Sokkal jobb, a nézők számára is élvezhetőbb meccset vívott a magyar válogatott csütörtökön, a spanyolországi Vb-n, mint két nappal korábban. Akkor ugyanis sakknyelven szólva egy pozíciósan végig vesztett meccsen maradt alul együttesünk a horvátokkal szemben. Csütörtökön este viszont a házigazdákkal egy nagyiramú ütközetre került sor, amely végleg csak az utolsó tíz percben dőlt el.
A végeredmény rideg számai (22-28 a mi oldalunkról nézve) messze nem adják vissza azt a küzdelmet, azt a nagy csatát, amely jellemezte az összecsapás minimum 50 percét. Az első félidőben csaknem végig a magyarok vezettek, a gólok pedig látványos akciókból, vagy óriási átlövésekből születtek. A világklasszis Nagy László (akinek nem áll jól a mondás, amikor kijelenti: hazámért játszom. Hiszen ezért a hazáért három éven keresztül nem volt hajlandó játszani, de még egyetlen, értelmes, magyarázó mondat sem csúszott ki a száján…) ismét bizonyította, hogy ha birtokolja a labdát és fel tud ugrani, akkor bizony a kapusok leginkább csak maguk mögé nyúlhatnak.
