Buttás Pál a magyar kosárlabdázásban ismert és elismert egyéniség. Az ő pályafutásának talán az egyik legérdekesebb pontja az, hogy a Testnevelési Főiskolán (TF) a „szakosodásnál” nem a kosárlabdára jelentkezett, hanem a labdarúgókhoz. Természetes hát, hogy erről az érdekes kanyarról is szó esett a törökbálinti lakásában vele lefolytatott beszélgetés során.
Buttás Pál (fotók: jochapress)
– Azt hittem ennél nehezebb kérdésekkel szembesülök, de természetesen nem térek ki előle. Ahhoz azonban, hogy minden tiszta és világos legyen, az elején kell kezdenem. Szüleim délvidékről kitelepítettekként kerültek egy alapvetően sváb faluba, Mórra. Öten voltunk testvérek, közülünk egy ma is Mórón él, ahova szeretek visszajárni. A nálam öt évvel idősebb bátyám futballozott, de 1956-ban ő elhagyta az országot. Követtem példáját, én is a labdát kergettem. Az általánosban, majd a gimnáziumban is emberileg és szakmailag is igen jó tanáraink voltak, akiknek többségét Budapestről kitiltották.
– Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy érettségi után a TF-en folytassa a tanulmányait?
– Hatodikos koromban kaptam egy új testnevelő tanárt, Rubin Pált, aki kicsit a példaképem is volt; ekkor határoztam el, hogy a TF-re pályázok. Közben futballozgattam, a gimnáziumban az igazgató – egy személyben testnevelő tanárom – pedig közölte velem, hogy márpedig te atléta leszel. Kínomban lejártam edzésekre. Százkilencven feletti magasságomra is alapozva akartak gátast nevelni belőlem. Első versenyemen, a tavaszi mezei idénynyitón, ezer méteren vagy 80 induló között megdöbbenésre én nyertem. A későbbi években is atlétikában értem el a legjobb eredményeimet. Száztíz gáton még a felnőtt Ob-n is dobogós tudtam lenni.
– Atlétikában eredményes volt, a focit viszont egyenesen imádta.
– Ez a kettősség nem kis gondokat okozott. Az iskolában ugyanis azt kellett csinálni, amit ott elvártak, a labdarúgáshoz pedig folyamatosan engedélyeket kellett kérni. Mivel ezt nem kaptam meg, otthon soha nem játszottam, idegenben pedig rendre hamis igazolásokkal léptem pályára. Amikor 17 éves lettem, már a felnőttek között is számításba vettek. Csendes elnézéssel és néhány intővel megúsztam ezt az időszakot.
– A TF-re végül felvették, ahol tovább tudott futballozni.
Mezey György
– Nagy szerencsém re volt egy kitűnő edzőm, Zalka András. Akkoriban hihetetlenül erős csapatunk a Budapest I. osztályban szerepelt. Centerhalf voltam, előttem játszott például Mezey György, s többen is felkerültek onnan az NB I-be. Labdarúgó szakosként a TF házi bajnokságán a 110 gát mellett a hármasugrást is megnyertem. Az idén 90 éves Zarándi Laci bácsi hívott a felnőtt országos csapatbajnokságra, ahova végül azért nem jutottam el, mert szombaton az Ob idejével párhuzamosan fociznom kellett… A ma Új-Zélandon élő egykori olimpikon, Ivanov Dragan nem állt többet velem szóba, mert nélkülem nem tudták megnyerni a bajnokságot.
– Egy porcműtét közbejött, majd elteltek a TF-es évek.
– Diplomázást követően hívtak Mórra, én Veszprémet választottam. Fél év múlva az NB I/B-s Ózdhoz igazoltam. Ez a kaland nem sikerült, totálkáros karambol, eltiltás, kényszerpihenő, végül Szekszárdon közöttem ki. Mindketten kaptunk tanári állást, feleségem ott kosarazott, így kerültem közel a kosárlabdázáshoz. A legendás edző, Szabó Ödön akkor az ifjúsági válogatottat is edzette, s távollétei idején rám bízta a csapatát. Közben – az ő kérésére – összehoztam egy leány csapatot is. Reggeltől estig az iskolában voltam, a fiú és leány kosarasaim mellett a fiúkat labdarúgásban is edzettem. A hetvenes évek elején Szabó „Dönci” eljött Budapestre és konkrét kérésére én vettem át a felnőtt női kosárcsapatot is, amely akkor az NB II-ben a 3. helyen állt. Teljes generációváltás mellett hároméves tervet közöltem a vezetőkkel, amelyben a végcél az NB I-be kerülés volt megjelölve. Kinevettek és szabad kezet adtak. Harmadik és második hely után a harmadik évben 100 százalékos bajnokságot nyertünk. Egyetlen légiósunk volt, akit én soproni gimnazistaként hoztam Szekszárdra: a lányánál, Honti Katánál jóval magasabb Filipovics Erzsébetet, aki nagyon okos játékos volt.
