A magyar evezés a kilencszázharmincas években volt talán a legeredményesebb, de az 1936-os olimpia nem hozta meg a várt sikereket. Így az első olimpiai érem (London, 1908, Leviczky Károly) megszületése után 1948-ig kellett várni, amikor a Zsitnik Béla, Szendey Antal, kormányos Zimonyi Róbert összeállítású kormányos kétevezős Londonban olimpiai bronzérmet szerzett.
Pontosan két évtizedre volt szükség a „színváltásra”: 1968-ban Mexikóban a máig is méltán híres férfi kormányos nélküli négyevezős (Melis Antal, Csermely József, Sarlós György, Melis Zoltán) ezüstérmet vehetett át az olimpián. Bár a sportág azóta több felnőtt világbajnoki címnek is örülhetett (Varga Tamás, Hirling Zsolt, Pető Tibor, Haller Ákos), de az újabb olimpiai éremre tovább kell várakozni. Az idő múlásával még jobban felértékelődő mexikóvárosi ezüstérmek gazdái időközben „korosodtak”. A négy résztvevő közül egy családi Sarlós interjú talán azért lehet különösen érdekes, mert a családapa mellett felesége Mózer Erzsébet és két lányuk Erzsébet és Katalin nemzetközi szinten is eredményesek voltak.
Mivel a legelső családi siker Mózer Erzsébet nevéhez fűződik, így az udvariasság és az eredményesség okán is vele kezdtük az emlékidéző beszélgetést.
– 1957-ben tizenhétévesen kezdtem evezni Császár Emília gimnáziumi osztálytársam hívására az Acélöntő SK-ben a Népszigeten, ahol Móritz László és Szakács Márton voltak az edzők. A következő években, 1958-ban és 1959-ben ifjúsági korcsoportban egy- és kétpárevezősben országos bajnokságot nyertem. Az első nemzetközi ifjúsági versenyt 1959-ben Bidgoszcz-ban rendezték, ahol kétpárevezősben Császár Emíliával elsők lettünk. Mindketten a Madách Gimnázium tanulói voltunk, tanáraink csak az újságból értesültek arról, hogy az érettségi szünetben Lengyelországban jártunk. Mindketten jelesre érettségiztünk. Az említett lengyel úton ismerkedtünk meg Gyurkával. Ebben az időben még külön utaztak a fiúk és a lányok a nyílt Európa-Bajnokságokra is, ami tulajdonképpen világverseny volt.
– 1960-ban kormányos négypárevezősben Londonban (Kovacsis Ágnes, Mózer Erzsébet, Raskó Józsefné, Teresmesné Orodán Ida, kormányos Radványiné Skotniczky Ilona) , 1962-ben kétpárevezősben (Pekánovits Mária és Mózer Erzsébet) Berlinben, 1963-ban egypárevezősben Moszkvában bronzérmes lettem. Sajnos abban az időben a női evezés nem volt olimpiai és világbajnoki szám. Ennek a legnagyobb kárvallottja éppen az egypárevezősben négyszeres Európa-bajnok Pap Kornélia volt…
-1964-ben törés következett be a pályafutásában.
– Tatán készültünk az amszterdami Európa Bajnokságra, amikor a kijelölt pályán időre eveztem és egy dubló belém szaladt. Vétlenként beleájultam a vízbe. Súlyos sérüléseket szenvedtem, többször operáltak és ezzel evezős versenyzői pályafutásom véget is ért.
– 1965 januárjában Gyurkával összeházasodtunk, decemberben megszületett Erzsike lányunk, majd két és fél év múlva az élet második ajándékaként Katica lányunk.
– Azért az evezés nem tűnt el az életéből?
– 1965-ben elvégeztem a Testnevelési Főiskolát, majd az evezős edző szakot is. Először Újpesten, a Viola utcai általános iskolában, majd 1967-től nyugdíjazásomig Pátyon tanítottam. Pátyon a testnevelés mellett kezdetben néhány évig rajzot is tanítottam. Tanárként rendszeresen alkalmaztam óráimon a zenét, nemcsak testnevelés órákon, hanem a rajzóráimon is, csodálatos lélekformáló hatása miatt. Nyugdíjba vonulásom alkalmával (1996) megkaptam a kitüntető Páty Díszpolgára címet.
– Mikor kezdődött edzői tevékenysége, mit mondana el erről az időszakról?
