A félkész Szent Júlia Aréna az olaszos szervezés szimbóluma

santajulia2

MH/MTI
2026. február 16. hétfő. 9:27

Az olaszországi ötkarikás játékok két új létesítményének egyike a Milánó délkeleti részén lévő multifunkcionális csarnok, amelyről már az odavezető úton kiderül, hogy az utolsó utáni pillanatban készült el, ugyanis a környékén a tereprendezésnek még csak a nyoma sem fedezhető fel. A 180 millió euróból megvalósult, és csak januárban átadott létesítmény kívülről impozáns látványt nyújt, de belépve többször szembesülni lehet a félkész állapotával. A mélygarázs egyes részei nincsenek készen, az emeletre vezető lépcsőházak nincsenek kifestve, csak a gletteléssel végeztek, de egyes helyeken még az is javításra szorul. Az is teljesen egyértelmű, hogy az építkezés utáni nagytakarításra sem jutott idő, mert minden poros, illetve sok helyen terjeng a festékszag.

A tudósítóknak kialakított lelátón néhol hiányoznak a korlátok, így csak kifeszített szalagok jelzik az újságíróknak, hogy vigyázzanak, mert egyetlen rossz lépés balesetet okozhat. A legszembetűnőbb persze a lelátó befejezetlensége, ugyanis a felső karéj egyharmada nem készült el az olimpiára, ezért a nézőtérnek ezt a részét fekete ponyvákkal takarták el a szervezők. Ilyen körülmények között nehéz lenne tökéletes rendezésről beszélni, de a szervezők amolyan olaszosan felülkerekednek a káoszon és működőképessé teszik. Mert minden infrastrukturális és logisztikai probléma, hiányosság ellenére maguk a versenyek nemcsak zökkenőmentesen zajlanak, hanem szinte mindenhol teltház előtt, és ennek megfelelően elképesztő hangulatban – kiváltképpen az előző három téli olimpiához képest. Pekingben, Phjongcshangban és Szocsiban hiába voltak felkészültebbek a rendezők, a játékok hangulata – különösen a havas sportágakban – meg se közelítette azt az élményt, amit az olasz helyszínek nyújtanak, az atmoszféra pedig az elmúlt 12 évben inkább sterilnek hatott, annyira mindent előírásszerűen végeztek a szervezők, ezzel szemben az olasz lazaság oldott, felszabadult és közvetlen légkört teremt a nézők körében.

Ez igaz a Szent Júlia Arénára is, amely még félkész állapotban is lenyűgözőnek hat a lelátón, a szurkolók pedig egészen varázslatos légkört teremtenek. Persze az is nagy különbség, hogy a világ legszínvonalasabb jégkorong-bajnoksága, az NHL játékosai 12 esztendő után tértek vissza az olimpiára, így még nagyobb érdeklődés övezi a sportág férfi tornájának mérkőzéseit. Az emeleten lévő panorámaablakokból nyíló kilátás is tökéletesen szemlélteti a mostani olimpia kettősségét. Egyrészt a „szomszédban” szemét és törmelék rombolja a látványt, de a távolban felsejlik az Alpok havas hegycsúcsai által nyújtott festői szépségű látkép. Ha egyszer beépül az aréna környéke, akkor meseszép kilátás nyílik majd Európa legmagasabb hegységére.

A meccsek legkaotikusabb része a mintegy 12 ezer szurkoló távozása, ugyanis egyetlen széles úton terelik őket a legközelebbi metróállomásra szállító buszokhoz, ezért több száz méteres sor torlódik fel. Ennek ellenére türelmesen araszol előre a tömeg, amelyet az önkéntesek mindössze egy megafonnal és egy magas rúdra helyezett táblával irányítanak, melynek egyik oldalán a „STOP”, a másikon a „GO” (Menj!) felirat olvasható. Az olaszokra egyáltalán nem jellemző a túlszabályozottság, az egyszerűség pedig ez esetben is működik, mert nagyjából félóra alatt el lehet jutni a buszokhoz anélkül, hogy rémisztő tömegjelenetek játszódnának le.

Összegezve: a háttérben számos kivetnivalót lehet találni, de a „végtermék”, amit mind az olimpikonok, mind a szurkolók akár a helyszínen, akár a televízió előtt ülve kapnak, az felülmúlja az előző téli játékokat, mert a lényeg az, ami a versenypályán történik, márpedig ott az olimpiához méltó nagyságú közönség előtt és kifogástalan légkörben küzdenek a dicsőségért a világ legjobb téli sportolói.

Írta a Magyar Hírlap