– Ez a feljutás 1975-ben történt.
– Az első évben kiestünk, a következőben visszakerültünk az NB I-be. Közben gondjaim támadtak a városi vezetéssel, akik minden áron át akarták játszani a mi szakosztályunkat, a Szekszárdi Vasast a Szekszárdi Dózsához. Újra kiestünk, de megint fel akartunk jutni. Közben addig „masszíroztak”, amíg megszavaztuk a Vasastól a Dózsához való átigazolásunkat. Másnap közölték, hogy nem én vagyok az edző. 1977 nyarán kerültem Budapestre. Előbb a Szív utcai ének-testnevelés szakos iskolában kaptam állását, majd megpályáztam a Tanítóképzőben megüresedett helyet. Ezt is megkaptam, a Szív utcából adminisztratív segítséggel, harag nélkül sikerült elköszönnöm.
– Budapesten sem úszta meg a meglepetéseket.
– Fél éve voltam itt, amikor a MAFC női együttese fatális tévedés folytán felkerült az NB I-be, miután az NB II-ben az előtte végzett négy klub sem vállalta az élvonalat, a MAFC-ban viszont rábólintottak. Kilenc játékosunk volt, ifi együttest négy hét alatt toboroztam, mert kötelezően el kellett őket is indítani. Más klubokban játszó egyetemistákat visszahozva lettünk 13-14-en. A MAFC volt a legokosabb csapatom az összes közül. Csak az eszükkel tudtunk bennmaradni az élvonalban.
– Hercze Andor meghívásának nem tudott ellenállni, így került az MTK-ba.
– Jó anyag volt, de kicsit elöregedett az MTK akkori együttese. Feladatként egy fiatal csapat kialakítását kaptam. A harmadik évben, szezon közben, a 4. helyről küldtek el, mert már bajnokcsapatot akartak. Ez végül hét év múlva sikerült az utódaimnak a tőlem megörökölt játékosállomány gerincével. Szerencsémre azonnal áthívtak a szomszédba, a BKV Előréhez.
– A nagy lehetőséget az 1990-es esztendő hozta meg az Ön számára. Mennyiben támasztott más követelményeket a válogatott kapitányság, mint a klubedzőség?
– 1990 -91-ben dolgozhattam Madacsay Miklós szövetségi kapitány mellett, akivel nagyon jól tudtunk együttműködni, sokat köszönhetek neki. Legszebb eredményeink: Tisza Kupa győzelem (legyőzve az ausztrál válogatottat), Eb-selejtező 1. hely Athénben és ezzel kijutás a Tel Aviv-i Eb-re. 1991-ben viszont már nem mi utaztunk a válogatottal. Klubcsapatban egyébként könnyebb volt dolgozni, hiszen a válogatottba ahány helyről jöttek, annyi féle szemléletet, technikai, taktikai, erőnléti felkészültséget hoztak. Belőlük kellett csapatot formálni. El ne felejtsem: az 1995-ös, Brno-i Eb-n én voltam a szövetségi kapitány…
– A BEAC-ot párhuzamosan vitte a válogatottal, és a főiskolán is oktatott. Mennyire volt nehéz ez a hármas feladat?
– Ezek okozták munkásságom során a legkevesebb problémát. Első helyen volt a válogatott és a másik két helyen való helytálláshoz maximális segítséget kaptam.
– Mikor fejezte be a BEAC-ban a konkrét edzői munkát? És hogyan vonná meg ennek az időszaknak a mérlegét?
