Kovács Péter, a komplett kézilabdázó klasszis a hajdani nagy sikerekről és a mostani blamázsról.
Kovács Péter (fotó: nepszava / Pavel Pogolepov)
Igaz, hogy a Honvédban lakott?
Majdnem. A családunk a Dózsa György út 51. szám alatt élt, a Honvéd az 53-ban volt.
Nem késett sokat az edzésekről…
Akkor sem késtem volna, ha Pesterzsébetről járok be. Ráadásul 1973. április 8-án, a tizennyolcadik születésnapomon azzal ajándékozott meg Faludi Mihály edző, hogy betett a felnőtt csapatba. Igaz, azt mondta, csak beálló lehetek, oly sok az átlövő. De a kapuba is beállok, ha arra kér. Szerencsére ez nem került szóba, elöl pedig még gólt is lőttem az Elektromos elleni rangadón, amelyet 19:17-re megnyertünk.
Faludi Mihály (fotó:jochapress)
Az az egy nem maradt a maximum. Mennyi volt a legtöbb, amennyivel meglepte az ellenfelet?
A válogatottban tizenhét, a Honvédban tizenhat gól.
Hatszor volt bajnok a Honvéddal. S utánanéztem, 1980 és 1984 között négy évadban mindössze négyszer kapott ki az együttes.
Sőt nyolcvanegyben veretlenül nyertünk aranyérmet. Kovács László szakvezetőnek köszönhettünk mindent, olyan fizikai állapotban egyetlen csapat sem volt, mint a miénk. A legjobban Szilágyi Istvánnal, Őri Péterrel, Kenyeres Józseffel szerettem együtt játszani. A példaképem pedig Varga Pista volt, az ő 3-as mezét örököltem a Honvédban. Nála zseniálisabb lövőt nem láttam. A fizika törvényeit rendre meghazudtolta.
A nagy széria közben Európát is meghódították!
A BEK-döntő összesítésében tizenöt gól különbséggel múltuk felül a St. Gallent. Itthon kilenccel győztünk, de – ha hiszi, ha nem – aggódtam, mi lesz, ha innen fordít az ellenfél. Ám fölösleges volt az izgalom, simán nyertünk Svájcban is. Amikor St. Gallenből hazaértünk, a reptérről egyenesen a Fáy utcába mentünk, ahol a piros-kék női csapat szintén megnyerte a BEK-et, tíz góllal győzte le a belgrádi Radnicskit. A mérkőzés előtt az zúgott a lelátóról, hogy szép volt, fiúk, a meccs végén meg az, hogy szép volt, lányok!
Kovács László (fotó:jochapress)
Kis híján így fogadhatták önöket nyolcvanhatban is…
Úgy játszottunk a világbajnoki címért, hogy százszázalékos teljesítménnyel jutottunk a döntőbe.
Tudja, hány gólt ért el Izland ellen?
Csak azt tudom, hogy eggyel nyertünk.
Tizenkettőt.
Nézze, 323 válogatott mérkőzésen 1797 gólt lőttem, nem csoda, ha néhány már kihullott az emlékezetemből. A zürichi döntőt azért vesztettük el 24:22-re, mert a jugoszlávok védték az olimpiai bajnoki címet, ők már megtanulták, hogyan kell nagy tornát nyerni.
Azért a Basler Zeitung felsorolta másfél évtized legjobb kézilabdázóit a világon, és azt írta: „Kovács Péter nem egyszerűen egy ebből a sorból, hanem a csúcsra kívánkozik. Ő a komplett kézilabdázó. Sztár, allűrök nélkül.” Ezzel egybecseng, hogy utóbb önt választották meg az évszázad magyar férfi kézilabdázójának.
Hálás vagyok érte. Nem úgy, mint azért, hogy 1995-ben csúnyán átvertek. Kaló Sanyi volt a válogatott szakvezetője, és megkért, hogy negyven évesen vegyem fel újra a címeres mezt, játsszak a világbajnokságon. A szövetségben hozzátették: a vb után én leszek a kapitány. Azóta sem lettem. De nem volt más választásom, mert szegény Kaló akkor veszítette el a fiát, nem akartam újabb szomorúságot okozni neki.
Kaló Sándor (fotó: jochapress)
Hányadik lett a csapat?
Tizenhetedik. Nem stimmelt a két olimpiai negyedik helyhez és a vb-ezüsthöz.
Mit szól a mostani válogatott tizenötödik helyéhez az Eb-n? Úgy is kérdezhetem: ez az évszázad blamázsa?
Még csak két évtized telt el ebből a századból. De kétségkívül azt reméltem, ennél azért jobbak leszünk. Abból indultam ki, hogy van három klasszisunk, a kapuban Mikler, irányítóként Lékai, beállóban Bánhidi, és lövőerő tekintetében Ancsin, Bodó, Máthé, Szita egyaránt megfelel. S úgy véltem, ahhoz nagyon rosszul kell játszani, hogy húszezer néző támogatásával ne jussunk tovább az első körös csoportból. Sajnos, a védekezés és a kapusteljesítmény szinten aluli volt. Minden meccsen kaptunk harminc gólt, noha nem a világ legjobbjaival találkoztunk.
Kellett ehhez húszezres csarnok?
Nem. Amúgy sem volt rá szükség, néhány villamos megállónyira ott van a tízezres Budapest Sportaréna. Szkeptikus vagyok, az új létesítmény mikor telik meg legközelebb, s hányszor lesz telt ház. A Rolling Stones nyilván nem minden hónapban koncertezik Budapesten.
Sokan úgy vélik, épp a tömeg bénította meg a fiúkat.
Mese. Engem feldobott, amikor tizenkétezer néző előtt játszottam a dortmundi Westfalenhalléban.
Hányszor?
Joachim Deckarm és Pánovics Lajos (fotó: jochapress)
Sokszor. Egyrészt a német bajnokságban a Dortmund, majd a Grosswallstadt játékosaként, valamint négyszeri világválogatottságom egyikén, a Joachim Deckarm megsegítésére rendezett találkozón. Szegény Tatabányán ütközött Pánovics Lajossal, esés közben koponyatörést szenvedett, százharminc napot töltött kómában. Ma is él, de sosem épült fel igazán. Jól ismertem őt, az 1978-as világbajnokságon, amelyen a győztes német válogatott tagja volt, ő vigasztalt a peches kilencedik helyezés miatt. Azért nem kerültünk a nyolc közé, mert a román Durau gólját megadták, noha az három másodperccel a dudaszó után esett 21:21-nél.
De azon a tornán is ön lett a gólkirály!
Holtversenyben a lengyel Jerzy Kempellel.
Ki napjaink legjobb férfi kézilabdázója?
Az utóbbi évtizedben Nikola Karabatic játéka tette rám a legnagyobb hatást. Talán ma már Mikkel Hansen a legnagyobb, ám ő nem tud védekezni.
Karabatic is komplett, mint Kovács?
Eszembe sem jutott efféle összehasonlítás. Már csak azért sem, mert tartok tőle: az, aki túlságosan fényezi magát, nem egészen komplett.
(nepszava.hu / Hegyi Iván)
Post Views: 49
