A hétfői eredményhirdetés valódi tétje a díj presztízse.
Hétfő este kiderül, ki nyeri meg a 2013-as év Aranylabdáját: Messi, Ronaldo, avagy Ribéry. De ez csak az egyik kérdés, ha úgy tetszik a nyilvánvaló. Valójában a tét ennél nagyobb: van-e értéke még ennek az egykoron szebb napokat megélt labdának?
Gyakran olvasni mostanában szakértőktől és szurkolóktól egyaránt, hogy a két esélyes, Ronaldo és Ribéry közül igazából bármelyikük megérdemelné az elismerést, előbbi a kiváló egyéni teljesítménye okán, utóbbi a számtalan megnyert trófea révén. Mások továbbmennek: szép-szép, amit Ribéry mutatott az elmúlt évben, de a Bayern elsősorban csapatként erős, így nem igazságos kiemelni belőle senkit. Ma ez az érv a döntő, a várható végeredményt legitimáló állítás.
Csakhogy nem igaz.
Elsőként (csakúgy halkan) megjegyezném, van mód arra is, hogy az egész csapat történelmi teljesítményét díjazzák az Aranylabda-gálán, az elmúlt években a Barcelona esetében alkalmazták is ezt a metódust. A finálé ugyanis háromfős, azaz nyugodtan oda lehetett volna állítani Ribéry mellé Robbent, Schweinsteigert, esetleg Lahmot, vagy akár Neuert is – demonstrálva, hogy a Bayern azért volt magasan a legjobb, mert minden játékosa szintekkel a többiek felett teljesített. Ez azonban természetesen nem történhetett meg, elvégre így nem jutott volna hely korunk futballjának két legeladhatóbb márkanevének, Messinek és Ronaldónak.
De legalább Ribéry bekerült a legjobb háromba. És ha már ott van, minden mutató alapján csak egy eredmény lenne igazságos: ha meg is nyerné az Aranylabdát. Ribéry ugyanis a kedvelt és népszerű narratíva (miszerint nem vitte jobban a hátán a csapatot, mint társai) ellenére kiemelkedett a Bayernből is. Ribéry a mértékadó Kicker osztályzatai alapján ősszel toronymagasan a legjobb átlagot produkálta, nem kevésbé az előző szezonban. Nem véletlen, hogy (akár a naptári évet, akár a bajnoki szezont figyelembe véve) az év játékosa volt Németországban. Nem volt olyan szavazás, melyet ne nyert volna meg elsöprő fölénnyel.
De nem csak hazai fronton volt megkérdőjelezhetetlen állócsillag Ribéry, hiszen az UEFA Év Játékosa díját is elnyerte 2013-ban, ami elsősorban annak az elismerése, hogy a Bajnokok Ligája 2012/2013-as szezonjának legjobb játékosa volt. Abban a sorozatban, melyben Ronaldo és Messi is szerepelt, a jelek (és a szavazati arányok) szerint összehasonlíthatatlanul gyengébben. Csak hab a tortán (mivel a FIFA nem veszi számításba a saját klubtornáját az Aranylabda kapcsán), hogy a decemberi klubvilágbajnokságon is MVP-nek választották. Ronaldo és Messi ekkor éppen sérüléséből lábadozott.
Mit mutatott fel ezzel szemben Ronaldo és Messi? Kétségkívül kiváló labdarúgók mindketten, akik azonban – Ribéryvel ellentétben – nem tudták sikerre vinni csapataikat, a kulcspillanatokban se fontos gólok, se fontos gólpasszok nem fűződtek a neveikhez. Csődöt mondtak, talán így is fogalmazhatunk. Az egyetlen érv, ami mellettük szól, azaz a rúgott gólok száma, meglehetősen izzadtságszagú. Egyfelől erre létezik egy másik elismerés, melynek neve Aranycipő, másfelől ha ezt perdöntő tényezőnek tartanánk, akkor az Aranylabda elnyerésének esélyétől a labdarúgók mintegy 90%-át megfosztanánk, hiszen csatárokkal a kapusok, védők, középpályások nem vehetik fel a versenyt a góllövés terén.
Ronaldo és Messi is csatár – korunk márkanevei nem is lehetnek mások, csak a góllövők, az ítélet-végrehajtók, a sztárok, akik meccseket döntenek el, akiknek a nevét skandálják a szurkolók, akiket a csapattársak kiszolgálnak és ünnepelnek.
Ribéry ezzel szemben csak egy középpályás. Aki mellesleg történelmet írt. Hogy nem egyedül tette? A foci – ha ez Hispániában nem is mindig látszik – még mindig csapatsport.
