Lassan közeledik az idei MotoGP szezon utolsó futama, amely sajnálatos módon nem csak az ünneplés jegyében fog telni. De hogyan érezhetnek most a versenyzők? Ennek jártunk utána szakemberek segítségével.
Sok nyilatkozatot, megemlékezést, véleményt olvashattunk az utóbbi napokban versenytársaktól, volt pilótáktól, olykor furcsa megnyilatkozást például Lorenzo apjától Marco Simoncelli elvesztésével kapcsolatosan.
Épp ez utóbbi vélemény inspirált bennünket arra, hogy elgondolkozzunk, hogyan élheti meg lelkileg egy versenyző az ehhez hasonló szörnyű eseményeket.
Természetesen mivel nem vagyunk pszichológusok, nem szerettünk volna „szakszerűtlenül véleményt” formálni, ezért szakembereknek tettük fel a bennünk megfogalmazódó kérdéseket.
Nagy Sándor és Baky Dániel sportpszichológusok válaszoltak kérdéseinkre, így több szempontból is meg tudtuk világítani a témát.
motoGPhirek.hu: Általánosságban miből áll, hogyan épül fel egy élsportoló pszichológiai felkészítése? Folyamatos karbantartásra van szükség és/vagy a versenyek előtt kell kicsit jobban feltuningolni őket?
Nagy Sándor, sportpszichológus
Nagy Sándor: „Ezen a (világbajnoki) szinten egész más lehet a pszichológiai felkészítés, mint alacsonyabb szintű, esetleg kezdő versenyzők esetében. Sportágtól is függ, így a csapat és az egyéni sportágakban is eltérő, illetve gyermek és felnőtt versenyzőknél is más-más lehet ez a munka. Maradjunk ennél a profi sportnál. Itt is elsősorban a versenyzőn múlik, hogy igénybe veszik-e a sportpszichológus segítségét. A versenyző nélkül ez nem lehetséges. Egyre jellemzőbb, az hogy egy profi felkészítő stáb tagja ma már a sportpszichológus éppen úgy, mint egy orvos, gyúró stb. A sportolókkal való közös munka eleinte folyamatos, rendszeres, aminek van egy alapozó szakasza, majd egy haladóbb, sportág-specifikus szakasza. Ezután a sportolóval való találkozás mennyisége ritkulhat, de egy-egy fontosabb verseny előtt mindenképpen érdemes a mentális felkészülést beiktatni a szakember segítségével, akkor is, ha a profik már nagyrészt önálló, és kialakult módszerekkel rendelkeznek. Tehát a „mentális tuning” is fontos, és egy külső szakember esetleg olyan dolgokat is észrevesz, amit a versenyző nem.”
Baky Dániel, sportpszichológus
Baky Dániel: „A versenyek során a fizikai terhelés mellett rendszerint hatalmas pszichikai kihívásokkal is szembe kell nézniük az élsportolóknak. A sport pontosan a verseny jellegéből adódóan stresszforrás a versenyzők számára. Minden sportág arról szól valahol, hogy az ellenfelünket, ellenlábasunkat legyőzzük, magunk alá gyűrjük. Ez nem minden esetben kell, hogy konkrét fizikai tusát jelentsen, mit például a küzdősportokban. Alul lehet maradni gyorsaságban, ügyességben, kitartásban, sőt játékban is. Elég, ha több pontot gyűjt nálunk az ellenfelünk, vagy többször tud egy labdát egy bizonyos helyre eljuttatni. A sport ezért minden sportoló számára állandó feszültséget jelent, hiszen az ellenfél azért jön a versenyre, mert bizonyítani szeretné azt, hogy erősebb, rátermettebb, felkészültebb, technikásabb, vagy agyafúrtabb nálunk. Ez a fenyegetés tehát nem feltétlenül a sportoló életét veszélyezteti, de mindenképpen az önmagáról kialakult képét kérdőjelezi meg. A fizikai (erő, gyorsaság, állóképesség), technikai, illetve taktikai edzések mellett ezért nagy figyelmet kell, hogy kapjon a versenyzők „fejbeni” készülése