Bármennyire is sikeres sportnemzet a magyar, olimpiai bajnokok azért nem minden utcában születnek. Az pedig még sokkal-sokkal ritkábban esik meg, hogy egy családban két gyermek is eljut az ötkarikás győzelemig. Márpedig Steinmetz János (+2007) és felesége, Varga Mária két, ilyen sikeres gyermek boldog szüleinek mondhatta-mondhatja magát. Ez a tény még egy okkal több volt arra, hogy Steinmetzné Varga Máriát felkeressem. A kedves hölgy ugyanis annak idején az élvonalbeli kosárlabdázók közé tartozott.
Steinmetzné Varga Mária (fotó: jochapress)
Miután „elföldeltem” magamban a Google-ban található, finoman szólva is rendkívül bosszantó, pongyola megfogalmazásokat, szerencsésen megérkeztem a kosárlabdázásban mindenki által csak Maricának ismert Varga Máriához, aki többszöri egyeztetéseket követően kedvesen fogadott. Az MTK-ban, a TFSE-ben és a Budapesti Spartacusban is az élvonalban szerepelt egykori kosaras hölgy túlzott szerénységgel vette a megkeresést, amely tényben kétségkívül az is benne volt, hogy ő nem egyszerűen egy volt az élvonal játékosai közül, hanem egyben két olimpiai bajnok vízilabdázó – Steinmetz Ádám és Barnabás – édesanyja is. Természetesen pályafutása elejéről, a miért éppen a kosárlabda témájáról kérdeztem.
– Az egykor a Jurányi utcában működött Hámán Kató Gimnázium Sportosztályában tanultam, ott kosarazgattam legelőször – emlékezett Marica. – Édesapám egykor a Goldbergerben kosarazott, játékostársai közé tartozott Cseresznyés Béla, későbbi ismert játékvezető is, aki egyébként a keresztapám is egy személyben. Édesapám vitt el az MTK-ba, ahol akkor még a Hercze Bandi bácsi volt a szakma csúcsa. Kovács Kati, Hegedüs Györgyi, Elekes Pötyi, Tarjányi Zsuzsa és a többiek alkották az akkori felnőtt csapat gerincét. Jómagam elég hamar bekerültem a felnőtt keretbe, hiszen mire az érettségi után felvettek a TF-re, már kétszeres bajnokcsapat tagjának mondhattam magamat.
– A TF-en volt edzőjét, Farkas Józsefet különösen meleg hangon méltatta…
– Így igaz. Boldog évek voltak azok, amit elsősorban Farkas Józsefnek, Jóska bá’-nak köszönhettünk. Nagyon jó csapat jött ott össze: Koroknai Kati, Szabó Éva, Cseh Zsuzsa, Tarjányi Zsuzsa, Penyák Anikó, Szegedi Irén, Korodi Éva és jómagam – valamennyien egy korosztály voltunk. Nálunk valóban a csapategységben volt az erő. 1971-ben veretlenül lettünk bajnokok, ráadásként az akkori Magyar Népköztársasági Kupát is elnyertük.
– Azután egyszer – elég hamar – ezek az ideális idők is elmúltak, diplomát szereztek, szétszéledtek…
Verbényi József (fotó: jochapress)
– Ez történt. Én például, amikor 1973-ban végeztem, a Spartacusban kötöttem ki. Bár hívtak az MTK-ba is – Cseh Zsuzsa és Koroknai Kati is a szövetkezeteikhez tartott, ez a tény – az ő ottlétük – sokat jelentett a döntésemnél. Akkor egyenes ágon már csak egy szezont játszottam végig, majd Barnabás születését vártuk. Igaz, később még egy félévre visszatértem, de az már csak egy amolyan ráadásféle volt. A második fiam, Ádám születéséig szakedzői képesítésem birtokában a „Szpari” serdülő és ifi csapatait edzettem. Ádám születését követően, az ő hároméves korában kerültem az Orvosegyetemre, a Testnevelési Tanszékre, ahol a leghosszabb munkaviszonyom volt – huszonnégy évet töltöttem ott. Oda egyébként a korábbi sokszoros nagy- és kispályás válogatott kézilabdázó, a 2021-ben elment Som Ferenc révén kerültem. Kedves kollégáim közül külön is kiemelném Verbényi Józsefet; „Jotek” egy kivételes szakember és kiváló ember volt egy személyben. Ott dolgoztam nyugdíjazásomig, egészen 2006-ig – ez az időszak egy különösen pozitív időszaka volt az életemnek. Én vezettem be ott az aerobik elődjeként is számontartott, zenés gimnasztikát. Olyan gyakorlatokat tanítottam, amelyeket a fiúk és a lányok is szívesen csináltak, utána a lányokkal külön is foglalkoztam. Volt úszásoktatás is, miként teniszt, kézi- és kosárlabdát is tanítottunk. A három női csapatot is én edzettem, a lányokkal hétvégeken mindig utaztam, ennek ellenére a fiam meccseire mindig sikerült odaérnem.
