A Sportkórház újjávarázsolt főépületében vannak még olyan orvosok, akik a „hőskorban”, a régi Sportkórházban is teljesítettek szolgálatot. Bár hivatalos statisztikát nem vezetnek az aktívakról, de nagy valószínűséggel dr. Lejkó Dezső az egyik, ha nem a legidősebb azon doktorok között, akik még jelen időben is rendszeresen teljesítenek szolgálatot a Karolina úti intézményben, hivatalos nevén az Országos Sportegészségügyi Intézetben, az OSEI-ben.
Dr. Lejkó Dezső (fotó: Vasas SC)
Megkeresésemre pozitív választ kaptam, így sikerült egy interjút szöveges formára áttéve megírni.
Az első kérdés egy orvos esetében szinte kínálja magát: mikor volt a doktorrá avatása?
– 1969-ben – jött a válasz. – Ami pedig az előzményeket, az orvossá avatásig megtett utat illeti, részletkérdésekre mélységükben már nem emlékszem. Az viszont nagyon világosan megmaradt bennem, hogy már 7-8 éves koromban határozottan kijelentettem, márpedig én orvos leszek és végig ki is tartottam a gyerekkori álmom mellett. Ez a korai elköteleződés azért is érdekes, mert a családunkban még oldalágakon sem volt senki orvos. Szüleimmel nőttem fel, akik közül anyám óvónő, apám pedig a II. világháborúig horthysta katonatiszt volt, ami az alakuló életemben, az ötvenes-hatvanas években nem különösebben előnyös hátországot jelentett számomra.
– Hol töltötte iskolás éveit?
– A Kiscelli utcai általánosban kezdtem, utána az Árpád Gimnáziumba kerültem, ahova komoly tudósok, színművészek vagy éppen olimpiai bajnokok és egyéb kiválóságok is jártak az intézmény fennállásának száz esztendeje során. Nem illő elfelejteni például az 1936-os berlini olimpián aranyérmes magyar vízilabda válogatott tagját. Dr. Tarics Sándort, aki a földrengésbiztos házak szabadalma révén lett világhírű. De említhetjük Gyarmati Dezső és Markovits Kálmán pólós olimpiai bajnokokat, a ötkarikás vívó olimpiai bajnok Szabó Bencét, vagy Fábiánné Rozsnyói Katalint, minden idők alighanem legeredményesebb magyar kajakedzőjét is.
– Az érettségi után jöhetett az orvosegyetem?
– Igen de akkoriban még csak barátkoztam a gondolattal, hogy esetleg sebész leszek. Azután amikor a negyedik évet követően jött a nyári gyakorlat, mi pedig már az Alkotás utca és Márvány utca sarkán laktunk, én a legközelebbi helyként a Sportkórházba kértem magamat gyakorlatra. A sebészet vezetője egy Péter Márton nevű orvos volt, én pedig a kötelező egy hónapot követően ott maradtam és rendszeresen asszisztáltam vagy ügyeletekben vettem részt. A diploma átvételét követően nagy örömömre szolgált a felkínált lehetőség, hiszen akkoriban nem volt könnyű állást kapni, sokaknak kötelezően vidékre kellett menniük és hasonló nehézségek adódtak. Kimondottan szerencsésnek éreztem magamat, amikor elkezdtem a pályámat a Sportkórházban! Nem csak sportsérüléseket tettünk rendbe, hanem volt nehéz műtétekkel járó hasi sebészeti részlege is az osztálynak. A vakbéltől a gyomorfekélyen át egészen a végbélrákig mindent operáltunk. 1974-ben tettem szakvizsgát és lettem általános sebészorvos.
– Közben sportorvosi gyakorlatra is szert tett.
– 1971-ben megbíztak a súlyemelő válogatott orvosi teendőivel, ezért gyakran kellett Tatára utaznom, mivel a válogatottak szinte az egész évet az edzőtáborban töltötték. Csépe Imre kapitánysága idején az atlétákkal is dolgoztam, felesége dr. Besznyák Márta radiológus a közelmúltban ment innen, közülünk nyugdíjba. Abban az időben kerültem munkakapcsolatba dr. Árky Nándor igazgató főorvossal, aki a Vasas sportorvosaként tevékenykedett, én pedig a segítője lettem. Ö 1973 elején felajánlotta: vegyem át tőle a Vasas labdarúgóit, mert neki már túl sok kötelezettsége van.