is. A fizikailag edzett ember olyan teljesítményre képes, amely az átlag (nem edző) ember teljesítményéhez képest kiemelkedő. Gondoljunk csak például a futásra: aki reggelente jár kocogni 30 percet, sokkal kevésbé érzi megterhelőnek, ha bármikor futnia kell, mint az, aki sohasem kocog. Hasonlóan működik a lelkünk is. Aki „edzi a lelkét”, jobban fog teljesíteni az olyan helyzetekben, ahol lelkileg erősnek kell lennie. Mentálisan képessé kell válnia a sportolónak arra, hogy végig bírjon csinálni egy fizikailag megterhelő versenyt. A sportolók pszichológiai felkészítése alatt általában a mentális állóképesség, a lelki edzettség fejlesztését szoktuk érteni, amely a leggyakrabban a figyelem és a koncentráció élesítését jelenti. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a versenyzők önbizalmát is stabilizáljuk, növeljük a felkészülés során. Aki elhiszi magáról, hogy képes győzni, sokkal nagyobb valószínűséggel fog ténylegesen a dobogóra állni, mint aki nem bízik magában. Mindezek azonban nem működhetnek, ha a motiváció gyenge. Figyelmet kell szentelni ezért arra is, hogy folyamatos húzóerő is munkálkodjon a sportolóban. Ezt általában a helyes célállítással és a célok folyamatos felülvizsgálatával lehet fenntartani. Az edzett, kemény sportoló tehát pszichológiai értelemben is felkészült, aki konkrét célokkal rendelkezik, motivált, képes elviselni azt lelkileg, hogy az ellenfelei folyamatosan le akarják győzni, képes szembenézni a sportágára jellemző csapásokkal, ki tudja zárni a zavaró tényezőket, és kellően hisz abban a képességében, hogy nyerni tud. A mentális felkészülés a fizikai edzésekhez hasonló rendszerességet és energia-befektetést igényel a sportolótól, amit a sportpszichológussal való konzultációk biztosíthatnak.”
A felkészítés során felmerül-e egy ilyen balesetre való külön felkészítés. Értem ez alatt, hogy kifejezetten próbálják-e őket felkészíteni egy negatív eseményre, hogy annak esetleges bekövetkezése esetén ne viselje meg őket annyira, mint pl. a nézőket, rajongókat?
N.S.: „Elsősorban a verseny lehetséges pozitív kimenetelére (a sikerre, győzelemre, csúcsteljesítményre) készül minden sportoló. De nem szabad elfelejteni, hogy milyen veszélyei vannak az adott sportágnak. A prevenció (megelőzés) lényeges a lehetséges sérülések, ill. balesetek szempontjából. Azt szoktam mondani a versenyzőimnek, hogy: „Készülj a legjobbra, de számíts a legrosszabbra!” Persze nem lehet és nem is kell a bukást gyakorolni, miközben az esést meg kell tanulni. A mentális gyakorlásban és felkészülésben is alapelv, hogy a rosszat ne gyakoroljuk! De fel kell készülni „vészforgatókönyvekkel” is. Ha nem jön be az A-terv, legyen egy B, esetleg C is. Érdemes végiggondolni, a „Mi van, ha…?” kérdéseket, és elsősorban a lehetséges megoldásokra koncentrálni. A váratlan helyzeteknek a kezelésében mentálisan a legfontosabb a higgadtság megőrzése, és a racionális gondolkodás és döntés (sajnos ez 300 km/h-nál nehéz!). A versenyzők tisztában vannak azzal, hogy milyen veszélyeket rejt a saját sportáguk. Tudják, és sajnos a sportág történetéből ismerik, hogy korábban kivel, milyen baleset, sérülés történt. Ezért lélekben felkészülnek arra, hogy velük is megtörténhet bármikor. Persze (túlzott) félelemmel, negatív gondolatokkal nem lehet versenyezni és nyerni. Talán őket ezért kevésbé viseli meg, mint egy átlagembert.”
