Három hónappal a tokiói paralimpia előtt Pruzsina Istvánnal, az aranyra is esélyes Kiss Péter Pál Európa- és világbajnok parakajakos edzőjével beszélgettünk a parasport világáról, elmesélte, ő hogyan csöppent be, és rávilágított, mennyivel komplexebb a munkájuk az ép sportolókkal dolgozó kollégáiknál.
Kiss Péter Pál és Pruzsina István
Hogyan lesz valakiből edző a parasportban?
Nehéz ezt egyértelműen meghatározni, én például annak idején úgy döntöttem, megpróbálkozom vele. A legtöbbjüket a sportolók keresik meg, ami után eldöntik, vállalják-e vagy sem mindazt a plusz munkát és persze publicitást, ami vele jár. A parasportban dolgozó edzők többsége ép sportolókkal is dolgozik, a kettő együtt nagyon nehéz, nem is lehet nagy csoportban gondolkodni, legfeljebb két-három főben, a plusz edzések, versenyek és edzőtáborok többet nem engednek. Ismerek olyan kollégát, aki négy-öt edzést is tart naponta.
Ön hogyan lett parakajakedző?
2014-ig én is mindkettőt csináltam, ép és parasporolókkal egyaránt foglalkoztam, de akkor választanom kellett, miután a klubom, a Bp. Honvéd felajánlott egy lehetőséget, hogy építsünk egy erős paracsapatot. Onnantól kezdve csak velük foglalkozom. De magával a parasporttal való kapcsolatom sokkal korábban kezdődött, 2001-ben eljöttem Paksról, és a Honvédba igazoltam, a kajakos csoportban pedig ott volt Pál Bence, aki aztán 2011-ben világbajnoki bronzérmet szerzett Szegeden. A munkát úgy kezdtük, hogy ő is ott volt velünk a csoportban, rengeteget dolgozott, az ép sportolókkal együtt végzett mindent. Azóta egyébként pszichológus, és más parasportolókon segít.
És mikor lett komolyabb a kapcsolata a parasporttal?
2003-ban egy kolléganőmmel, Oszlánczi Adriennel saját pénzünkből kimentünk Angliába, és elvégeztünk egy nemzetközi tanfolyamot. Tulajdonképpen ő vitt bele ebbe a világba. Elkezdtünk kenuztatni mozgássérülteket, akkor szerettem meg azt az egészet és onnantól próbáltam felépíteni a szakágat. Az áttörést egy sportágválasztó jelentette akkoriban, amelyre a Mozgásjavító Általános Iskola két mozgásnevelője, Bartos Adél és Csillag Ágnes több mozgássérült kisgyereket is lehozott, és megkérdezték tőlem, hogy szerintem lehetne-e velük kajakozni.
Én pedig azt mondtam, miért ne, belevágtam, és gyakorlatilag innen indult el a magyar parakajak, mint különálló sportág. Bekerültem az iskolába, ahol az igazgató, Nádas Pali bácsi mindenben támogatott. Kicsikkel kezdtünk foglalkozni, vízitúrákat, táborokat szerveztünk nekik, ami egyébként azóta is tart. Tulajdonképpen ennek a folyamatnak lett a vége, hogy ma Kiss Péterrel dolgozom, de nem szabad kihagyni a folyamatból a már említett Pál Bencét, Szabó Sándort, Juhász Tamást, Suba Róbertet, és Rozbora Andrást sem. Volt, amikor már tízfős csoporttal dolgoztam. Most is egyszerre dolgozom kicsikkel és felnőttekkel, bár a járvány miatt ez egy kicsit megakadt, remélem, ősztől folytathatjuk.
A parakajak mikor kezdett ismertté válni?
A 2009-es kanadai világbajnokságon szerepelt először bemutató számként, 2010-ben, Poznanban már felvették a programba, a következő évben, Szegeden pedig már előfutamokat is rendeztek. De akkor már a Magyar Kajak-Kenu Szövetség teljes jogú szakágként ismerte el a parasportot, Weisz Róbert szövetségi kapitány pedig a kezdetektől segítette a munkánkat. Folyamatos és gyors volt a fejlődés, a legutóbbi világkupán már négy előfutamot kellett rendezni a KL3-kategóriában, amelyen 28 országból indultak, az egész versenyen pedig több mint negyven ország sportolói vettek részt. Egyre komolyabb és profibb lett ez a világ.
Önnek hány tanítványa van most?
Három, Kiss Péter Pál a KL1, Juhász Tamás a VL2 és Tóth Julianna a VL3 kategóriában versenyez. Illetve van másik három tanítványom is, akik azonban inkább szabadidős elfoglaltságként űzik a parakajakot.
Mi az alapvető különbség az ép- és a parasportolókkal foglalkozó edzők között?
