Öt nappal a csodálatos brazilverés, 1966. július 20-án már nem ámuldozott a világ a magyar válogatott játékán, amely feledhető meccsen, 3:1-re verte Bulgáriát az angliai világbajnokságon. Baróti Lajos együttese hátrányból fordított a manchesteri mérkőzésen, és ezzel bekerült a negyeddöntőbe. A teljes találkozó új hangalámondással megtekinthető az MLSZ Archív csatornájában.
Ma már nem történhet ilyesmi, de az 1966-os vb-n még jókora előnye származott a magyar válogatottnak a menetrendből. Ugyanis az angliai viadal csoportkörének utolsó meccseit még nem azonos időben rendezték. Így fordulhatott elő, hogy amikor július 19-én, Liverpoolban lefújták csoportunk rangadóját, a Portugália-Brazília (3:1) találkozót, akkor a magyar csapat már annak ellenére továbbjutónak érezhette magát, hogy másnap még Bulgária ellen volt jelenése.
A portugálok győzelme azt jelentette, hogy megnyerték a kvartettet, mi pedig a brazilokkal együtt két-két ponttal álltunk. Akkoriban azonos pontszám esetén, a gólarány rangsorolt, és Baróti Lajos együttese ebben (is) verte a dél-amerikai válogatottat, vagyis Bulgária ellen egy minimális verséggel is továbblépett volna. Persze nemhogy a kudarcra, még a döntetlenre sem gondolt senki, hiszen akkoriban jóval nagyobb játékerőt képviseltünk a bolgároknál.
Négy évvel korábban, a chilei világbajnokságon úgy vertük 6:1-re őket, hogy 12 perc után már 4:0-ra vezettünk. Abból a gárdából csak négyen, Mészöly Kálmán, Mátrai Sándor, Sipos Ferenc és Albert Flórián maradt meg hírmondónak Manchesterben. A másik oldalon még ennyien sem. A csehszlovák Rudolf Vytlacil által dirigált bolgároknál mindössze a tragikus sorsú gólgyáros, Georgi „Gundi” Aszparuhov, valamint Ivan Kolev élte át a pályán a rancaguai zakót – Aszparuhov, a bolgár futball történetének egyik legtehetségesebb játékosa 1971-ben, 28 éves korában, csapattársa, Nikola Kotkov társaságában hunyt el autóbalesetben. Temetése idején több mint félmillió ember vonult az utcákra Szófiában. Később a Levszki róla nevezte el a stadionját.
Baróti Lajos a Gelei József – Káposzta Benő, Mátrai Sándor, Mészöly Kálmán, Szepesi Gusztáv – Mathesz Imre, Sipos Ferenc – Bene Ferenc, Albert Flórián, Farkas János, Rákosi Gyula tizenegyet küldte pályára, érthetően megtartotta a brazilverő gárdát. Ennél több azonosságot azonban nem fedezhettünk fel, ugyanis a magyar válogatott játéka elmaradt várttól, ezúttal nem ejtette rabul a nézőket. Amíg a portugálok és a brazilok ellen remekelt a csapat, addig Bulgária ellen álmosan, félgőzzel játszott. Talán úgy érezték a játékosok, hogy tényleg nem kell megszakadni, még a vereség is továbbjutást érhet.
A bolgárok pedig köszönték a lehetőséget, és habár számukra semmi tétet nem tartogatott a meccs – két vereséggel melegítettek a magyarok ellen csatára – az első félidőben minden tekintetben fölénk nőttek. A 42. percig eredményben is…
A 14. percben Albert hagyott ki óriási lehetőséget a bolgár kapu előterében, a rivális kontrázott, a bolgárok Aszparuhovot indították, aki elvitte a labdát a kapujából messze kifutó Gelei mellett, tovább vezette, és hiába értek vissza a védők, hiába helyezkedett Káposzta már a gólvonalon, a csatár a bal alsó sarokba lőtt. A bolgár gól után sem változott a helyzet, sőt, kis híján rosszabbra fordult, Gelei ziccert fogott. Minden jel arra utalt, hogy a magyar válogatott egygólos hátránnyal megy a szünetre, de egy komikus góllal egyenlítettünk: a 42. percben Rákosi balról, estében, a kapu felé terelte labdát, Davidov menteni akart, de éppen Vucovot találta telibe, akiről saját hálójába perdült a labda.
A bolgárokat annyira megzavarta a balszerencsés gól, hogy két perccel később még egyet kaptak: Bene szögletét követően Mészöly 16 méterről a léc alá bombázott, vagyis a szünet előtt fordítottunk.
Ellenfelünk az 55. percben végleg kapitulált, egy szöglet után Bene a rövid oldalról a kapuba csúsztatott. A maradék időben már nem sok érdemleges történt. Akkoriban még nem volt cserelehetőség, vagyis Baróti Lajos kénytelen volt valamennyi sztárjátékosát a pályán tartani, pedig a nagy hármas tagjaira, Benére, Farkasra vagy Albertre ráfért volna a pihenő.
Nyilván a bolgárok is váltottak volna, és talán beküldik azt az Alekszandar Salamanovot, aki nem mindennapi sportoló volt. 1963-ban és 1966-ban az év labdarúgójának választották Bulgáriában, de 1960-ban alpesi síelőként indult a téli olimpián, 1964-ben, Tokióban, pedig a röplabda-csapatuk tartalékja volt. Talán Bene fejesénél hasznát vették volna a ruganyosságának…
Magyarország 3:1-re nyert, és ezzel bekerült a negyeddöntőbe, ahol Szovjetunió várt rá.
