Afelől eddig sem volt semmi kétség, hogy az olimpiai kvótáért harcoló női párbajtőrcsapatunkra ráférne az erősítés. A legnanói Világkupa után pedig afelől sincs, hogy a hét esztendő után visszatért, csapatban háromszoros világbajnok Hormay Adrienne 44 évesen (!) is ebbe a kategóriába tartozik.
– Mit szóltak a régi versenyzőtársai, amikor meglátták az olaszországi Világkupa-versenyen?
– Mi tagadás, meglepődtek. Volt, aki nagyokat vigyorgott, de akadt olyan is, akiről lerítt, az hiszi, szellemet lát.
– Akárhogy is nézzük, legutóbb 2008 nyarán láthatták, amikor egyéniben megnyerte a kijevi Európa-bajnokságot. S ott tényleg a csúcson hagyta abba.
– Ez pontosan így van, az Eb után egyetlen versenyen sem indultam el, még itthon sem. Akkor már eldőlt, hogy a pekingi olimpiáról – ahol csak egyéni versenyt rendeztek– lemaradtam. Úgy éreztem, még egy négyéves ciklusba már nem lenne értelme belevágnom. Márpedig egy sportolót igazán az olimpia motivál.
– Most is ez történt?
– Egyértelműen. Bár a nyár elején még azt sem tudtam pontosan, hogyan állunk a csapatkvalifikációban, csak azt, nem túl jól. Meglehet, a nagy melegben napszúrást kaptam, de egyszer csak kipattant a fejemből, hogy belevágok. Először is felhívtam a mesteremet, Udvarhelyi Gábort azzal, hogy ha áll, gyorsan üljön le, mert híreim vannak. Azt mondta, szeretettel vár újra az MTK-ban. A régi klubomban Bojti Dánielnek is nagyon sokat köszönhetek, vele is iskolázom. Eleinte csak kondizni jártam el, mert már ezer éve nem mozogtam, és augusztus végén kezdtem újra vívni. Még nyári szünet volt, a juniorok azonban már mozgolódtak, kezdetben velük asszózgattam.
– A régi vívófelszerelése megvolt?
– Többé-kevésbé. Pár dolgot azért be kellett szereznem, és pengékből is rosszul álltam. Ám van olyan, amelyikkel nyolc éve vívtam, és még mindig nem akar eltörni.
– Az élete mennyire változott meg az utóbbi hónapokban?
– Most már tényleg alig van szabadidőm, mert esténként munka után megyek edzeni. Egy világítástechnikai cégnél dolgozom projektasszisztensként. Szóval van munkám bőven, és hetente kétszer reggel még gyógytornára is járok. Az persze várható volt, hogy ha újrakezdem az edzéseket, akkor minden porcikámat érezni fogom.
– A páston mindenesetre jól mozog. Két hete a legnanói Világkupán egyéniben a csoportjában a hat asszójából ötöt megnyert, éppen csak lemaradt a főtábláról, a tizenegy magyarból a negyedik legjobb lett. Kovács Iván vezetőedző be is nevezte a csapatversenybe, és ott ugyancsak helytállt. Mikor tudta meg, hogy újra válogatott is lett?
– Csak az egyéni után, amikor Iván szólt, kilencvenkilenc százalék, hogy betesz a csapatba. Apró gond volt, hogy Olaszországba még természetesen nem a válogatottal együtt, repülővel utaztam ki, hanem betársultam Takács Emese autójába, és ő másnap már jött haza. A szállásomat is magam intéztem, és szombat éjszakára már nem foglaltam. A magyar szövetség azonban gyorsan mindent megoldott, még repülőjegyet is vettek hazafelé.
– Mondják, akkor lenne ütőképes csapatunk, ha Szász Emese mellé a Pekingben bronzérmes, a jelenleg a válogatott mellett edzőként dolgozó Mincza Ildikó is visszatérne. Állítólag ha beköt a pástra, a fiatalokat még most is elpáholja. Ez valóban így van?
– Erről én inkább nem nyilatkozom. Egyébként fűztem Ildit, hogy szálljon be ő is, de nem tudtam meggyőzni.
– Nagyon más lett a vívás az elmúlt hét év alatt?
– A Világkupán meglepődtem, hogy milyen sok száznyolcvan centi körüli, igen jó állóképességű vívó van a női mezőnyben is. Fizikailag keményebbek az asszók, erre fel kell készülnöm. Ami a technikát illeti, szerencsére a régi mozdulatok, a bevált akciók újra előjöttek.
(magyaridok.hu / Fábik Tibor)
