlen volt: annyira odaszorult a karom és a fejem, hogy egyszerűen semerre sem tudtam mozdulni, egy tapodtat sem, hiába küszködtem. Először próbáltam kikúszni a szőnyeg szélére, tudván, hogy megintenek érte, de legalább nincs tus – ám ez sem sikerült. Egyre csak pörögtek a másodpercek, előttem meg az pörgött le, hogy nagyon nem szeretném, ha ilyen dicstelenül érne véget a több mint húszéves pályafutásom.
– Ehhez képest valami egészen elképesztő megoldással állt elő, amiből aztán még képes volt előnyt is kovácsolni.
– Nem tudom, hogyan, honnan, de eszembe jutott, hogy valamikor nagyon régen, még a Hegedüs Csaba-féle Mr. Tus-akadémián tanultunk egy fogást arra az esetre, ha ilyen szorult helyzetbe kerül az ember, és valahonnan az agyam legmélyéről előszedtem.
A meccs után közvetlenül azt mondta, kis túlzással az egész élete lepergett abban a borzasztóan hosszúnak tűnő néhány másodpercben.
– Mert így is volt. Ugye az egész abból indult, hogy felemásan sikerült megpörgetnem az ellenfelemet, a bolgár Dejvid Dimitrovot, és úgy voltam vele, hogy na, akkor ezt most csináljuk meg rendesen még egyszer! Csakhogy akkor már számított rá, és belefogott a pörgetésbe – én meg egyszerre lehetetlen helyzetbe kerültem, csak vergődtem ott, mint pata a napon… Iszonyatosan kellemetlen volt: annyira odaszorult a karom és a fejem, hogy egyszerűen semerre sem tudtam mozdulni, egy tapodtat sem, hiába küszködtem. Először próbáltam kikúszni a szőnyeg szélére, tudván, hogy megintenek érte, de legalább nincs tus – ám ez sem sikerült. Egyre csak pörögtek a másodpercek, előttem meg az pörgött le, hogy nagyon nem szeretném, ha ilyen dicstelenül érne véget a több mint húszéves pályafutásom.
– Ehhez képest valami egészen elképesztő megoldással állt elő, amiből aztán még képes volt előnyt is kovácsolni.
– Nem tudom, hogyan, honnan, de eszembe jutott, hogy valamikor nagyon régen, még a Hegedüs Csaba-féle Mr. Tus-akadémián tanultunk egy fogást arra az esetre, ha ilyen szorult helyzetbe kerül az ember, és valahonnan az agyam legmélyéről előszedtem.
– Kapott egyáltalán levegőt?
– Valamennyit igen, de tényleg nem kívánom senkinek…
– Másfél éve, a négy kvótát hozó kazahsztáni világbajnokságot követő ünneplés során már említette, lehet, ön is megpróbálkozik a hatvanhét kilós súlycsoportban, de hogyan lett az ötletből szilárd elhatározás?
– Tulajdonképpen választás elé állítottam saját magamat. Úgy voltam vele, oké, hogy a nem olimpiai súlycsoportnak számító hetvenkét kilóban is ugyanúgy rendeznek évről évre világbajnokságot, de itt már elértem mindent, van mindenféle színű érmem valamennyi világversenyről. Feltettem hát a kérdést: hogyan tovább? Akkor már harminckét éves voltam, tudtam, ha meg akarom próbálni az olimpiát, arra ez az utolsó lehetőségem. Úgyhogy nekivágtam.
– Az ismert körülmények mindenesetre nem könnyítették meg a dolgát.
– Az biztos, hogy nem gondoltam volna, ez egy ennyire hosszú folyamat lesz, s hogy egy év alatt kétszer is le kell fogynom. Tavaly is már “súlyközelben” voltam, amikor alig egy héttel a budapesti verseny előtt bejelentették, a járvány miatt el kell halasztani. Sajnos azóta eltelt egy év, és a helyzet nem sokat javult, így nagyon örülök, hogy most gond nélkül sikerült megrendezni a viadalt, és még a kvótát is megszereztem.
Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával úgy fogalmazott, későn érő típus: sokáig nem termett önnek babér a nemzetközi porondon, aztán egyszer csak elkezdtek jönni az érmek. De gondolta volna, hogy harmincnégy évesen ott lehet élete első olimpiáján?
– Huszonnyolc éves voltam, amikor megszereztem az első nemzetközi felnőtt érmemet, egy ezüstöt a 2015-ös Európai Játékokon. Utána viszont beindult a gépezet: azóta nyolc medáliát nyertem különböző világversenyeken. Egyszer már indultam kvalifikációs versenyen, 2008-ban hatvan kilóban, de akkor még tapasztalatlan voltam, sokat kellett fogynom, egyetlen meccs után búcsúztam is. Egy hét múlva leszek harmincnégy éves: akkor, tizenhárom esztendeje biztosan nem gondoltam volna, hogy ennyit kell várni a kvótára, ha egyáltalán…
– Érdemes már a tokiói célokról faggatnom, vagy korai, egyelőre a kvótának örül?
– Nem azt mondom, hogy nem gondolkodtam még a tokiói álmokon, de a legfőbb célom most az, hogy a felkészülésem a lehető legjobban sikerüljön, és ennek nyomán Tokióban ki tudjam hozni magamból a tudásom legjavát. Hogy ez mire lesz elég, ebben a sportágban tényleg csak a verseny napján derül ki, hiszen rengeteg mindentől függ, kezdve a napi formától a sorsoláson át odáig, hogyan sikerül az újabb fogyás.
– Mit szólt a kijutását övező örömhöz a birkózócsaládon belül és azon kívül egyaránt? A kvótáról hajszállal lemaradó Torba Erik még azt is mondta, most egyedül az ön sikere vigasztalja.
– Nagyon örültem és nagyon jólesett. Kis háttérinformáció, hogy Erikkel egy községből, Tokodról származunk, és kitűztük, hogy mindketten megszerezzük a kvalifikációt. Neki sajnos nem jött össze, roppant kevésen múlt, nagyon sajnáltam – bízom benne, hogy sikerül; ha nem is az idén, akkor három év múlva. Benne még bőven van egy ciklus, főleg, hogy nyakunkon a következő olimpia… A szintén 34 éves Lőrincz Tomival éppen azon nevettünk, mennyi lesz a kvótás magyar birkózók átlagéletkora Tokióban az addigra 38 éves Sastin Mariannával, a 31 éves Lőrincz Viktorral, meg velem. Ebben a csapatban még a 28 éves szabadfogású Muszukajev Iszmail is lefelé húzza az átlagot…!
(nso.hu / Kohán Gergely)
