Hagyjuk már el ezt az örökös számolgatást!

A legutóbbi két világbajnoki csoportselejtezőn a magyar labdarúgó válogatott részére a lehető legrosszabb forgatókönyv szerint alakultak a dolgok. Az angolok elleni, kilátástalan játék fölött is nehéz nyugovóra térni, az albánoktól elszenvedett történelmi vereség pedig felért egy hordó jéghideg vízben való megmártózás élményével.

Marco Rossi: “Még semmi nincs veszve”

Ilyenkor pedig a lehető legrosszabb forgatókönyv következik: számolgatás minden mennyiségben. Olykor már olyan variációk is rázúdulnak a gyanútlan és jóhiszemű drukkerekre, amelyek megvalósulási valószínűsége még az egy százalékot sem üti meg. Ez az alapvető tény azonban cseppet sem izgatja a számtanzseniket, akik olyasmiket is összevariálnak, amelyek kibogozása még az egykor világhírű Pataki Ferenc fejszámolóművésznek is megoldhatatlan feladatokat jelentenének.

El nem tudom képzelni, két, ekkora „bukfenc” után kinek és miért jó, hogy a becsületes szembenézés, a valóban mély, de esetleg még előre is vivő kritikák helyett a számolgatás kerül előtérbe. Mikor lehet érdemben arról hallani, hogy a tucatszám működő – komoly pénzekkel megtámogatott – „akadémiák” az elmúlt 10-15 vagy éppen 20 év alatt milyen hatásfokkal dolgoztak és ott miért nem nevelődnek sorozatban az olyan fiatalok, akiket azután 17-18 éves korukban már komoly klubok szerződtethetnének?

Ez a veszély valamiért nem fenyegeti a felnövekvő magyar labdarúgók évjáratait. Feltehetően azért sem, mert már a kiválasztásnál jóval szerényebb hatásfokkal emelnek ki tehetségesnek vélt srácokat, mint a valóban profi klubok az ő saját istállóikból. Magyarország eljutott oda, hogy a bajnok Ferencváros például igen gyakran úgy fut ki a pályára, hogy a tizenegy játékosból az egyetlen magyar a kapus Dibusz Dénes. Ezzel párhuzamosan Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina vagy éppen Szlovénia is szériában hozza felszínre a kelendő játékosokat, és nem csak labdarúgásban, hanem kézi-, kosár- vagy éppen vízilabdában is.

Nálunk ez nem így megy. A magyar válogatottat nem könnyű összeállítani, hívják a kapitányt bárkinek. Elvégre az NB I-es csapatok jelenlegi huszonötös kereteiben jóindulattal mondva sincs több, összesen 4-5 játékosnál, akinek vannak olyan tulajdonságai, amelyek gazdái kicsit is kilógnak a többség közül. Hofi Gézát „apróságok” miatt el lehet marasztalni, de a neki tulajdonított mondás ettől még ma is érvényes. „Tud úszni” – nem. „És, ha megfizetem” – akkor sem fog tudni. A jelenlegi magyar labdarúgók döntő többségének, ha további pénzkötegeket is adnak, akkor sem fognak érdemben jobb játékkal kirukkolni.

Emlékszem, annak idején, amikor például Albert Flórián, Göröcs János és a többiek (akik bár ma is ott lehetnének a válogatottban!) bajnoki meccsenként 400 forintos pontpénzért játszottak. Ez azt jelenti, hogy amennyiben egy hónapban három meccset nyert a Fradi vagy az Újpest, akkor a fiúk 2400 forintért mehettek a kasszához. Ez az akkori magyar átlagfizetés nagyságrendileg másfélszeresét érte. Az eredmények pedig ma annak ellenére is jóval szerényebbek, mint amit a hatvanas években elértek, hogy ma az NB I tizenkétszer huszonöt, tehát összesen 300, szerződéses játékosa havonta 3,3 milliós átlagot kap, ami legalább tízszerese a mai átlagfizetésnek. Az ösztönzés tehát bőven adott, az eredmény viszont semmiképpen sem felfelé mutató.

Élcsapataink leginkább a nyári fordulókon kiesnek a nemzetközi kupasorozatokból. Ám ezekről az olykor arcpirító eredményekről a lehető legkevesebb szó esik, a következő  játékos bevásárlásokról viszont annál több, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. És közben folyamatosan meg a “népbutítás”, hiszen még hajszálnyi esélyünk van a világbajnoki pót-pótselejtezők elérésére.

Állítom, ez még Marco Rossinak sem a szíve legmélyéről jövő gondolat. De ha nem, akkor minek csinálja, milyen elvárásokat teljesít az itthon megszokott színvonalon? Elvégre számolgatásokból még soha nem születtek gólok!

(jochapress / Jocha Károly)