B.D: „A balesetek és tragédiák nem bejósolható, előre nem látható események. Ilyenkor olyan szituációval szembesülünk, amilyenről nincsenek korábbi tapasztalataink, ezért nagy valószínűséggel nincsen korábban kialakult mentális „forgatókönyvünk” sem. Krízisbe kerülünk, azaz egy időre eszköz nélkül maradunk a helyzet értékelésében és feldolgozásában. A krízis során a korábbi tapasztalataink nem nyújtanak támaszt, cselekvési és gondolati sémáink nem működnek hatékonyan a megoldásban. Az esemény tragikus mivolta miatt fájdalmat élünk át, a probléma megoldására pedig kétségbeesett keresésbe kezdünk, ezért érezzük magunkat kiszolgáltatva. A rajthoz állással a technikai sportokban versenyzők lényegesen nagyobb rizikót vállalnak a „szimplán” fizikai sportot űző társaiknál. Ez azt jelenti, hogy pl. egy motorversenyző, egy rallyversenyző, egy síelő, vagy egy kerékpáros számára mindig jobban „benne van a pakliban”, hogy komoly baja esik, mint pl. egy futballistának, vagy egy kajakosnak. A lélek működése varázslatos. Azok a gondolatok, amelyek saját magunkkal és a teljesítményünkkel kapcsolatosak, nagyban befolyásolják a tényleges teljesítményünket. Mondhatnánk úgy is, hogy nem tudunk valamire „nem gondolni”. A félelem, aggodalom, vagy a negatív kimenettel kapcsolatos gondolataink tehát tudat alatt is „hívják” a balul sikerülő viselkedést. Számos külföldi szakirodalom számol be arról, hogy az alacsony fokú önbizalommal rendelkező, vagy a félelemmel teli gondolatokkal induló sportolók szignifikánsan nagyobb gyakorisággal szenvednek sérülést. Szomorú példa lehet erre az idei Giro d’Italia 3. szakaszán tragikus körülmények között elhunyt belga kerékpáros, Wouter Weylandt balesete. A versenyző halála után több, csapatán belül készült interjú is napvilágot látott. Menedzsere például arról számolt be, hogy már a körverseny első két napjával kapcsolatban többször jelezte Weylandt, hogy veszélyesnek találja az idei szakaszokat, tart tőlük, és nincs elég bátorsága teljes sebességgel haladni. A gondolatainkat nehéz irányítani. Az egyetlen megoldás, hogy a negatív gondolatot felcseréljük pozitívra. A mentális felkészülés során tehát nem a vészhelyzet gyakorlása a megfelelő megelőzés, hanem az önbizalommal, határozottsággal teli, magabiztos versenyzésre való lelki ráhangolódás.”
Alapkérdés természetesen, hogy hogyan élheti meg egy versenyző az ehhez hasonló helyzetet a pszichológus szemével nézve? Ezen a szinten van különbség a versenyzők között vagy itt már lelkileg mindenki egyformán felkészült?
N.S.: „A versenyzők is emberek, sőt nagyszerű sportemberek! Ezért hasonlóan fájdalmasan, megdöbbenéssel, értetlenül, szomorúan reagálnak a tragikus eseményre, mint bárki más. És ezek természetes emberi érzések, reakciók. Legalábbis kezdetben. Elindul egy gyász-folyamat, amelynek ezek velejáró érzelmi-reakciói, és aminek a feldolgozásához időre van szükség. Ez a veszteség-élmény annál erősebb, minél közelebbi kapcsolatban van valaki az áldozattal (családtagok, rokonok, barátok, stb.) A verseny résztvevői, így a nézők, szurkolók is átélik ezt az eseményt. Akik pedig közvetlen résztvevői voltak ennek a balesetnek, ütközésnek, mint versenytársak egy speciális helyzetük van – ha jól tudom barátok is voltak – különösen, mert bennük még egy fokozott bűntudat érzése is keletkezhet. Ezek igen intenzív, és vegyes érzések, és valahol ők is áldozatai a történéseknek. Egy ilyen eseményre nem igazán lehet felkészülni, mindig váratlan. Mindegy, hogy fiatal, vagy idős, kezdő, vagy tapasztalt (pl. többszörös világbajnok) versenyzőkről van szó. Sőt a nagy Bajnokok talán több kockázatot is vállalnak! Vettel a mostani – indiai – futamgyőzelme után nyilatkozta: „Vegyes érzelmekkel zártam a versenyt, hiszen fantasztikus érzés volt vezetni, és végig az élen állva győzni ezen a remek új pályán, ugyanakkor nem megy ki a fejemből Dan Wheldon és Marco Simoncelli tragédiája – mondta a világbajnok. – Dant nem ismertem, de tiszteltem az eredményeit. Marcót az idén sikerült megismernem, remek srác volt. Versenyzés közben mindig van kockázat, ez elkerülhetetlen, s elfogadjuk."
