Éjjel van, és álmodom? A magyar csapatot látom a pályán, ők azok, akik a szurkolók nyakában ünnepelnek? Nézitek magyarok, látjátok? Mi a csoda, ha nem ez?
Pusztai Viola • Csak nézzék az arcokat! Vajon gyerekként Szalai Ádám, Dzsudzsák Balázs, Németh Krisztián és a többiek hányszor képzelték el, hogy a lelátón szurkolnak a magyar válogatottnak a világ- vagy az Európa-bajnokságon?
Úgy, ahogy a piros, fehér, zöldbe öltözött, tíz év körüli kisfiú teszi. Gyerekként élheti át azt, amire sokan harminc évet vártunk: a legjobbak között láthatjuk a „mieinket”. A szobája faláról nem Zidane, Ronaldo vagy Beckham néz majd vissza az Eb után, hanem a magyar válogatott játékosai. (Ezt elkiabálni már most sem lehet…)
Sokat mondó képek • Forrás: MLSZ
Akik közül a többség a nyolcvanas évek második felében, a kilencvenes évek elején született. Így jó eséllyel gyerekként a legnagyobb futballélményük az 1997. október 11-ei finn-magyar vb-selejtező lehetett, amelyen a csapat Helsinkiben a hosszabbítás perceiben az ellenfél játékosának hathatós segítségével, öngóllal egyenlített. Az 1-1-es döntetlen pótselejtezőt ért. Az egész ország futball-lázban égett, a válogatott meg nagyon csúnyán le a jugoszlávok ellen: 7-1-es vereség itthon, 0-5 idegenben.
Akkor nem mentek a magyarok Franciaországba, a következő 19 évben pedig a világ-, és Eb-selejtezőkön nem érték el még a pótselejtezőt sem. Kvázi úgy nőtt fel a most a harmincas évei elején, a húszas éveiben járó generáció, hogy a focipálya közelében folyamatos kudarc érte.
Nyilván sok minden motiválja a gyereket, hogy focizzon. Kezdetben a játék szeretete. Aztán az egyre nagyobb célok. Álmodozni mindig lehet és kell is, de ha csak azt látod, hogy megint nem sikerült, a világversenyek alatt nem piros, fehér, zöldre fested az arcod, hanem jobb híján a franciáknak, a németeknek vagy a spanyoloknak drukkolsz, akkor elég kitartó leszel-e?
Nem is!… Inkább HISZEL-e abban, hogy neked sikerülhet az, ami az elmúlt harminc évben egyetlen magyar labdarúgónak sem?
Motiválhat a pénz, naná, de vannak az életben olyan dolgok, amelyek megfizethetetlenek. Ilyen most az az élmény, az EUFÓRIA, amelyet a magyar ember átél a válogatott Eb-szereplése miatt.
Merőben új érzéssekkel találkoznak, nemcsak a szurkolók, hanem a labdarúgóink is.
Olyan ez, amikor a kisbaba először feláll, és megteszi az első, bizonytalan lépéseit. A norvégok elleni pótselejtezős győzelem után nem nagyon tudtuk, sírjunk vagy nevessünk, pedig mindenki ezerszer elképzelte már: „Mi lesz, ha?…”
„Indul az utazás, csak erre vártál” – vagy harminc évet, így hát a harminc óra utazás ahhoz képest semminek tűnt, pedig normál hétköznapon a pokolba kívántam volna. De tudtam, a végén a boldogság vár, amelyet ezúttal Európa-bajnokságnak hívnak. Igen, igen, már az maga a mennyország volt, hogy szimpla turistaként a helyszínen szurkolhattam 90 percig a „mieinknek”.
Felkészültem vereségre, az elmúlt csaknem két évtized megedzett, abban azonban a végsőkig hittem (volna, de addig nem kellett várni), hogy az osztrákok elleni meccs előtt a bordeaux-i stadionban lejátszott Focimese című dalon kívül is történnek a pályán meseszerű események. És nem.
Mert ami a valóságban megesett, az inkább csoda volt.
Nézzék meg jól újra az arcokat!
