Kedvtelésből kezdte megosztani a számára fontos és szeretett írók, költők szerelmi történeteit. A fogadtatáson maga is meglepődött, ugyanis rövid idő alatt sokan lettek olvasói, sőt rajongói posztjainak, s hamarosan két könyv is született írásaiból. Nyáry Krisztiánnal, a Magvető Könyvkiadó és az Athenaeum Kiadó igazgatójával beszélgettünk könyveiről és a könyvkiadás jelenlegi helyzetéről, akitől először azt kérdeztem, mit tanul az ember mások életéből?
– Írók és költők szerelmeiről írtam az első két kötetemben, amikor legfőképpen az érdekelt, hogy milyenek valójában azok a szerzők, akiket a műveiken keresztül ismerünk. Saját örömömre írtam ezeket a történeteket. Izgatott, miért úgy alakultak azok a sorsok, mit tanulhatok belőlük. Mindenki kíváncsi arra, hogy a kanonizált életrajzok, a középiskolai szobrok mögött van-e hús-vér ember, s ha igen, az milyen.
Hosszú évekig tanított irodalmat az egyetemen. Ott hasonló módon mutatott be egy-egy életpályát, születtek-e ebből könyvek, vagy éppen a tudományos munka hívta életre az ott keletkezett hiányt, megmutatni a kanonizált portrék mögötti arcokat?
– Abban az időben oktattam, amikor éppen azok az irodalomtudományos iskolák voltak divatosak, amelyek számára a szerzői életrajz nem volt fontos, kizárólag a szöveg. Alapvetően én is hiszek ebben, de rengeteg mindent hozzátesz egy szöveghez, ha ismerjük annak hátterét. A szerző ugyanolyan fontos „tulajdonsága” a szövegnek, mint annak ritmusa, nyelve. Ha jó fordításban olvassa egy külföldi Radnóti Miklós Levél a hitveshez című versét, nagyon szép szerelmes költeményt olvas, de mennyivel többet mond el a vers, ha azt is tudjuk, milyen élethelyzetben, a halál torkában írta versét a költő. Ha nem veszünk tudomást a szerzőről, elveszítünk egy nagyon fontos értelmezési lehetőséget.
Az Így szerettek ők nem pusztán az írók szerelmeiről szólnak, hanem arról a korról, arról a világról is, amelyben éltek, meg arról, hogy mennyire „hétköznapi” emberek. Az irodalomtörténész dolgozott ezekben a kötetekben, vagy az a fajta érzékenység és kíváncsiság, amellyel talán saját múltját is kutatja?
– Talán mindkettő. Olyan közel vannak még hozzánk, hogy nem a történelemkönyvekből, sokkal inkább családtörténetekből, emberi sorsokból ismerhetjük meg a korszakot, amiben éltek. Számos monografikus munka dolgozta fel például a második világháború korszakát, de mennyivel mélyebben hatnak azok a családi történetek, melyek személyesen beszélnek arról, mi történt a nagypapával, hogyan jött haza a Don-kanyarból. Nekem ezek a privát történetek nagyon fontosak, ezeken keresztül jobban lehet bemutatni az adott kort.
Nagyon különleges formáját választotta történetei első közreadásának, hiszen 2012-ben a facebookon osztotta meg ezeket. Rengetegen osztották, kommentelték. Üzleti fogás volt ez készülő könyvéhez?
– Jó volna dicsekedni ezzel, mennyire tudatosan építettem fel, de a barátaim szórakoztatására írtam. Eszembe sem jutott, hogy könyv lehet belőle, sőt elhittem azt a megdőlni látszó marketing-dogmát is, hogy amit ingyen meg lehet kapni a neten, azért nem adnak pénzt. Már tudom, nem így működik. Ha abban az időben könyvkiadással foglalkozom, s behoztak volna hozzám egy ilyen könyvtervet, nem biztos, hogy különösebben érdekelt volna. De az, hogy ez már az online térben is megmutatta, hogy érdeklődnek iránta, az biztosítékot adott a könyvkiadónak, hogy érdemes kiadni.
Hiánya a magyar irodalomnak ez a fajta közelről nézése az ennyire személyes történetek?
– Képes műfajnak indult, s a facebook, amit elsősorban vizuális tartalmak megosztására találtak ki, erre jó eszköz volt. Az első impulzusokhoz, a szövegek elolvasásához nagyon kellettek ezek a fotók. Kezdetekben a képekhez írtam néhány mondatot, s amikor láttam, mennyire kedveltek, hosszabb történeteket kezdtem írni. Kíváncsiak vagyunk ezeknek, a számunkra fontos szerzőknek az életére. Van igény a magántörténetekre. Próbálták műfajilag besorolni, s többen irodalmi bulvárként aposztrofálják.
Egyetért vele?
– Az angolszász és francia irodalomban jól ismert, az angolok által middlebrownak nevezett igényes szórakoztató műfaj. A magyar kultúrában nagyon keskeny a magas irodalom és a bulvár közötti világ, amit jobb híján neveznek bulvárnak, de nem azonos azzal.
Vannak benne eddig nem ismert újdonságok is, vagy csak az optikája változott meg az egyes szerzőknek azzal, hogy mint a kaleidoszkópnál, új fénytörésbe kerültek a régi ismeretek?
– Az irodalomtudomány elzárkózó és arisztokratikus. Ezek nem új információk, nem kutattam hozzá, csak ezek a tudások nem voltak közkeletűek. Nem beszélve arról, hogy furcsán működik a kanonizáció, hiszen vannak olyanok, mint például Ady Endre, ahol tankönyvbe is belefér a a szerelmi élete, míg másoknál ez tabu. Babitsról nehezebben hisszük el, sokakat meglepett, amit róla írtam. Móricz Zsigmond szerelme nevelt lányával Csibével sem volt köztudott.
