A magyar sport egyik régi, legendás sportegyesülete, a Tipográfia TE a rendszerváltást követően a végelgyengülés küszöbére érkezett. Ma a fiatal kerékpárosai révén ismét visszatalált a magyar élsport vérkeringésébe. A túlélésben döntő szerepe volt az egyesület elnökének. „A Marikának”, ahogy a magyar sportban emlegetik.
Szekeres István • Száztizenhárom éves a Tipográfia Testedző Egyesület, futballozni szerető nyomdászok alapították meg. Később atlétikai és tornaszakosztálya is alakult. A virágkorában, a hatvanas évek elejétől csaknem három évtizeden át olykor húsz sportágat fogadott be. NB II-es labdarúgócsapata is volt, az íjászatban, a kerékpárban, a sakkban és a tájfutásban pedig rangos nemzetközi sikereket ért el. Az íjász- és a kerékpáros válogatott tagjainak jelentős része, máig legendás hírű versenyzők egész sora került ki innen.
Az egyesület elnöke, Göbölyös Lászlóné tizenhét évesen, röplabdázóként kezdett a Tipográfiában, majd sportvezetőként folytatta. Három évtizedet töltött el alkalmazottként a szeretett klubban. A felhőtlen időszakról azt mondta el egy interjúban: „Amikor elkezdtem, még volt irodánk, szertárunk, műhelyünk, sok sportágunk, és nem is akármilyenek; az évek folyamán a kerékpárban például negyven fős volt a szakosztályunk, az íjászok között ötven-hatvan utánpótláskorú fiatal készült a versenyekre.”
A rendszerváltás után az ellehetetlenülés várt a Tipográfiára. A korábbi támogatók, a nagy állami nyomdák megszűntek, a nyomdász-szakszervezet anyagi lehetőségei megcsappantak. És mivel az egyesületnek soha nem volt saját létesítménye, a nagyra nőtt bérleti díjakat pedig képtelen volt fizetni, sportágak tűntek el.
A teljes reménytelenségben mégis akadt néhány tucat tipográfiás, aki a klub iránti szeretete és hűsége jegyében, önkéntesként, fizetség nélkül dolgozott tovább. Az volt a jelmondat, hogy a Tipográfia nem szűnhet meg.
És az egyesület ma is él. Mi több, a fiatal kerékpárosai révén ismét bekerült a magyar élsport – támogatott – véráramába.
A megmaradásért vívott hősies harc vezéralakja Göbölyös Lászlóné volt. „A Marika”, mert mindenfelé csak így emlegetik. Ő ugyan hárít, és azt mondja, hogy mindent megtett ugyan, de egymagában semmire sem ment volna: a „sereg” nélküli „vezér” képtelenség.
A Hét interjújának ma ő a vendége.
– Kedves Marika, elárulná, hogy az egyesület elnökeként mikor vett fel utoljára fizetést?
– Hát, vagy öt éve. De annyira kicsit, hogy az összeget ki sem merem mondani.
– Ahol pedig kaphatott volna, azt nem kérte…
Tanácskozáson
– Hosszú évek óta segítem, végzem a Sportegyesületek Budapesti Szövetségének irodai-szervezői munkáját. Cserében valóban csak azt kértem, hogy a Tipográfia használhassa az egyik irodát, mert a nyomdászszakszervezet székházának az eladása óta leülnünk sem volt hol. Megkaptuk, és az most a főhadiszállásunk.
– Személyes kérdés, amelyre – ha úgy érzi helyesebbnek – ne válaszoljon: a család hogyan éli meg, hogy ön sokat dolgozik, sokat van távol, de pénzt nem visz haza?
– Nagyon rendes férjem van, negyven éve vagyunk házasok. Zokszó nélkül viseli a helyzetet, sőt, igazi támasz, biztat, lelkesít.
– Mondhatjuk azt, hogy a kedves férje az ön szponzora?
– Ez jópofán hangzik! De ha ez szponzoráció, akkor elsősorban az egyesület támogatója.
– Mióta is elnök?
– Tizennégy éve egyedül viszem a Tipográfia ügyeit, végzem az összes irodai-adminisztratív feladatot.
– Van bárki is főállásban, fizetésért?
– Egyedül a könyvelőnk.
– Hol őrzik az egyesület relikviáit: trófeáit, érmeit?
– A város három pontján kaptunk helyet, a szakszervezet mostani székházában például tizenöt, nagy doboznak.
– Hány szakosztályuk van?