Az ép sportolókkal foglalkozó edzők dolga sokkal könnyebb, már olyan értelemben, hogy nekünk számtalan dologgal kell foglalkoznunk, amilyenekkel az ép sportolókkal dolgozó edzőnek nem. Gondolok itt például arra, a sportoló hogyan kerül vízre, hogyan száll ki onnan, mert mozgatni kell őket, hiszen nem tudnak be- és kiszállni egyedül. Ugyanígy a konditeremben is segíteni kell nekik átülni egyik gépből átülni a másikba, sőt, érdemes úgy összeállítani az edzéstervet, hogy minél kevesebbet kelljen mozogniuk a gépek között.
Csak példaként mondom: nekem három tapasztalt sportolóval a vízre szállás csak negyed órát vesz el, de ha jön egy új ember, vele ugyanez a folyamat akár ötven perc is lehet. Egy egyénre szabott beülőmodult kell kitalálni és megszerkeszteni, ami törzsből tartja őket, és egy ilyen beülő nagyjából százezer forint, mire tökéletesítik és megcsinálják. Másrészt általában az épeknél idősebb versenyzőkről van szó esetünkben, akik felnőttként jönnek hozzánk, ami abban előny, hogy tapasztaltabbak, sok mindent megéltek már, de akad közöttük, aki még nem sportolt, és velük is meg kell értetni, ez az egész miről szól, és mennyi munkával jár. Ma már nem lesz valaki világbajnok másfél év alatt, mint régen, mert a sportág tíz év alatt teljesen profi lett, így igenis bele kell tenni azt a munkát, amit az ép sportolók is beletesznek.
Edzői szinten van átjárás a két világ, az ép és a parasport között?
Persze, de ez edzőfüggő. Beállítottság kérdése, mert nyitottnak kell lenni erre a világra is, és időbeosztásban van, aki meg tudja oldani, van, aki nem. Én is párhuzamosan csináltam sokáig, és bátran mondhatom, a több edzés és a figyelem nagyon fárasztó, amit a mai napig látok a hasonló cipőben járó kollégáimon. Az ember persze megszokja, de mentálisan talán kicsit nehezebb, mert el kell fogadni, hogy igenis, oda kell nyúlni segíteni a csonkolt testrészhez, és el tudom fogadni, hogy erre nem mindenki képes. Magyarországon egyébként tudomásom szerint nyolc parakajakos edző dolgozik.
Ez a munka szorosabb edző-tanítvány viszonyt alakít ki?
Ez edzőfüggő, én például mindig jóban voltam a versenyzőimmel, sokszor később is, mikor már nem sportoltak. Magyarországon a fogyatékos sportolók még mindig hátrányban vannak, a kisebb támogatás miatt kevesebből élnek, márpedig az edzés feltételeit nekik is meg kell teremteni. Ők nem tudnak csak úgy eljutni edzésre, mint ép társaik, sokszor az edző hozza-viszi őket, van, aki vidéken él, ami további nehezítő körülmény.
Én igyekszem segíteni, hogy meg tudjuk oldani az edzéseket, mindent tudok a tanítványaimról. Arra is rá kell tudni venni őket, hogy harmincévesen is megcsinálják az előírt munkát, legyenek türelmesek, aminek másik oldalról van egy határa, hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára. Nálam sok parasportoló megfordult, és merem állítani, a parakajak az egyik legnehezebb parasportág, de egyben a legszebb is. A szövetség elnökének, Szabó Lászlónak van egy nagyon jó mondata,
„Fogyatékosnak lenni nem jelenti azt, hogy vesztesnek lenni”.
Tökéletes szlogen, mert teljesen biztos vagyok abban, hogy aki parasportolóként megállja a helyét, az élet minden területén meg fogja.
Önnek milyen a kapcsolata legsikeresebb tanítványával, az Európa- és világbajnok parakajakossal, Kiss Péter Pállal?
Öt éve dolgozunk együtt, most tizennyolc éves, a kiscsoportból nőtt ki, mondhatni, ő az első fecske, aki kiugróan nagy eredményt ért el. Napi szintű kapcsolatban vagyunk, igyekszem segíteni őt az élet minden területén, hiszen a mi feladatunk nem ér véget az edzéssel, viszem és hozom az iskola–edzés–otthon háromszögben. Volt olyan, hogy valamiért nem indult el a vonata hazafelé, felhívott, hogy mi legyen, én pedig újra autóba ültem és levittem őt Nagyvátyra, egy Szigetvár melletti kis faluba. Ez egy hatszáz kilométeres plusz kör volt, délután kettő helyett este kilencre értem haza. De ez is része a munkánknak.
(MET / Vincze Szabolcs)