B.D.: „A pályán történő konkrét szituációra, vészhelyzetre való reakció nagyban függ a fentebb említett magabiztosságtól, szilárdságtól, ugyanakkor a versenyző mentális rugalmasságára, flexibilitására és hidegvérére is szükség van a jó döntéshez. Ezek azok a tényezők, amelyek talán a leginkább meghatároznak egy-egy ilyen, töredék másodperc alatt lezajló döntéshozatalt. Aki edzi a figyelmét, koncentráló képességét, és bízik magában, feltehetően gyorsabban és határozottabban cselekszik egy éles helyzetben.
A tragikus eseményt követő gyászmunkát szintén pszichológiai tényezők határozzák meg. Vannak olyan emberek, akik könnyebben, mások nehezebben dolgoznak fel egy-egy tragikus eseményt. Az élsportolók talán azért vannak előnyösebb helyzetben az átlagemberekhez képest, mert olyan személyiségvonásokkal is rendelkeznek, amelyek hozzásegítik őket a gyors lelki regenerálódáshoz, a megújuláshoz. Ez a megújító belső erő szükséges a versenyekben elszenvedett kudarcok feldolgozásához is, ezért talán egy tragédián is hamarabb túl tudnak jutni. További szempont, hogy az elvesztett személy mennyire közeli kapcsolatban állt velünk, milyen volt a vele való hétköznapi (pályán kívüli) viszonyunk, adott esetben békével tudunk-e rá gondolni, vagy maradt-e valamilyen lelki „adósságunk”, konfliktusunk vele szemben.”
A baleset egyik résztvevőjét (Colin Edwards-ot) rögtön hazavitték/küldték a történtek után a hivatalos verzió szerint gyógyulni. Van-e jelentősége az időtényezőnek? Konkrétan: az esemény bekövetkezése után célszerű a sportolót kiemelni a környezetből és azonnal elkezdeni vele a konzultációt, hogy ne tudjon magába roskadni vagy érdemes egy kicsit várni, amíg az első érzelmi mélyponton túljut és a természetes érzelmi reakciók csendesednek?
N.S.: „Azoknál a személyeknél, akik átélnek egy ilyen traumatikus élményt, a kezdeti sokkos állapot után valóban jön a düh- és harag intenzív érzésével kísért felszakadó érzések stádiuma, majd a megértés és lecsillapodás szakasza. A temetés időpontja és az azon való részvét nagyon fontos lehet. Ezután még sokáig szinte kontrollálhatatlan érzelmek keveredhetnek és törhetnek elő. Ebben az időszakban mindenképp jó lehet egy szakember segítsége, amit fel lehet ajánlani, mert csak akkor működik, ha igényli az egyén. Ha valaki nem jut túl megfelelően a gyászmunka különböző szakaszain komoly testi és lelki megbetegedés lehet a következmény. A gyász feldolgozása azt jelenti, hogy a gyászoló érzéseiben és emlékeiben az elhunyttal kapcsolatos múlt úgy él tovább, hogy emellett képes a megfelelő életvitelre. Egy versenyző esetében ez azt jelenti, hogy képes ugyanúgy készülni és teljesíteni a következő futamokra. Két hét biztos, hogy nem elég azok számára, akik benne voltak az eseményben. (A sportban vannak kivételes példák, mint a veszprémi kézilabdások, akik Cozma elvesztése után BL-meccset nyertek.) De gyakori az, hogy a megtörtént eset inspirálja a sportolókat a következő versenyen a még jobb, szinte ember feletti teljesítményekre, mondván, hogy ezt a győzelmet Neki ajánljuk, a teljesítménnyel az Ő emléke előtt tisztelgünk. Persze ez lélektanilag a bűntudati feszültség csökkentését is szolgálhatja.”