– Ez a lehetőség több okból is kellemesen érintette Önt.
– Az akkoriban már hazai és nemzetközi elismertséget élvező magyar labdarúgás egyik élcsapatát örömmel vállaltam el, s azóta is én vagyok az angyalföldi piros-kékek sportorvosa. Akkor éppen Baróti Lajos volt a Vasas szakvezetője, akivel mint igazi úriemberrel, kimondott öröm volt együtt dolgozni. Ráadásul a Vasashoz egyéb szálak is kötöttek, hiszen az egyetemi felvételemet megelőzően éveken keresztül vízilabdáztam, kapusként szerepeltem a klub korosztályos csapataiban.
– A Vasas mellett további, komoly feladatokra is felkérték.
– Több ciklusban is ülhettem a magyar labdarúgó válogatott kispadján. Így amikor például Csank János volt a kapitány, később pedig Gellei Imre idején, majd Pintér Attila kapitánysága alatt is elláthattam a nemzeti együttes mellett a sportorvosi teendőket. A kétezres évek elején a Vasas mély hullámvölgybe került, s ekkor hívtak Újpestre, ahonnan öt év elteltével visszatértem Angyalföldre, ahol mindmáig családias a légkör. És az is igaz, hogy az ember sok fiatal között egy kicsit maga is „visszafiatalodik”.
– Térjünk vissza a Sportkórházhoz. Mit tart fontosnak elmondani az itt „átdolgozott” évtizedekről?
– Amikor 1969-ben elkezdtem praktizálni, a kórház sokkal nagyobb volt, nagyon jó alaphangulatban léteztünk, háromszáz ágyon fogadtuk a betegeket. Volt belgyógyászati-, szülészeti, gyermekgyógyászati osztály is. Úgy is mondhatnám, komplett volt a kórház, miközben az ottani épületegyüttes már több mint százéves volt. 2000-2001-ben az Alkotás utcai fronton elkezdtek építeni egy épületet, amit eredetileg kórháznak szántak. A 2002-es kormányváltás után minden ördögtől való volt, amit az akkori Orbán-kormánytól megörököltek. Nyolc évig állt az építkezés, majd a 2009-2010-es években volt zűrzavarokat követően a TF elintézte, hogy a félbehagyott kórházépületet hozzájuk csatolták, mi pedig ide, a volt Ortopéd Klinika épületébe kerültünk. Az itt „megörökölt”, lepusztult épületek helyére az évek során – a miniszterelnök úr hathatós támogatásával – nyugati színvonalú rendelők, műtők és kórházi részlegek kerültek.
– Ön pedig mind a mai napig megfordul a műtőkben is. Éppen az előbb állapodott meg egy térdműtétre készülő pácienssel a részletekben. Bizonyára voltak kedvelt operációs területei is, amelyeket különösen szívesen végzett?
– A hetvenes években elsősorban a hasi műtétekre specializálódtam, hogy azután az idő múlásával mindinkább a sportsérülések kezelésére koncentráljak. Sajnos, azt éppen úgy nem tudom számszerűsíteni, hányszor ültem sportorvosként a kispadon, miként az elvégzett műtéteim számát is csak megtippelhetem. A kispadokon jóval ezer fölött ülhettem, operációkban pedig minimum tizezer alkalommal vehettem részt. Ha pedig szakmai példaképeket is említhetek, akkor a kezdő időszakomban megismerhettem egy dr. Flautner Lajos nevű kollégát, aki azután átkerült az Orvosi Egyetem I. számú Sebészeti Klinikájára. Ez a minden szempontból kiváló ember hosszabb ideig vezető professzora volt az I. Sebészeti Klinikának. Feltétlenül szóba kell hozzam dr. Eiben Ernő úr nevét is, akitől szintén nagyon sokat lehetett tanulni. Az idő elteltével én is beleépültem ebbe a kollegiális körbe, és mondhatom, a legújabb években különös öröm itt dolgozni. Ezekért a lehetőségekért az intézet igazgató főorvos asszonya, dr. Sós Ágnes is nagyon sokat tett. Az általános jó légkörnek és annak, hogy itt, a sebészeten is kiváló kollégák vesznek körül, igenis komoly jelentősége van abban, hogy még mindig szívesen végzem a munkámat.
(jochapress / Jocha Károly)
Írta a JochaPress