– Tizenöt évig dolgozhattam megszakítás nélkül a BEAC-ban 1985 és 2000 között, plusz négy évet töltöttem különböző, korosztályos válogatottaknál. Hatvan éves koromban saját elhatározásból hagytam fel az edzőséggel. 2000-től szakosztályvezetőként dolgozom. Azt hiszem, büszke lehetek az itt végzett munkámra. Mindent megnyertünk, amit Magyarországon lehet: az 1989/90-es idényben a BEAC felnőtt magyar bajnok lett, Magyar Kupát kétszer nyertünk,(az első Magyar Kupát mi nyertük), többször voltunk dobogón az NB.1-ben és a MK-ban. OIK-győzelem, az NB I-ben ifi elsőség, ötször nyertük meg az Országos Főiskolai Bajnokságot, és egyetlen magyar csapatként megnyertük a Duna Kupát. Neveltem egy rakás felnőtt és utánpótlás válogatottat. Volt olyan időszak, amikor egy időben több mint tíz tanítványom játszott a magyar élmezőnyben. És szeretném kiemelni azt a tényt, hogy követni sem tudom a diplomásaink számát. Játékosaink az élet más területein is maximálisan megállják a helyüket. Számomra talán ez a legfontosabb!
– Jelenleg szakosztályvezető a BEAC-ban. Mi mindennel foglalkozik?
– Háttérmunkákat végzek és ebből is egyre kevesebbet. Szerencsére nagyon jó kollégáim vannak, így rám kevés teher esik. Fontos, hogy zavartalanul működjünk, legyen jó a kapcsolat az egyetem (ELTE) és a BEAC között. A TAO nagyon sokat jelent és bízom benne, hogy ennek hatására utánpótlás nevelésünk hamarosan eléri a 80-as 90-es évek szintjét.
– Ma miként emlékezik a szenzációszámba ment BEAC-bajnoki címre?
Balogh Judit
– A csapat gerince 11-12 éve együtt játszott. Nem volt rajtunk teher, de mindenki bizonyítani akart. Nálunk játszott Európa talán legjobb játékosa, Balogh Judit. Talán nem vették komolyan a profi klubok a mi amatőr együttesünket, amelyben egy játékos kivételével mindenki középiskolás vagy egyetemista volt. Mi voltunk az Utolsó Mohikánok. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy amatőr csapat bajnok legyen.
– Annyi minden megváltozott?
– Abszolút profi lett az első 6-8 csapat. Csak a pénz számít, ez határozza meg az eredményt. Pénz, üzlet, kosárlabda – ez a sorrend. Ebben az esztendőben már minden csapatban van külföldi, még nálunk is. Pedig a rengeteg külföldi és a honosítottak tönkreteszik a magyar kosárlabdát. Küzdöttünk ellene, de feladtuk. Abból viszont nem engedünk, hogy valamennyi, saját játékosunknak tanulnia kell és beilleszkednie a közösségbe. Rend, fegyelem, következetesség a házi fontossági sorrend és csak ezután jön az eredményesség. A TAO egyértelműen jó dolog. Ez billentheti ki a jelenlegi helyzetből a női kosárlabdát. Egyébként egy kicsit vergődünk, mert a közeg meghatározza a mi ténykedésünket, lehetőségeinket is. Nevelni kell az utánpótlást – elsődlegesen saját számunkra – majd őket igyekszünk minél tovább megtartani. Hatalmas feladat. Nem engedünk abból az elvünkből, hogy mindenkinek tanulnia kell és beilleszkednie ebbe a közösségbe.
– Elégedett azzal, amit elért pályafutása során?
– Nagyon büszke vagyok arra, amire vittem a kosárlabdában labdarúgó, atléta és testnevelő tanár létemre! A tanítást soha nem hagytam abba, mindig képeztem magamat. Mindig büszke voltam a csapataimra, bármilyen céljaink is voltak. Sok értékes emberrel ismerkedtem meg itthon és külföldön. Nagyra tartom Madacsay Miklós mellett Török Zoltánt, a Sopron vezetőjét és Székely Norbertet a válogatott jelenlegi kapitányát, akikkel különböző utánpótlás válogatottaknál tevékenykedhettem. Mindenkinek azt kívánom, hogy olyan értékes kollégákkal dolgozhasson együtt, mint amilyenekkel nekem a BEAC-ban az elmúlt 35 évben megadatott. Ami pedig a ráadást illeti, tíz évig lehettem szakkommentátor a Sport tévében, ahol rájöttem, milyen nagyhatalom a televíziózás. Nyugdíjasként öt évig a Média Intézetben sporttörténetet és más szaktárgyakat is előadhattam, ezek tették teljessé a lehetőségeimet.
(jochapress / Jocha Károly)
