Kellően türelmes önmagával szemben a háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinka, de még boldogabb azért, hogy egyáltalán úszhat és versenyezhet.
A februári felmérőhöz képest ez a Hosszú Katinka valahogy más – nem az időeredmények a fontosak ezúttal, hanem az állapota. Mi változott ebben az egy hónapban?
– Akkor még „visszajövőben” voltam. Kell ám idő hozzá, hogy az ember visszaérjen arra a szintre, ahol járt. Ráadásul, és ezt mindig elmondom, a felkészülésem éveken keresztül a folyamatos versenyzésre épült, versenyekből meg nemigen akadt jó ideig. A mögöttünk hagyott egy hónaphoz hozzátartozik az is, hogy remekül sikerült a tenerifei edzőtábor – árulta el lapunknak Hosszú Katinka.
– Fizikailag vagy mentálisan nehezebb visszatérni arra a szintre, ahol tartott korábban?
– Ez esetben a kettő együtt jár. Persze, a fizikumot edzeni kell, de egy ilyen helyzetben azért nehéz úgy tréningezni, hogy azok az úszások, azok a gyakorlások minőségiek is legyenek – elég, ha csak kicsivel alacsonyabbra teszed a lécet, márpedig a járvány idején könnyű ebbe belefutni, hiszen nincs meg az emberben az az égető vagy éppen bizsergető érzés, hogy úristen, jön ez, aztán az a verseny. Elkényelmesítheti az embert a megváltozott helyzet, én, aki nem ehhez voltam szokva, legalábbis így jártam. Telt az idő, és mentem én az uszodába meg a konditerembe is, meg is csináltam mindent, de ez nem elég: azt a napi tíz-tizenöt kilométer úszást és a szárazföldi edzéseket nagyon-nagyon jól kell megcsinálni ahhoz, hogy te legyél a világ legjobbja!
– Vagyis mentálisan azért nehéz, mert folyamatosan el kell magával hitetni, hogy érdemes csinálni?
– Át kell magadat verni, el kell hinni, hogy muszáj mindent nagyon jól megcsinálni, még akkor is, ha a világban bizonytalan minden. Ez nem olyan könnyű ám, pláne, hogy az emberben gyakorta felötlik: én arra figyelek, vajon lesz-e verseny vagy sem, amikor a világban sokkal nagyobb problémák vannak. De ezt muszáj nekünk, sportolóknak kizárni.
– Az ön helyében sokan már abbahagyták volna.
– Igen, elengedni valamit talán könnyebb, én viszont elég makacs vagyok: ha már eldöntöttem, hogy a tokiói olimpiát végigcsinálom, nem szívesen engednék ebből az elhatározásomból. De az elmúlt egy év sokat változtatott a gondolkozásomon, és szerintem ez pozitív hatással van az úszásomra is. Sohasem úgy tekintettem az úszásra, hogy élet-halál kérdése, egyszerűen csak szerettem csinálni. És még most is így vagyok vele, közben pedig annyira hálás vagyok a sportágnak és ennek a közegnek, hogy miközben tombol a járvány, képesek vagyunk megrendezni egy országos bajnokságot. Persze, számít az idő, én is jobban szeretném, ha már nem 4:42-t mutatna az óra a négyszáz vegyes után, de nekem sokkal fontosabb volt, hogy ott lehettem az ob-n, és úszhattam. Biztos, hogy elveszett ember lennék, most különösen, ha nem lenne az úszás, vagyis a napi rutin, az, hogy tervezhetünk, hogy felállíthatunk célokat, és azokért dolgozhatunk. Nagyon sokat segít hogy a sportéletben jóval kevesebb a bizonytalanság, mint másutt.
– De jó, hogy konkrét időt is említett, így talán könnyebb kérdezni: írni sem egyszerű Hosszú Katinkáról és a 4:42-ről, de benne lenni ebben a történetben jóval nehezebb, hiszen nem ilyen időeredményekhez szoktunk öntől. Kellően türelmes önmagával szemben?
– Igen, azt hiszem. De ahogy mondtam, sokkal erősebb bennem az az érzés, hogy mennyire jó, hogy itt vagyok, hogy úszhatok – tényleg nagyon élvezem! Ahogyan élvezem azt az utat is, amelyen most járnom kell – ez teljesen új szituáció nekem. Ehhez képest, hogy mi lesz Tokióban, egyáltalán lesz-e olimpia, s ha igen, hányadik leszek, csak másodlagos. Itt vagyok, csinálom, tolom!
– Tud egyáltalán az olimpiában gondolkozni?
– Azért tudok, és a legtöbb sportoló így van vele: mindannyian próbáljuk minél kevésbé megkérdőjelezni az olimpiát.
– És ha Tokió, akkor kétszáz és négyszáz vegyes?
– Mindenképpen. De májusban még rendezünk egy Európa-bajnokságot, ott sok minden kiderülhet. Egyébként az Eb-ért is hálásak lehetünk, ebben a helyzetben örülök, hogy nem kell például utaznunk. Az olimpia kapcsán sokszor elgondolkozom azon, mi van akkor, ha megrendezik, ha kiutazunk, és ott valakinek pozitív lesz a tesztje – egy-egy sportág világversenyét már eddig is megrendezték, de az olimpia e tekintetben is teljesen más.
– Mit fog mondani, ha netán mégsem lesz olimpia?
– Valami olyasmit, hogy „ez van”.
– Egyelőre viszont még készül a versenyre. Figyeli a lehetséges ellenfeleket is?
– Persze, képben vagyok, tudom, ki hol tart körülbelül. De azzal is tisztában vagyok, hogy ha az adott napon, a legfontosabb futamban a legjobb formámat hozom, akkor minden oké – nincs gond.
– Elég idő van az olimpiáig ahhoz, hogy ez így legyen?
– Meglátjuk a nyáron! A sportban alapvetően nem szabad olyasmiről beszélni, mi is a reális, mert éppen hogy olyasmit kell teljesíteni, megcsinálni, ami elsőre egyáltalán nem tűnik annak.
(nso.hu / Kovács Erika)