– Gyurka még versenyzett, amikor a Erzsikével és Katicával sokat jártunk a Dunapartra, így ismerkedtek meg az evezéssel. Néhány év múlva Erzsike megjelent több osztálytársával, hogy evezni szeretnének. Ekkor 10 évesek voltak. Ezzel elkezdődött edzői tevékenységem. Két évig csak kirándulni, télen a hegyekbe síelni, nyáron a Dunára csak evezni és túrázni jártunk. 12-13 évesen kezdtek versenyezni 1975-ben, mindjárt szép sikereket értek el úttörő korcsoportban, több egységben is ob-t nyertek. Volt olyan év, amikor a kis Acélöntő tíz ob-győzelmet aratott.
– Gyerekei később a felnőttek között is jeleskedtek.
– Közel 20 évi edzősködésem alatt az Acélöntő versenyzői 69 országos bajnokságot nyertek. Edzőtársammal, testvéremmel Mózer Péterrel indítottuk el a gyerekek módszeres felkészítését. Célunk a jó munkamorál, csapatszellem kialakítása, evezésben a jó hajóhajtás technikai elsajátítása volt. Sokat segítettek ebben az élményszerű kirándulások szárazon és vízen. Későbbi edzőtársak voltak, akik hasonlóan gondolkodtak: Szikes Mária, Trifunovits Éva (rövid ideig), Bohn Ferencné és Novák Zoltán. Később tíz évig a MESZ ifjúsági szövetségi kapitánya lettem társadalmi munkában. Az elért eredmények közismertek. A klubedzőkkel volt sikeres együttműködés az eredményekben is megmutatkozott. 1991-ben Mesteredzői címet kaptam. 1992-ig edzősködtem. – Életem legfőbb ajándéka az elért sikerek mellett az, hogy egy átlag anyánál sokkal többet lehettem együtt a saját gyerekeimmel. Ma már csak informális kapcsolatom van szeretett spotágammal. Egy gerinctörés miatt rollátorral közlekedem. Naponta sétálunk az erdőben 3-5 kilométert. Az evezős múltam sokban segít, hogy eddig mindig sikerült talpra állnom a különböző sérülésekből.
– Amióta visszavonult az evezéstől, mi minden foglalkoztatja?
A művészetek felé tolódott el az érdeklődésem, remek tanáraimnak köszönhetően ez már az Meáltalánosban elkezdődött. Az egyik gyermekrajzom 1955-ben, Franciaországban I. díjat nyert. A művészetek iránti szeretetem végig kísérte életemet. Különböző művészeti szakkörökben képeztem magamat. Tizenkét évig jártam Csákvári Nagy Lajos szobrászművész műtermébe tanulni. Itthon és külföldön számos alkalommal nyertem különböző díjakat. Műveim kikerültek külföldre is (Róma, Ezzelini, Kirchen, Szentpétervár, Szófia, Anglia…) A Magyar Sportmúzeumba öt, a Magyar Papírmúzeumba 49 alkotásom került végleg. Legutóbb Pátyon (2022-ben), majd Budakeszin (2023-ban) volt látható az Életmű kiállításom.
Még sok mindenről lehetne írni a sokoldalú édesanyáról, Sarlósné Mózer Erzsébetről, de a folytatásban átveszik a szót lányai.
– Kis kék könyvem tanúsága szerint 1975-ben kezdtem evezni – vágott bele az idősebb nővér, Erzsike. – A városligeti tó után a Ganz-Villanyban lapátoltam először, nem kellett külön tanítsanak. Az első perctől nagyon sokat jelentett motivációban a szüleim sikerekben gazdag pályafutása, miként az is segített, hogy az általánosban, testnevelés tagozaton heti hat órám volt. Nekem végig anyu volt az edzőm, a válogatottban Szabó Károly és a vége felé Melis Zoli is foglalkozott velem. 1981-ben a bulgáriai Pancserevoban indulhattam először nemzetközi versenyen, 19 évesen részt vehettem volna a Los Angelesben megrendezett olimpián – a kárpótlásként beiktatott moszkvai Barátság Versenyen négypárevezősben harmadik lettem. Nagy üzlet helyett hoztam 24 gumikrokodilt, az utolsónak a nagyobbik fiam harapta le a fejét. Ma már nem szeretnék élsportoló lenni, mert a dolgok túlontúl a profizmus irányába mentek el, egyre nagyobb szerepe van a sokrétű héttértámogatásnak. A kitartást, a jókedvet, a mozgáshoz való hozzáállást a sportnak köszönhetem. És tulajdonképpen a jelenlegi munkám is kapcsolatos a sporttevékenységekkel.