Ez a munka egyben leporolása is a műveknek, a szerzőknek?
– Talán igen. Petőfi kanonizációja nem sokkal halála után már megindult, hősfigurává stilizálták, s annyi politikai és pedagógiai rendszeren, kulturális korszakon át történt mindez, hogy mintegy patak a kavicsot, teljesen lecsupaszította, nincs rajta fogás. A mai fiataloknak Petőfi leginkább egy szobrot jelent, nem tudnak vele mit kezdeni. S amikor kiderül, hogy milyen humoros ember volt, hogy ugyanazok a problémák nyomasztották, mint bármilyen fiatalt, akkor feléled. Ezek teszik érdekesebbé a szerzőket, kíváncsivá az olvasót. Egy székelyudvarhelyi könyvtáros írta, hogy egy-egy facebookos bejegyzésem után a gimnazisták keresték az adott szerzőt.
A szerelmi történetek után, bár a korábbi formát megtartotta, más utakat kezdett bejárni. A Merész magyarok és az Igazi hősök kötetében főleg a 20. század közéleti személyiségeit, ismerteket s az árnyékban lévőket, sportolókat, tudósokat, művészeket mutat be. Elfogytak az írók?
– Már a kezdetekkor írtam ilyen „hős” típusú életrajzokat, melyek ugyanúgy emberi sorsok, csak nem a szerelem felől mutatom be őket. A döntéseik voltak számomra példaértékűek. A hősöknél szándékosan kevésbé ismert figurákról beszéltem, akiket, azt gondolom, érdemes megismerni. Azok, akikről szobrot, utcát nevezhettek volna el. Más volt a merítés, életük más szeletét, döntési helyzeteiket emeltem ki. És vannak átfedések, például Tersánszky Józsi Jenőt íróként is bemutattam, s írtam élete fontos morális döntéseiről is. Ő, ha a magánélete felől nézzük, nem egy erkölcsi mintakép, kedves svihák volt, aki szerette a nőket. Másfelől a legmorálisabb magyar szerző.
Egy éve nevezték ki a Magvető Könyvkiadó és az Athenaeum Kiadó igazgatójának. Kiadóvezetőként mit hasznosított szerzői tapasztalataiból?
– Azt mindannyian tudjuk, akik a könyves szakmában dolgozunk, hogy alapvetően nem a könyvkiadással van a baj, hiszen az igényes szépirodalom keresett, hanem azzal az úttal, ami korábban jól elvezetett a könyvkiadásig, az olvasó megtalálásáig. A napilapokban visszaszorult a szépirodalmi felület. Mire valakinek megjelent egy kötete, addigra átment egyfajta kanonizációs szűrőn. Kevesebb mű, de sokkal nagyobb példányszámban jelent meg. Mára megváltozott az arány, nincsenek kapaszkodók, nehezebb a választás. Ezt a kapcsolattartást tudja pótolni az internet, amit könyvkiadóként fontosnak tartok.
Vezetőként ezeket beviszi a kiadó életébe? Fiatalosabbá teszi? Tervez szemléletváltást, frissítést?
– Biztos sok mindent hasznosítok a saját tapasztalatomból. A kommunikációs múltam, mindaz, amit húsz évig csináltam, sokat segít ebben. De ezzel együtt a Magvető Kiadó könyvkiadói gyakorlata továbbra is nagyon konzervatív. Ez az erőssége. Ma már nem magától értetődő az, ami fiatalkoromban még természetes volt, hogyha megjelenik egy könyv a kiadótól, azt meg kell venni, ma meg kell találni a fiatal közönséget. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy szerzőinkkel együtt öregedjenek az olvasók. Ehhez fiatal szerzőkre van szükség, s meg kell találni azt az utat, amivel fel tudjuk kelteni az érdeklődést. Ma jóformán kötelező, hogy a szerző kapcsolatot tartson az olvasóval. Tizenöt éve hasonló folyamat zajlott le a zeneiparban, akkoriban olyan példányszámban adták el a CD-ket, hogy nem volt szükség rendszeresen koncerteket tartani. Senki nem gondolta, hogy a ’70-es évek után újra éled majd a klubkultúra. Valami hasonló zajlik most az irodalomban. Nem elég egy száraz író-olvasó-találkozó, megszerkesztett profi esteket kell tartani társművészetek bevonásával, hogy eladható legyen az irodalom. De ez sem új dolog. Petőfi Sándor sem azért volt népszerű költő, mert óriási példányszámban jelent meg, megzenésítették, színházakban lépett fel, ő maga előadta, megdolgozott érte a kiadója, s ő is. A statisztikai adatok azt mutatják, kevés fiatal vesz ma verseskötetet, de ha elmegyünk egy slam poetryre, egy Rájátszás estre, sorban állnak a fiatalok. Nem az igény, a forma szűnt meg, akkor jár jól egy kiadó, ha odavisszük az irodalmat, ahol az olvasók vannak.
Folyamatosan a mások életét írja. Ez készteti arra is, hogy a saját családja történetét is kutassa, elmesélje?
– Fontos műfajnak tartom, de ebben nem vagyok jó. Bächer Iván volt zseniális ebben, leült valaki mellé a vonaton, s úgy szállt le, hogy hőskölteményt írt a történetből Én inkább arra vagyok alkalmas, hogy időbeli rátartással megtaláljak olyan régi történeteket, amelyeket érdemes elmesélni.
