Kajakos akart lenni, de judós lett a ma 50.születésnapját ünneplő cselgánsozó, Hajtós Bertalan.
Nem bánta meg, hiszen érmet éremre halmozott. Most az utánpótlással foglalkozik. Ő a Rákosvidéke Hajtós Diáksport Egyesület tulajdonosa és vezetőedzője, akivel a szlovákiai Gútán beszélgetett a pozsonyi Új Szó újságírója.
– A gútai edzőtáborban nagy népszerűségnek örvendett. Lát valamilyen különbséget egy magyarországi és egy határon túli edzőtáborban folyó munka között?
– Mivel nem jártam még külföldi edzőtáborban, így nem tudok erről nyilatkozni. Itt is csak egy napot voltam. Nagyon jól éreztem magam Gútán, és örülök, hogy edzést tarthattam, ahova egy meghívás alapján jutottam el. Meglepett, hogy egykori versenyzőtársaim, ma már edzőtársaim is itt vannak. Jó volt velük összefutni.
– Felfigyelt valakire, talált különlegesen tehetséges versenyzőt?
– Nagyon jó volt tapasztalni, mennyi ügyes gyerek van itt. Hamar megtanulták a technikákat, amiket mutattam nekik. Látok ígéretes tehetségeket, akikről hallhatunk még a jövőben.
– Immár tizenöt éve edzőként gondoskodik az utánpótlás neveléséről. Hogyan látja a most felnövő judósokat?
– Egészen mások, mint mondjuk mi voltunk annak idején. Kollégáim mondták, nekem kell felnőnöm hozzájuk. Mi az ő korukban sokkal terhelhetőbbek voltunk, ők hamarabb elfáradnak és lustábbak is. Fontos, minél több gyereket bevonni.
– Aztán pedig megtartani, hiszen sokan idő előtt feladják.
– Manapság sokkal több inger éri őket, mint minket annak idején. Úgy gondolom, először az edzőnek kell megszerettetnie magát, azután következhet magával a sportággal való szorosabb megismerkedés. Különösen a kritikus korosztályra, a kamaszkorra kell figyelni.. Nem egyszerű feladat.
– Ráadásul a judo is rendkívül pénzigényes sport.
– Sok mindent a szülők állnak, ők a legnagyobb támogatók. Egyesületemben mintegy százötven gyerek jár hozzám. Ha jól végzik a feladataikat, akkor az év végi országos összesítés alapján évente mintegy hat–hétszázezer forint állami támogatást sikerül elnyerni. Van olyan védencem, aki immár nyolc éve nem tud tagdíjat fizetni, ezért felajánlottam neki, hogy ingyen járjon. Nem a pénzért csinálom, hanem elsősorban a megfelelő képzettségű utánpótlás nevelése miatt.
Hajtós Bertalan így örült a győzelemnek
– A tehetség vagy a kitartás tesz valakit sikeres judóssá?
– Úgy gondolom, ezt több tényező befolyásolja. Tehetség, szorgalom, alázat. Jó eredményeket csak az igazán elhivatottak képesek elérni..
– Ez az elhivatottság volt jellemző önre is, amikor elkezdte a cselgáncsot?
– Egyáltalán nem. Teljesen véletlen volt, hogy így alakult. Másik helyre költözött a család, én másik iskolába kerültem. Az egyik alkalommal a testnevelésórára eljött egy judo edző, meglátott engem és még néhány gyereket. Megszólított, hogy csatlakozzak. Előzőleg fél évig kajakoztam, és az a tanulás rovására ment. Végül apám azzal a feltétellel egyezett bele, ha az iskolai tanulmányaimra is odafigyelek.
– Az edző iránti szeretete vonta be a judóba?
– Nem. Tetszett a sport, láttam, hogy szép a fehér ruha, akkoriban nem volt kék színű. Ugyanakkor több sportágba is hívtak: futballozni, kézilabdázni és atlétikázni. Fociban is jó voltam, ám nem bántam meg, hogy a judót választottam. Bár több pénzem lenne, de bizonyára nem lettek volna ekkora sikereim.
– Akkor sem bánta kicsit sem, amikor – nevezzük úgy – szerencsétlen bírói döntés miatt második lett a barcelonai olimpián?
– Az ember nem kerülheti el a saját sorsát. Ennek így kellett lennie. Akkor természetesen fájt, hiszen visszanézve a felvételeket világosan látszik, hogy megérdemeltem volna az elsőséget – a döntésben benne volt a sportpolitika is. Nem örülök neki, de nem bánt, és hála Istennek most igazán jó helyzetben vagyok. Nem tűntem el, megadatott, hogy még ma is ebben a sportágban tevékenykedjek. Nem akartam edző lenni, rábeszéltek. Jó versenyző voltam, ugyanakkor láttam, az edzőim mit szenvedtek a védenceikkel meg a szövetséggel. Most az ő cipőjükben járok.
– Nem zavarja, hogy nem a válogatottat készíti fel?
– Volt, amikor felajánlottam a segítségemet, csak Magyarországon ebből nem kérnek, mert kiállok a véleményem mellett. Ez sokaknak nem tetszik. Ha a válogatottat készíteném fel, akkor a felsőbb vezetés beleszólna a munkámba. Azért alapítottam saját klubot, hogy ne függjek senkitől. Így a magam ura vagyok, és nekem ez nagyon is megfelel.
– Akkor sem, amikor önhöz hasonló kaliberű judóst patronálhatna, mint például Tóth Krisztiánt?
– Krisztián nagyon ügyes, rendkívül technikás judós. Rámenős és hozzám hasonlóan vehemens. Ma Magyarországon nincs nála technikásabb cselgáncsozó. Ungvári Miklós is nagyon jó, de ő már túl van a harmincon, Krisztián huszonéves. Nagy jövő előtt áll. De őszintén megvallva, nem lenne kedvem utazgatni. Tizennyolc évig csináltam. Ma már más vonz: fejleszteni és fenntartani a klubomat.
– A legutóbbi olimpián hosszú idő után sikerült érmeket szerezniük a magyar judósoknak. Hogyan látja, mennyi esély van erre a jövőre esedékes riói olimpián?
– Nem vagyok túl derűlátó. Sőt! A világbajnokságon nem sikerült érmet szerezni, és ez egy jó felmérő volt, ugyanis az olimpián az ott szereplők fognak megmérettetni. Nem látom a dobogós helyezés lehetőségét, több szaktársam is ezen a véleményem van.
– Ma ötven éves. Nagyobb nosztalgiával tekint vissza az életére?
– Nem érzem magam ötvennek. Húszéves koromban, amikor azt mondták, valaki ötvenéves, öregnek tűnt. Ma már nem gondolom. A fiatalokkal edzek, engem ez tart frissen. Még a gyerekeimen keresztül sem látom az idő múlását. Pedig Berci immár huszonhat éves, Bendzsi húsz, Bettina pedig tizenhét. Szerencsés vagyok, hogy így alakult az életem. A jövőben egy hozzám hasonló, vagy nálamnál jobb versenyzőt szeretnék még kinevelni. Egyébként nagyjából mindent elértem, amit szerettem volna.
(ujszo.com, fotók: Farkas József, jochapress.hu)
