Gyerekkori álmom teljesült azzal, hogy két aranyérmet nyertem Londonban. Az olimpia óta azonban eltelt több mint három hónap, az ünneplésnek vége, újra a munkáé, az edzéseké a főszerep. Ebből persze a szurkolók, az újságolvasók mindig kevesebbet látnak, a szürke hétköznapok őket alig érdeklik, és ez így is van rendjén. Nekem viszont a hétköznapokkal is foglalkoznom kell, kellett, hiszen ezeken alapozhatom meg az újabb sikereket.
Persze nem egyszerű új kihívásokat találni egy ilyen sikeres év után, sok kérdést kellett magamban tisztázni az elmúlt hetekben. Ugyanúgy, ahogy eddigi pályafutásom során mindig, most is látom a következő célt: négy év múlva szeretném megvédeni egyesben az olimpiai bajnoki címem, amivel sporttörténelmet írhatok, hiszen egyesben még egyetlen női versenyzőnek sem sikerült a duplázás.
Választ kellett találnom természetesen arra a kérdésre is, hogy ennek a célnak az eléréséhez ugyanazon az úton járjak-e a következő négy évben, mint eddig. Vajon az újabb sikerek titka az állandósággal járó monotónia, vagy a váltásból fakadó felfrissülés? Többféle lehetőség felmerült, a Budapesti Honvéd vezetőivel is több alkalommal egyeztettem erről. Úgy érzem, hogy az újabb célok eléréséhez új élményekre, új motivációra, környezetváltozásra van szükségem, ezért úgy döntöttem, hogy a jövőben a vőlegényem – aki eddig is az élet minden területén mindig mellettem állt – irányításával készülök fel a versenyekre. Egy ilyen – edző-tanítvány – felállás messze nem példa nélküli a kajak-kenu sportban.
Mindez egyben azt is jelenti, hogy nem hosszabbítom meg a Budapesti Honvédnál az év végén lejáró szerződésem. Arról egyelőre még nem született döntés, hogy a jövőben melyik klub színeiben versenyzek majd.
A Honvéd vezetőinek, az edzőmnek és a társaimnak is köszönöm az elmúlt négy év közös munkáját, nélkülük nem lehetnék kétszeres olimpiai bajnok. Januártól azonban tovább kell lépnem, mert érzésem szerint ez kell a további sikerekhez.