– Később átpártolt a fiú kosarasokhoz.
– Igen, a mikor „Jotek” nyugdíjba ment, átvettem a fiúk csapatát, az én lányaimat pedig a kolléganőm, a válogatott kosaras, Szuchy Kati vette át.
– Három, különböző területen is elég intenzív évei voltak. A játékos pályafutás, az edzősködés és a tanári hivatás közül melyik terület állt legközelebb a szívéhez?
– Magát a játékot nagyon élveztem, elsősorban a TF-es évek idejéről vannak maradandó élményeim. Több válogatott játékossal küzdöttem egy csapatban éveken keresztül – bár én csak egyszer kaptam behívót a B-keretbe, de így is teljesnek érzem életemnek azt az időszakát. Tulajdonképpen az edzősködést is szívesen végeztem, de talán a tanári pályám évei során éreztem a legjobban magamat, miközben Verbényi Józseftől és Bánki Ferencnétől igen sokat tanulhattam.
– Az életét a két fia vízilabdás karrierje tette teljessé?
– Az úgy történt, hogy édesanyám vitte el előbb Barnabást, majd ugyancsak hatéves korában Ádámot is úszni. Először a Rudasba jártak, majd ugyanazt az utat járták periódus eltolással: mindketten a KSI-ben kötöttek ki. Azt a kivételesen eredményes szakosztályt Dömötör Zoltán olimpiai bajnok vezette, a fiúk elsősorban Kőnigh Gyuri bácsitól és Pék Gyula bácsitól kaptak komoly útravalókat. Amint onnan kiöregedtek, egyenes útjuk volt a Fradiba, hiszen édesapjuk ott volt kapus (tagja volt az 1968-ben, Mexikóvárosban olimpiai 3. helyezett magyar válogatottnak), és a Szívós Pisti is nagy vonzerőt jelentett számukra. Mivel én már 17 éves korom óta jártam a későbbi férjem mérkőzéseire, így mire a gyerekek tétmeccseket játszhattak, nekem már drukkerként is komoly gyakorlatom lett.
– Bár mindkét fiuk hosszú és eredményes pólós pályafutást mondhat a magáénak, mára már az érdemi versenyidőszakot maguk mögött hagyták.
– Az utóbbi években a nagymamai szerepkörben igyekszem helytállni. Barnánál kettő, Ádámnál három gyermek van. Mivel Ádámék a Balaton legnyugatibb csücskénél, Balatonkeresztúron telepedtek le, így hozzájuk gyakran vonatozom, ha „ügyeletesként” számítanak rám. Könnyebbséget jelentett volna, ha ők is a közelben laknak, így viszont úgy érzem magamat, mint egy utazó nagykövet… A tévében örülök, ha láthatok kosárlabda vagy vízilabda meccseket – ezeket igyekszem leginkább követni. A pólósoknál nem csak a válogatottak érdekelnek, ugyanis Barnabás a Honvédban szakosztályvezető, így ezen a vonalon is tájékozottnak illik lennem. A legnagyobb unokám, a tízéves Bíborka idén kezdett el a Honvédban atletizálni, mivel az édesanyja, Bobcsek Emese, korábbi magyar bajnok is ebben a sportágban versenyzett. Barnánál egyébként 10 és 5 évesek a gyerekek, Ádámnál 6 és 3 évesek, a legkisebb pedig mindjárt kéthónapos lesz. Remélem megérem, hogy előbb-utóbb őket is vihetem majd edzésekre.
– Mivel tölti szívesen az idejét?
– A tévében a sport mellett a természetfilmek kötnek le leginkább. Egyébként sokat olvasok – az utóbbi időben egymás után „fogyasztom” a skandináv regényeket.
– A végére maradt az a kérdés, amellyel talán az elején is lehetett volna kezdeni a beszélgetést: Hogyan élte meg fiai olimpiai győzelmeit és mit jelentenek ezek a sikerek a mai életében?
Dr. Steinmetz János és fiai, Ádám és Barnabás (fotó: MTVA Archívum)
– Amikor Barna Sydneyben olimpiai bajnok lett, az a végső győzelem tulajdonképpen viszonylag extra izgalmak nélkül született meg. Athénban viszont nem csak az volt a tét, hogy mindkét fiam olimpiai bajnok lehet, hanem maga a döntő alakulása is rendkívüli volt, hiszen a végén 5-7-ről kellett fordítania az együttesnek. A férjemnek különösen nagy örömöt okoztak a fiúk sikerei, hiszen ő egy térdsérülés miatt maradt itthon az 1976-os, montreali olimpiáról, s ezért nem lehetett olimpiai bajnok. Ami pedig a jelen időt illeti, a jó érzés természetesen változatlan, de ma már az unokák vannak az életem középpontjában.
(jochapress / Jocha Károly)
Post Views: 1