– Mesélne erről egy kicsit konkrétabban?
– Mozgásterápiával foglalkozom, ebben a témakörben kutatva doktoráltam is. Első sorban gyermekek fejlesztéséről szól az életem, de emellett egyéb a felnőtt vagy az időskort érintő problémák orvoslására is igyekszünk megoldást találni. Az ELTE-PPK Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézet oktatója vagyok. Jelenleg az írországi Dublin City University – és az Atlantic Technological University-vel az autizmus, a figyelemzavaros hiperaktivitás, egyes beszédképzési zavarok és a demencia témaköreit kutatjuk. Ez a kooperáció már egy éve folyamatban van. Az egyik gyakorlatsort, melyet idősebb emberek számára állítottam össze, édesanyám mindennap szorgalmasan végzi, több, mint egy éve.
– A mozgásnak a fogantatástól a halálig óriási szerepe van az idegrendszer fejlődésében, karbantartásában – folytatta Sarlós Erzsébet. – Mostanában olvastam, hogy egy új elképzelés szerint a testnevelőtanárok fizetése kevesebb lesz, mint némely más szaktanár fizetése. Ha valaki tisztában van az idegrendszer működésével, akkor egy pillanat alatt belátja, hogy egy jó testnevelő tanár egy KINCS! Ugyanis a jól, szakszerűen felépített testnevelés óra olyan „nyomokat hagy az idegrendszerben, amit semmi mással pótolni nem lehet. Ha az óvodai és iskolai testnevelés jól szervezetten, megfelelő személyi és tárgyi feltételek mellett működne, akkor nem lenne annyi figyelemzavaros, hiperaktív, ügyetlen, elhízott, tanulási zavaros (és még sorolhatnám) gyermek. Könnyebben és precízebben sajátítanák el a sportági alaptechnikákat, könnyebben menne a hangszeres zene tanulása, és megtanulnák a gyermekek, hogy felnőtt korukban hogyan oldják fel a krónikus stressz okozta szorongást, depressziót.
– Saját evezős élményeiről alig esett szó…
– Pedig elég szép eredménylistám van. Talán a legnagyobb sikeremként az 1983-as, a franciaországi Vichyben megrendezett világbajnokságon elért eredményemet említeném, ahol szkiffben a 2-5. helyeket célfotóval döntötték el – én lettem az ötödik. Ott úgy kihajtottam magamat, hogy azt hittem, nem tudok többet lábra állni. Nagy élmény volt húgommal, Katival 1996-ban maters vb-n együtt evezni, akinek akkor egyévesek voltak az ikrei. Féltünk, mi lesz, azután vagy negyvenes csapásszámmal mentünk végig a pályán, végül nyertünk.
– Mostanában milyen a sportággal a kapcsolata?
– Nagyon szeretnék minden nap vízre szállni, de jó esetben ez csak havonta egyszer jön össze. Az utóbbi másfél évben pedig maradt a vágyakozás.
– A rendkívül dinamikus Erzsikétől ekkor Katica vette át a szót.
Nekem egyenes vonalú volt pályám. Végig van egy töretlen élményvonalam, amely visszavonulásomig elkísért. Az evezés mellett ugyanis rengeteg kitűnő hangulatú, élménydús túrán, sítáboron vettünk részt. Egyébként én sokkal szűkszavúbb vagyok, mint a nővérem, ráadásul történeteink javarészt közösek, így ismételgetni nem szeretnék.
– Azért csak vannak saját élményei és tapasztalatai?
– Természetesen, már csak a korkülönbség miatt is. Hétéves voltam, amikor először ültem hajóba. Kilenc évesen nyertem első versenyem az Acélöntő műhelyében készült mini egypárevezős hajóban. Kuriózumként említem, hogy tizennégy évesen külön sportorvosi engedéllyel három korcsoportban nyertem Országos Bajnokságot: úttörő- és serdülő korcsoportban egypárevezősben, ifjúsági korcsoportban Erzsikével kétpárevezősben. A sok sikeres versenyben még érdekesség, hogy 1986-ban ifjúsági egypárevezősben három Acélöntős versenyző szerezte meg az első három helyet (Sarlós Katalin, Németh Gabriella, Papp Ildikó). Az ifi éveket szkiffben világbajnoki bronzéremmel zártam. Felnőttként a válogatottban négypárevezősben Bertényi Erikával, Cserey Ildikóval és Punk Edittel alkottunk egy csapatot. 1988-ban ebben az összeállításban fiatalon ott lehettem a szöuli olimpián.