B.D: „A tragédián átesett emberek a megküzdési mechanizmusaik függvényében a legváltozatosabb reakciókat tudják adni a helyzetre. Előfordul, hogy valaki úgy védekezik, hogy teljes mértékben tagadja a történteket, látszólag nem jut el a tudatáig, mi történt vele. Mások egészen tisztán emlékeznek az eseményekre, de érzelmileg „leválasztják” magukat a történtekről. Megint mások felszakadó érzelmekkel reagálnak a szituációra, és látszólag képtelenek megnyugodni. A tragédia által okozott sokkot minden esetben célszerű kezelni. Fontos tudni, hogy a krízisben levő ember gondolkodása rendkívül beszűkül. Ebben a lelki állapotban támaszt kell nyújtani a személynek, aki odafigyelést, empátiát, és megértést igényel. Van, akivel úgy lehetünk empatikusak, ha magára hagyjuk egy időre a gondolataival. Fontos viszont, hogy lehetőség szerint mindenki kapjon szakszerű segítséget is a baráti, családi támogatás mellett, mert így nagyban csökkenthető a poszt traumatikus stresszbetegség (PTSD) kialakulása.”
Az utóbbi években megismert személyiségük alapján, hogyan reagálhat egy ilyen eseményre egy Rossi, illetve egy Edwards kaliberű (mindketten többszörös világbajnokok) tapasztalt versenyző (természetesen az emberileg abszolút normális megrendülésen és szomorúságon felül, mint sportoló)? Jobb ilyenkor öreg rókának lenni, vagy egy fiatal versenyző könnyebben túljut a legnehezebb időszakon?
N.S.: „Mint ahogy említettem ők is emberek, azon felül kiemelkedő képességű profik. Nagymértékben meghatározó, hogy milyen volt a kapcsolatuk az elhunyt versenyzőtársukkal. Ennek tudata rányomhatja bélyegét arra, hogyan reagálnak a történtekre. A nagyobb élettapasztalat (versenyzői) segíthet abban, hogy túljussanak az ehhez hasonló lelki megrázkódtatáson. Szeretteink, közeli hozzátartozóink, barátaink elvesztése a legnagyobb stressz-források közé tartozik, csakúgy, mint egy balesetet átélni, okozni, vagy elszenvedni. Ilyenkor a nehézségekkel való megküzdési módok, stratégiák szempontjából a tapasztalatnak nagy szerepe lehet. Ezért talán egy idősebb versenyző jobban megbirkózik egyrészt a saját lelki történéseivel, másrészt a külső történésekkel.”
B.D.:„Úgy gondolom, erre a kérdésbe részben válaszoltam a korábbiak során. Nem feltétlenül a versenyrutin, vagy a sportágban eltöltött évek számítanak az események könnyebb feldolgozásában, hanem a versenyző korábbi tapasztalatai, amelyeket a versenyzés és az élet minden egyéb más területéről gyűjtött. Aki már átélt valamilyen tragikus helyzetet, elképzelhető, hogy gyorsabban, vagy könnyebben dolgozza fel a történteket, továbbá sokat nyom a latban, hogy milyen személyiség, milyen lelki alkat. Hogyan reagál a csapásokra, milyen külső (pl. család) és belső (pl. rugalmasság, optimizmus, bátorság, stb.) erőforrásokkal rendelkezik, amelyekhez folyamodhat egy lelkileg nehéz élethelyzetben.