Ezek a fiúk – csakúgy mint a szurkolók – sosem éltek át hasonlót. Minden érzelem az arcukon. Ugyanúgy gyermeki öröm ül ki rá, ahogy több millió magyaréra. Hogyan tud futballsiker általános és határtalan boldogságot okozni? Megfoghatatlan, érthetetlen, mégis úgy érzed, nem létezik semmi más. Újra és újra lepörgeted magad előtt azokat a pillanatokat, ahogyan Szalai bekotorja a labdát az osztrák kapuba, és a társakkal együtt beugrik a szurkolók közé, Stieber olyan okos gólt lő, hogy elképedsz… Biztos, hogy a magyar válogatottat látod a pályán?
„Az éjjel soha nem érhet véget” – nem is ért Bordeaux-ban, a 2-0-s győzelem varázsa lengte be Marseille-t is. Az izlandiak elleni meccs előtti napon a tengerparton melegítették a hangszálaikat a magyarok, még csak néhányan, de mindenki tudta, másnap több ezren vonulnak a régi kikötőtől a stadionig. A látvány, amely a szemed elé tárult, olyan volt, mint az osztrákok elleni győzelem: HIHETETLEN! A franciák, az izlandiak, de még a magyarok sem hitték el, hogy ez a valóság, pedig ott vagy a menetben. Hangod már alig, és hol van még a meccs?…
De 90 percig ismét elfelejted, a több napos túra alatt a városnézés, az utazás okozta fáradtságot, a szó szerinti sebeket, mert a CSAPAT úgy játszik, ahogy legfeljebb álmaidban képzelted, és akkor sem adja fel, amikor 1-0 oda, és kőkeményen beáll védekezni.
„1-1-re győztünk” – pontosan ezt éreztük mintegy harmincezren a stadionban, meg a Magyarországról érkező képek tanúsága szerint több millión itthon. Marseille-ben még vagy fél órán keresztül ünnepelt A CSAPAT ÉS A SZURKOLÓTÁBOR, itthon megállt az élet, meg a négyes, hatos.
Csodaországban vagyunk?
Nagy Ádám a Record címlapján
Franciaország, Olaszország, Szlovénia, MAGYARORSZÁG! Csaknem 24 órás utazás haza, el vagyunk ájulva a francia Riviéra látványától, de azért amit Kádár Tamás művelt a pályán, na, az még szebb. Meg ahogy Kleinheisler László robotol a meccseken, és ahogy Bernd Storck cserél!
Számolgatunk. Csakhogy ezúttal nem azt, hogyan érhetjük el a pótselejtezős helyet, hanem hogyan juthatunk az Eb nyolcaddöntőjébe! „Megéltem már Eb-t, vb-t, de olyat még én sem, hogy továbbjutottunk a csoportból” – mondja Ganxsta Zolee, a közkedvelt rapper az M4 könnyedebb hangvételű háttérműsorában. Ettől hajszál választja el a válogatottat, gondoltuk valaha?
„Ötéves a kisfiam, otthon nézi a magyarok meccseit” – mondja útitársam, majd hozzáteszi: „Most kezd el fociedzésekre járni, négy év múlva már jön velem az Eb-re.” Eközben a Facebookon olvassuk, hogy itthon a kertben futballozó gyerekek már nem Messi vagy Cristiano Ronaldo bőrébe bújnak, hanem Király, Szalai, Böde nevét harsogják. A Record nevű portugál sportnapilap címlapján pedig nem a hazaiak sztárja szerepel, hanem a 21. születésnapját éppen az Izland elleni meccs napján ünneplő Nagy Ádám…
Még nem tudni, mi lesz a vége a magyar Eb-kalandnak. De az biztos, hogy honfitársaink többsége már nem esik depresszióba, ha meghallja a szót: futball. Hogy legalább a válogatott meccseire megtelik a stadion.
És ami a legfontosabb: a váratlan élmény, az utcára kitüremkedő ünneplés, öröm hatására gyerekek ezrei állnak elő otthon azzal, hogy focizni szeretnének.
Mert a foci sport. A sport egészség. Az egészség pedig maga az élet.