– Miért hangsúlyozza, hogy nem ez volt pályafutása csúcsa? Hogyan látja ma sportága hazai és külföldi megbecsültségét, ismertségét?
– Azért, mert én mindig is a szkiffben éreztem legjobban magam, töretlenül nyertem minden korcsoportban a hazai versenyeket, ám 18-20 éves koromban még nem engedték meg, hogy erre a számra koncentrálhassak. Összeállítottak egy négyest, amelyik kijutott az olimpiára, melynek én is tagja voltam. Szöul tényleg nagy élményt jelentett, egyébként két olimpiára jutottam ki. Szöul és Barcelona közül az előbbi volt „az” olimpia! Annak ellenére, hogy ott csak a nyolcadik helyet szereztük meg, ami meglepetést jelentett, hiszen korábban minden versenyen az első hat között értünk célba. Ott ennyi sikerült…
– Pályafutása kiugró sikerét az 1989-ben, Bledben rendezett Világbajnokságon egypárevezősben kiharcolt bronzérem jelenti.
– Szöul után Erika és Ildikó visszavonult, csak Punk Edit maradt. Miután minden válogató versenyt megnyertem, így indulhattam a világbajnokságon szkiffben. Punk Edit és Kapócs Anikó kétpárevezősben versenyeztek. A kiutazás izgalmasra sikerült, mert az öreg busz, amivel utaztunk, nem tudott felmenni az ausztriai hegyeken, ezért egy szakaszon tolni kellett. A verseny előtt három napig vírusokkal küzdöttem, így kétszeresen örülhettem, hogy a nálamnál magasabb és erősebbnek látszó riválisok között bronzérmes lettem. Szerencsére volt velünk orvos, dr..Györe István és dr. Vura Márta sportpszichológus.
– Az 1992-es, barcelonai olimpia után, mindössze 24 évesen végleg visszavonult. Hogyan látja ma az evezés helyzetét?
– Külföldön sokkal nagyobb sportágunk elismertsége, elfogadottsága, itthon jóval szerényebbek a lehetőségek. Rendkívül pénzigényes eszközök szükségesek az eredményes versenyzéshez, érthetően szerény a versenyzői bázis. Sokat jelenthetne, ha a sikeres külföldi országokhoz hasonlóan iskolákhoz, egyetemekhez kiemelt sportágként kezelnék az evezést.
– Miként alakult az élete, miután végleg letette a lapátot?
– Aranyművesként kezdtem, néhány évig dolgoztam a szakmában. Ezután több szakma között letettem a mérlegképes könyvelői vizsgát is, így már régen könyvelőként dolgozom. Férjem Jakobovits Imre húsz évig evezett, kormányos volt. Ő és az iker lányaim az evezés ajándékai. Lányaim amatőrként több sportágban is otthonosan mozognak az egészségük érdekében. 28 évesen már három, ill. négy egyetemi diplomájuk van.
-Az evezésen kívül más sportágak mennyire kötik le?
-Rendszeresen futunk, biciklizünk, kirándulunk a családdal és régi sporttársakkal. Szeretem nézni a téli sportversenyeket, a nyári olimpiát, a kerékpáros körversenyeket, legfőképp csak a befutó előtti perceket. Munkám szorításában van úgy, hogy semmire nem jut idő.
– Szüleiről mondana néhány szót?
– Örülök a kérdésnek, hiszen mindent összevetve nagyon boldog vagyok, hogy ők a szüleim! Ennél nagyobb szerencse nem is érhetett volna bennünket – zárta a beszélgetést a végére kicsit elérzékenyült Sarlós Katalin.
– A végére maradt a családfő, Sarlós György, akinek a legfényesebb érme, az olimpiai ezüst is erősíti a család medál-gyűjteményét.