Van-e valamilyen vezérvonal, ami mentén a szakembernek meg kell kezdenie a versenyző lelkének megerősítését vagy minden versenyzőnél teljesen más technika alkalmazandó a gyógyulás érdekében?
N.S.: „Alapvető, hogy ha beszélünk az érzéseinkről, ha van, akivel megbeszéljük, hangosan kimondjuk a gondolatainkat, már ez önmagában sokat segít. Ha engedjük, és megéljük az érzelmeinket és nem elnyomjuk magunkban, ez segít a megfelelő feldolgozásban. Ehhez nem mindig elég egy baráti, vagy egy családtaggal történő beszélgetés. Van, amikor a szakember (pszichológus) segítsége szükséges, ugyanis észre kell venni azokat a jeleket, amelyek komolyabb lelki problémákról árulkodhatnak (pl. regresszió, depresszió, de-perszonalizáció, stb.) Ebben egyéni különbségek vannak, és a kezelés során is a személyiség tulajdonságait, erőforrásait meg kell ismerni. Így a terápiás módszert hozzá kell igazítani a személyhez.”
B.D.: „A szakember első és legfontosabb feladata egy ilyen helyzetben, hogy krízisintervenciót nyújtson, azaz hatékonyan tudjon beavatkozni. A bajba jutott sportolót előbb ki kell hozni a krízisből. Stabilizálni kell érzelmileg, fogadóképessé kell tenni a környezet által felkínált segítségre. A beszűkült tudatállapot nem teszi lehetővé, hogy a terápiás munka megkezdődhessen, ezért elsőként mindig finoman „nyitogatni” kell a bajba jutott ember gondolkodását, amely csak a nagyfokú empátia és az együttérzés talaján valósulhat meg. A következő lépés már sokkal inkább egyénre szabott, hiszen a kliens személyisége határozza meg, hogy milyen módszer vagy technika nyújt számára hatékony segítséget a veszteség feldolgozásában.”
Edwards és Rossi is egyfajta mókamesterek a GP világában és a paddockban is. Ez esetleg könnyebbé teszi-e a lelki teher viselését és annak kezelését egy ilyen szituációban, vagy egy ilyen tragédia teljesen felülírhat mindent?
N.S.: „A humor általában jó stressz oldó, de ebben a helyzetben ez nem segít és talán nincs is helye, ideje. Sajnos az ilyen események mindig átírják a sors-forgatókönyvet. Sokszor egy ilyen súlyos tragédia az egyén közvetlen környezetében nagyon erős hatással lehet a személyiségre. Mint ahogy egyes felfogás szerint a gyermek akkor válik igazán felnőtté, amikor elveszíti a szüleit. A MotoGP mezőnye is – akármennyire versenyben állnak egymással – tágabb értelemben egy nagy család. Így van ez minden sportág esetében, tehát egy ilyen veszteség mindenkit megérint. Sőt az ilyen kiváló sportemberek elvesztése megrázza az egész világ sportszerető részét is.”
B.D.: „Amikor krízisben vagyunk, nem a humorérzékünk, vagy a kreativitásunk az első dolog, amibe kapaszkodunk. A válság első szakaszában mindenkinek a maga útját kell végigjárnia ahhoz, hogy vissza tudjon kerülni a régi kerékvágásba. A konkrét sokk átvészelése után azonban az optimista, vidám hozzáállás sokat segíthet akár a többi versenyzőnek is abban, hogy mindenki újra önmagára találjon.”
Nyilvánvalóan felmerül a kérdés, hogy annak ellenére, hogy mindenki láthatta és azóta minden fórumon megerősítették, hogy mindkét versenyző teljesen vétlen és tehetetlen volt a tragédia bekövetkezésével szemben, felmerülhet-e ilyenkor mégis az önmaguk hibáztatásának problémája? Mit tud ezzel kezdeni egy szakember?
