25 hétre született, alig volt 70 deka, most pedig már iskolába jár, és sorra hozza a piros pontokat. Kati egy igazi kis harcos lett, és már senki nem mondaná meg róla, hogy koraszülött volt. Édesanyja mesélt nekünk a nehéz időkről.
A terhességem 24. hétben jártam és épp a rendszeres nőgyógyászati vizsgálatra igyekeztem, amikor az utcán begörcsöltem. Az orvos megvizsgált, felírt egy görcsoldót, és azzal hazaküldött. Egy héttel később megint éreztem, hogy valami nincs rendben, úgyhogy a párom bevitt a kórházba, ahol 2-3 órát ültünk a folyosón, majd adtak egy görcsoldó injekciót. Amikor kimentem a vécére, mindenem csurom víz volt deréktól lefelé. Először a nővérke azt mondta, hogy az nem magzatvíz, aztán egy teszt segítségével kiderült, hogy mégis az.
Beadtak egy tüdőérlelő injekciót, és mentővel átküldtek a János kórházba, ahol vérezni kezdtem. Akkor egy kicsit felgyorsultak az események. Kiderült, hogy megrepedt a magzatburok, és hogy mindenem gyulladásban van, ezért a szervezetem elkezdte kilökni a kicsit. Beindították a szülést.
Féltem, hogy összetöröm
Icipici volt a baba: 32 cm és 760 gramm. Azt se tudtam, hogy fiú-e vagy lány, csak azt láttam, hogy ő is tiszta vörös a gyulladástól. Emlékszem, hogy a szülésznő azt mondta, nem meri megfogni, így dr. Princzkel Erzsébet főorvosnő szaladt ki a gyerekkel a szülőszobáról. Aznap nem is láttam.
Másnap átmentem megnézni a kislányt. Csak álltam az inkubátora mellett, és néztem. Nem tudtam mit csináljak, teljesen be volt bugyolálva, csövek lógtak ki a kis testéből, féltem, ha hozzáérek összetöröm. Aztán egy nővérke azt mondta, hogy a kisbabának szüksége van a közelségünkre, hallania kell a hangunkat, éreznie kell az érintésünket. Onnantól kezdve benyúltunk hozzá, simogattuk, meséltünk neki, beszéltünk hozzá, amennyit csak lehetett.
A kismama társak sokat segítettek. Adtak teát is, amitől beindult a tejelválasztásom. Az anyatej igazi gyógyszer volt a babának, gyönyörűen fejlődött, és ennek köszönhetően sok baj elkerült minket..
Nehéz idők voltak
Háromhetes koráig mindenki Katica csodájára járt, mert olyan szépen fejlődött, de akkor sajnos elkapott egy fertőzést, amitől véres hasmenése lett, nem tudott enni, és lélegeztetőgépre kellett kapcsolni. Nehezen, de kilábaltunk belőle, viszont egy elzáródás keletkezett a tüdejében, ami miatt a mai napig gondjaink vannak, és a gyomrával is sokáig bajlódtunk. Engem már hazaküldtek, de mindennap bent voltam nála, amíg el nem érte a 2 kg-os álomhatárt.
Akkor haza kellett hozni, és én teljesen összezuhantam. Megijedtem, mert nem tudtam, mit csinálok majd otthon egy bébivel, akinél még bármikor légzési nehézségek léphetnek fel. Sajnos meg is történt a baj… Egyik nap kezdett elfeketedni a baba, pánikba estem, de tudtam, hogy újra kell élesztenem úgy, ahogy a kórházban tanították. Sikerült is, és egy szélcső beszerzése után többé már nem ismétlődött meg ez a szörnyűség.
A szülőn múlik
A kórházban hívták fel a figyelmemet arra, hogy Kati 10 hónaposan még egyáltalán nem mozgott. Dr. Princzkel Erzsébet ajánlotta, hogy vigyem el Tunyogi Erzsébetékhez, akik korai fejlesztéssel foglalkoznak. December közepén kezdtünk el hozzájuk járni, és szenteste már át is fordult. Egyéves korában elkezdett mászni, másfél évesen pedig már járt. Öröm volt nézni, ahogy fejlődik!
Sokszor a szülői hozzáállással van a gond, amikor a gyerek korai fejlesztéséről van szó. Sok szülő úgy tesz, mintha minden rendben lenne, vagy ha tudja is, hogy valami nem stimmel, azt várja, hogy majd magától megoldódik. Mindig a gyerek jövőjét kell szem előtt tartani! Én is voltam hullámvölgyben, de ezeken túl kell lépni, minél előbb bele kell vágni a fejlesztésbe, mert idősebb korban már sokkal nehezebb eredményeket elérni.
Nálunk Katica is nagy harcos lett, nyilván azért, mert ezt látta rajtam is. Szépen rajzol, jól lovagol, most úszni járunk, idén kezdett el suliba járni, és rendre hozza a piros pontokat. Mit kívánhatnék még többet?