– Tizenöt évesen kezdtem Takáts János (Dzseki) edzőnél a Kinizsi SE evezős csónakházában – idézte fel a meghatározó eseményt a házigazda. – Ekkor már szerszámkészítő ipari tanuló voltam. Miután elvégeztem az iskolát a Magyar Optikai Művekhez kerültem szerszámkészítőnek. Tovább képezve magam szerszám tervező lettem, több mint 20 évet dolgoztam a MOM-ban. Első vízi élményként egy úszóversenyt kísértünk a Dunán, szerencsére nem volt szükség a segítségünkre.
– A Kinizsiből 1956 után ismét Ferencváros lett, én pedig átkerültem Dr. Török Zoltán edzőhöz, aki a felnőttek felkészítésével foglalkozott. Pályafutásomban a döntő fordulat 1965-ben következett be, amikor Duisburgban az Eb-n négyesben indultunk és az egyik társunk feladta. Ekkor fontolgattam, hogy abba hagyom, amikor megkeresett a Csepelből a Czakó Csaba-Lucsánszky László páros, hogy üljek össze Csermely Jóskával és így alkossunk egy négyest. Ez az „összeülés” olyan jól sikerült, hogy 1966-ban megnyertük a luzerni regattát, legyőzve az NDK híres négyesét is. Az edzőnk, Jásdi Sándor új módszert alkalmazott, miután közelről tanulmányozta az NDK-sokat és a látottakat a magyarok adottságaihoz „finomította”.
– 1967 a fordulat évének bizonyult.
– Ekkor még Jásdi irányításával lettünk másodikok Vichyben, az Eb-n, Lucsánszky, Csermely, Sarlós, Czakó összeállításban, majd részt vehettünk a mexikóvárosi előolimpián. A szakvezetés 1968-ban két négyest versenyeztetett Luzernben, majd egy harmadik összeállítás mellett döntöttek. Az új szakvezető, Losonczi Tibor készítette fel a Jásdi-módszert átvéve a Melis Antal, Csermely József, Sarlós György és Melis Zoltán összetételű, végül ezüstérmet szerzett négyevezős egységet. Az ezüstérem 55 éve ismétlésre vár. 1969-ben még újabb ezüstérmet szereztünk a klagenfurti Eb-n, majd „szétszéledtünk”. Mostanában már többen gyengélkedünk az ezüstnégyesből, de ennek ellenére bízom abban, hogy az 55. évfordulót együtt tudjuk majd megünnepelni október 19-én. Hogy hajóba tudunk-e ülni, az egy másik kérdés…
– Ezután már jelentősebb eredményt nem mondhatott a magáénak.
– 1972-ben, 32 évesen, a győri Balogh Lászlóval készülhettünk a müncheni olimpiára, de sajnos az edzőtáborban ételmérgezést kaptunk, így nem úgy szerepeltünk, ahogy reméltük. Ezzel be is fejeződött versenyzői pályafutásom.
– A következő időszakban milyen kapcsolata maradt a sporttal?
– Több, mint 20 évig rendszeresen eveztem az öregfiúkkal, sikereket elérve indultam több World Masters regattán is. Ha tehetem, hazai versenyeket is megnézek, ha a tévében lehet, ott is követem a nemzetköi versenyeket. Szakedzői minősítéssel néhány évig edzősködtem a Fradinál, majd a Vasasban. 1982-ben hívtak a Fradiba a módszertani osztály élére, ahol 16 sportág tartozott hozzám. A nagy átszervezések idején rövid ideig munkanélküli lettem, majd nyugdíjazásomig a szövetségben technikai igazgatóként dolgoztam.
– 2004-ben megírtam „Az evezős” című könyvemet (fedéltervét feleségem tervezte), amely az Ezüstgerely pályázaton díjazott volt. Több alkalommal indultam országos novella pályázaton, ahol többször is díjazták munkáimat.
– Ötvennyolc éve házasok…
– Hosszú és sikeres életünk egyik titka az, hogy tiszteljük és igyekszünk megérteni egymást. A közös munkáink mellett kell legyen olyan elfoglaltságunk, hobbink, amit a társ is támogat (művészetek, irodalom, kertészet…) Nagyon fontos számunkra, két lányunk, négy unokánk és dédunokánk léte, akik szeretettel vesznek bennünket körbe.
Jocha Károly
A Találkozás az evezős Sarlós családdal bejegyzés először Magyar Evezős Szövetség / Hungarian Rowing Federation-én jelent meg.
Magyar Evezős Szövetség