N.S.: „Mint arra korábban már utaltam, ebben a helyzetben a baleset vétlen résztvevői (objektív, külső szempontból) szubjektíven érezhet bűntudatot, hibáztathatja magát tudattalanul is. Ugyanakkor keresik a magyarázatot, hogy hogyan történhetett meg mindez, mit kellett és lehetett volna másképp tenni a kritikus pillanatokban? Utólag ezt már nem lehet meg nem történtté tenni! Amennyiben a balesetben résztvevőkbe ezek a negatív folyamatok túl erősek, vagy elakadnának ennek a feldolgozásában, ilyenkor van szerepe a terapeutának. (Ezt a terápiás folyamatot most nem részletezném.)”
B.D.: „Tragédiák, balszerencsés események után gyakran vádolják magukat a résztvevők, főként olyankor, amikor személyesen involváltak. Sokszor elég szemtanúnak lenni ahhoz, hogy bűntudatunk keletkezzen. A súlyos önvádakkal foglalkozni kell. A szakember ilyenkor abban tud segíteni, hogy a konzultációk során az érintett személyt képessé próbálja tenni arra, hogy „feloldozza” saját magát a bűnösség érzése alól. Az erős bűntudat hátterében sokszor olyan belső konfliktus húzódik meg, amely látszólag akár a konkrét eseménnyel nincs is összefüggésben, vagy teljesen irrelevánsnak tűnik. Az ilyen jellegű konfliktusok feltérképezése és oldása segíthet a kliensnek.”
A következő verseny a hétvégén lesz. Elegendő lehet-e két hét arra, hogy egy ilyen súlyos szerencsétlenség hatásait annyira csillapítsa, hogy egy sportoló ismét 100%-os teljesítményt tudjon nyújtani és ne befolyásolja őt a koncentrációban?
N.S.: „Sajnos ezt nem lehet pontosan megjósolni. Jó esetben, ha az érintettek rajthoz állnak – és az is teljesen érthető lenne, ha nem – akkor a rutin sokat segít abban, hogy a cselekvések, a versenyzés jelentős részét automatikusan végezzék a versenyzők. De ilyen sebességnél még mindig sok olyan információt kell kezelni, amihez teljes mértékben a jelen pillanatra kell összpontosítani. És ebbe bizony bezavarhatnak a bevillanó közeli emlékek, és az ehhez társuló negatív érzések. Mindez ronthatja, gátolhatja a versenyzők teljesítményét. Már pedig a múltban való leragadás, és a jövőtől való aggódás nagymértékben ronthatja a koncentrációt. De a mezőny összes tagját befolyásolhatják az események, amelyek kisebb-nagyobb félelmeket szorongásokat gerjeszthetnek, amelynek mértéke egyénenként változó lehet.”
B.D.: „A sportolók vitalitásuknak, életerejüknek, gyors regenerálódó képességüknek és lelki keménységüknek köszönhetően nagyon sokszor pozitív, plusz energiákat tudnak felszabadítani egy tragikus eseményből. Számos példa akad erre a sport történetében, elég például a közelmúltban repülőszerencsétlenségben elhunyt orosz jégkorongcsapatra, a Lokomotivra gondolni. A csapat életben maradt tagjai, és az utánpótlás csapat már közvetlenül a baleset után azt nyilatkozta, hogy folytatják a küzdelmet, és nem fordulnak el az élsporttól. További, magyar vonatkozású példa lehet Kolonics György kétszeres olimpiai bajnok, tizenötszörös világbajnok kenus halála, aki röviddel a pekingi nyári játékok előtt vesztette életét tragikus hirtelenséggel. A Magyar Olimpiai Csapat tagjai közül ezután többen azt nyilatkozták, hogy erőt merítenek a tragédiából, és Koló emlékéért még nagyobb odaadással fognak versenybe szállni.”
Mit tudnánk a fentiekhez hozzátenni? Reméljük idővel mindannyian (versenyzőtársak, családtagok, barátok, csapatok, rajongók) túljutunk a még mindig nehezen elfogadható valóságon.
Nagy Sándor és Baky Dániel Uraknak ezúton is szívből köszönjük a válaszokat és a Nagy Sándor Úr által Marco Simoncelli emlékére küldött idézettel zárjuk sorainkat:
