A felnőtt női kézilabda-válogatottat a kilencvenes években számos sikerre vezető Laurencz László évek óta a Csepel DSE-ben munkálkodik. A 81 esztendős mesteredző a délutánjait és a hétvégéit is a pálya szélén tölti, a kis műhely tagjainak legnagyobb örömére. Karácsony előtt az egyik edzésén meglátogattuk.
reb • Megszokhattuk, nem telhet el úgy kézilabdás világesemény, hogy ne hallhassuk vagy olvashassuk az ősz mesteredző, Laurencz László értő véleményét és gondolatait a sajtóban. Figyelnek a szavára, ami igen célszerű, figyelembe véve a gazdag szakmai múltját. 1995-ben világbajnoki ezüst-, egy évre rá olimpiai bronzérmet szerzett a női válogatottal, és ezek csak a kiemelkedő eredményei.
Neve összeforrt a magyar kézilabdázás sikerkorszakával és a legjobbakkal.
S legalább annyira a csepeliekkel is. Öt évvel ezelőtt általa sosem látott fanatikusoknak titulált emberek megnyerték, hogy – helyi lakosként is – adja nevét, arcát, de elsősorban önmagát a megalakuló Csepel DSE-hez. A már meglévő helyi kézilabda-egyesület mellé létrejövő új az évek alatt gyökeret eresztett s a fahasonlat mentén haladva szép lombot növesztett, nagyjából 250 igazolt játékosa van.
Laurencz pedig nap mint nap, meccsről meccsre a pálya szélén ül, figyel, mutat, magyaráz, tanít – 81 évesen.
„Kezdetben még csapatom volt, edzéseket tartottam, de tönkrement a derekam, már nem is műthető, így inkább szakmai igazgatóként segítem a munkát. Beszélgetek az edzőkkel, gyerekekkel, elmondom, amit látok, s úgy tapasztalom, örömmel veszik az észrevételeimet. Általában minden délután öttől nyolcig a teremben vagyok, és a hétvégi meccsek sem maradhatnak el. Szinte elfoglaltabb vagyok, mint korábban bármikor.”
A rossz derék miatt a széke elmaradhatatlan a pálya széléről. „Szülő, gyerek vagy a portás odaviszi, amikor jövök, onnan nézem az edzést.”
Emlékeztetjük, kedves olvasó, az edző 81 esztendős. Család, gyermek, unoka várja otthon, mégsem tud elszakadni a pályától. Erre is gondol Kalmár Zsolt, a Csepel DSE elnöke, amikor a szakmai vezetőt, a klub arcát jellemzi:
„Mindent tud, amit a kézilabdáról tudni lehet, de a szakmai tudásnál sokkal több az, amit átad gyereknek, edzőnek: sportág iránti alázat, amelyet a puszta jelenlétével is sugároz.”
A fiatal játékosok ismerik a korábbi eredményeit, nekik mégsem elsősorban a sikerkapitány Laurencz László, hanem valaki a pálya széléről, aki javítgatja a hibákat, és tanácsokat ad a jobb játékossá váláshoz.
„Tudjuk, hogy kőkemény szövetségi kapitány volt, aki erősen fogta a válogatottat, de mostanra szerintem sokat lágyult a szíve – csacsogja Tótfalusi Anna, a csepeliek 15 éves játékosa. – Nekem egyébként a kedvencem, és kitüntetés, ha Ancsának becéz. A meccsek után sokszor hívott már magához, és elmondta, mit csinálhatnék esetleg jobban.”
Laurencznek nem is az a lényeg, hogy ismerjék, megismerjék. Hanem? „Hogy segíthessek.”
A honnan az erő kérdését azonban gyorsan lecsapja.
„Sokkal inkább rettentő önzés a részemről, hogy mindenki nyakába mászom. Most mondja meg, mit csinálnék otthon egész nap?”
Nem hallják a többiek a választ, de anélkül is nyugodtan állíthatjuk: kivételesen biztosan nem értenének egyet a mesterrel.
(Nyitókép forrása: origo.hu)