– Hat, a többség amatőr alapon, önfenntartó jelleggel, önkéntesként dolgozó vezetőkkel. Ilyenek az NB III-ban játszó asztaliteniszezők, vagy az öregfiúk futballcsapata. A vízilabdában amatőr együttes indul különböző tornákon, de az ő történetük így is különleges. Hajdan OB I/B-s csapatunk volt, nem is rossz, de a legmagasabb osztályt – a kellő anyagiak hiányában – nem vállalhattuk. Novák András ifiedzőként sok fiatalt hozott fel, akik közül a legjobbakat mi – megállapodás szerint – átadtunk az Újpestnek. Aztán ez az együttműködés megszakadt. De most jön a lényeg! András régi tanítványai álltak össze csapattá, az egyesület és a mester iránti tisztelet jegyében.
– Az íjászat talán szünetelt is hosszabb időn át…
– Egyedül Kanász Nagy Attila maradt meg, és azért, hogy „őrizze a lángot”, a Tipográfia nimbuszát a sportágban. Hanem másfél évtized után visszajöttek a régiek, köztük három magyar bajnok, hogy legalább amatőr alapon, szabadidősportként űzzék a sportágat, és persze, versenyeken is részt vesznek.
– Akkor szerintem térjünk át a kerékpárra, amely fordulatot hozott az egyesület életében, visszatérítve az élsportba és az utánpótlás-nevelés nagy, helyi hagyományaihoz is…
– De megengedi, hogy előbb a természetjáróinkról is mondjak néhány szót?
– Természetesen.
– Bár tudom, hogy nem tartozik az önök honlapjának a témái közé… Viszont szorosan kapcsolódik az utánpótlás-neveléshez. Mi évente két teljesítménytúrát szervezünk, egyet a Vadasparkba (az ideit éppen az interjú megjelenésének napján, április 17-én – A szerk.), a másikban pedig budai kilátókat járunk végig. A táv tizenhat-tizenhét kilométer, nem egyszerű terepen. Képzelje el, mindegyiken legalább félezer résztvevő van, eljön több iskola, rengeteg szülő a gyerekeivel (a legfiatalabb túrázónk négyéves volt). Mint egykori élsportoló, azt mondom, hogy az itt rendszeresen megjelenő gyerekek sokkal alkalmasabbak élsport űzésére, mint azok, akik ugyanakkor otthon, tévé vagy számítógép előtt görnyednek. A turizmus mindig is az egészség, az edzettség egyik fontos bázisa volt. Ráadásul másoknak is annyira fontos, hogy a budai túránknak a Cartographia Kiadó a szponzora, és nem mi kerestük meg őket, hanem a kiadó minket.
– Mennyire gyakori ez ma az egyesület életében?
– Semennyire.
– Akkor hogy élték túl a legkritikusabb időszakokat?
– Valahogyan mindig elénk került valamilyen, utolsó szalmaszál. Nyertünk pályázatokat, mert persze vizslattuk is őket, rendesen. Vagy mindig akadt valaki, aki segítő kezet nyújtott.
– És mi történt a kerékpárban?
– Hogy, hogy nem Rusovszki Gábor, Kis György, Oetl Gyula, Ferencz Károly és mások, akikben mély nyomot hagyott az egykori Tipográfia, vagyis Pócsföldi Ottó egykori tanítványai hozták ide a gyermekeiket. Klubváltás volt az egésznek az alapja, amelynek a részleteit nem ismerem pontosan, de az tény, hogy mindnyájan – hazajöttek… Kis Györggyel, a szakosztály vezetőjével dolgozom együtt, és van is munkánk, hiszen például iskolai kikérőket kell írni, elsősorban versenyek, hazaiak és külföldiek miatt is. Miközben ugyanúgy önkéntességi alapon működik sok minden. Antal László a saját kerékpárjavító műhelyében tartja karban a gyerekek gépeit, de van önkéntes masszőrünk is. És persze a szülők is hihetetlen áldozatokra képesek.
– Szerencsére, szép eredményeik is vannak.
– Igen, bajnoki címek és érmek, két EYOF-szereplő. Azáltal került vissza az egyesület a magyar élsport vérkeringésébe. Mert Rusovszki Gábor ma már a MOB által fizetett, kiemelt edzők sorába került, a szakosztály pedig 3.2 millió forint támogatást kapott a szövetségtől erre az évre. A sok nélkülözés után zene füleimnek milliókról hallani.
– Marika, tavaly újabb öt évre elvállalta az elnöki posztot. Igazán nem akarom sürgetni, csak megkérdezem: meddig akarja még csinálni?
– Addig okvetlenül, amíg találunk valakit, aki akár a semmiért is továbbcsinálja. Vagy amíg olyan helyzetbe jutunk az eredményeink révén, hogy az új elnök munkáját meg tudjuk fizetni. Egyébként az is kérdés lehet, hogy én meddig bírom még. Azt persze nem tudom. De azt igen, hogy a Tipográfia örök.
