Több száz gyerek vett részt a Sulikézi-fesztivál zárásán, a Nemzeti Kézilabda Akadémia újonnan elkészült sportcsarnokában, Balatonbogláron. A szakemberekkel az idei év tapasztalatiról és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk.
reb • Kellemes, hűs terem fogadta a kánikulából érkezőt Balatonbogláron, a Nemzeti Kézilabda Akadémia új edzőcsarnokában. A három pályára osztható csarnokban ezúttal négy részt alakítottak ki, és mindegyiken szünet nélkül zajlott a játék a Sulikézi-fesztivál utolsó állomásán.
A viadalon a „Kézilabda az iskolában”-programban résztvevő tanintézmények csapatai indultak: a több száz gyerek óriási, ám kedves ricsajt csapott a dzsemborihangulatot árasztó eseményen. A kicsik – ha nem éppen a labdával játszottak – nem tudnak betelni a fesztivál kabalafigurájával, s sokan bele is bújhattak a gyerekméretben életnagyságú sárga plüsslasztikba.
„Az élmény a legfontosabb, hogy megszeressék a sportágat – mondja Juhász István, a program vezetője, miközben arról kérdezzük, miért is tartották fontosnak létrehozni a harmadik éve futó rendszer belső versenysorozatát. – Ha egyesületi csapatokkal mérkőznének, nem jutnának sikerélményhez, hiszen az ellenfelek jóval többet edzenek. Így viszont jó hangulatú versenyen szerepelhetnek. Számoljuk az eredményt, de nincs győztes vagy vesztes, mindenki ugyanolyan ajándékot kap.”
Nyertesek, akárcsak a sportág. A „Kézilabda az iskolában”-programban nagyjából 120 intézmény szerepel, majdnem a fele pedig nevezett a három állomásból álló versenysorozatra is. Értékes adat a szakembereknek, hogy a kisiskolások hatvan százaléka nem igazolt sportoló, idővel azonban mind azzá válthat.
Az iskolai program legfőbb célja ugyanis a bázis szélesítése, s hogy minél több kisgyerek ismerkedjen meg a kézilabdával. Az álom, hogy idővel közülük sokan vágjanak bele az élsportba, de ha „csak” sportágat kedvelő emberek lesznek, már sikerrel járt a kezdeményezés. Sulikézi-fesztivált vélhetően a következő tanévben is rendeznek, a nyáron pedig összegzik a tapasztalatokat, így az esetleges változásokról még nem tudni.
Miközben beszélgetünk, Tóth Tímeát pillantjuk meg: a korábbi klasszis átlövő kivételesen valóban a magasságával tűnik ki a mezőnyből – korábban a képességei hívták fel rá a figyelmet. Ezúttal azonban nem a labda, hanem a síp áll jól neki: néhány meccset vezet a kicsiknek.
„Tetszik a feladat, mindannyian aranyosak, s ha örülnek, hogy korábbi élsportolóval találkoznak, netán az én eredményeimhez hasonlót szeretnének elérni, már megérte.”
A „sporik” nagy része azonban nem képzett játékvezető vagy aktív sportoló, hanem az alsó tagozatosoknál alig idősebb iskolások. A szakemberek úgy gondolták, ha gyerekek fújják a mérkőzéseket, a testnevelőtanárok, edzők kevesebbet vitatkoznak az ítéleten, ráadásul az újdonsült bírók is megtapasztalják, milyen rablóból pandúrrá lenni.
„Nagy a nyomás, mert a gyerekeknek a legnagyobb élmény, ha gólt lőnek, és nem akarom tőlük elvenni – mondja a 15 éves Varga Richárd, aki a budapesti Kovács Pál Sportgimnázium tanulója, s persze ő is hosszú évek óta kézilabdázik. – Igyekszem betartani a szabályokat, U9-es fiúmeccsen például már egész szép mozdulatokat láthatok, és pontosan tudok fújni, de mondjuk a két évvel fiatalabb lányoknál rugalmasabban kell kezelni az előírásokat. Néha elmondom a kicsiknek, mit rontottak, ők meg néznek, kicsit értetlenkedve, aranyosan.”
Hozzáteszi, azért akad edző, aki nem ért egyet az ítéleteivel, de nincs nagy gond. Bár ő is belekóstolt a bíráskodásba, habozás nélkül vágja rá: játékosként ettől a tapasztalattól sem fogadja majd csendben a játékvezető döntéseit.
A mindenütt szaladgáló apróságoknak egyelőre móka a játék, több év kell ahhoz, hogy közülük jegyzett kézilabdázók legyenek. Igaz, mint az utánpótlás-szakágvezető, Gyömörey István elmondja, akadnak olyanok, akik akiket már Győrbe vagy a NEKA-ra irányítottak.
Ki tudja, a most még önfeledten játszó gyerekek közül hányan térnek vissza néhány év múlva korosztályos válogatottként?
