Húsz évvel korábban, 1991-ben vagyunk: a magyar vívóválogatott a bonni Világkupa-versenyről tart Budapestre, a sportolók a kisbusz hátsó traktusában kártyáznak. Aznap a korábbihoz képest más ülésrend alakul ki, ami Szekeres Pál további életét döntően befolyásolja.
A kisbusz lesodródik az útról, a borzalmas baleset után két magyar vívót mentőhelikopterrel szállítanak a kórházba. Társáról először azt hiszik, nem éli túl a tragédiát, de szerencsére tévednek a mentősök. Szekeres Pálra gerincstabilizáló műtét vár, kiderül, soha többé nem állhat a lábára.
A főiskolai államvizsga, a budapesti világbajnokság értelmét veszti. Utóbbit a kórházban tévén nézi. A nyugati utazások, a világfiak irigyelt élete, a válogatottsággal járó előjogok megszűnnek. Már nincs jelentősége a korábban sokra tartott dolgoknak: a sportolói körökben a rendszerváltozás előtt életformaszerűen űzött csencselésnek, az ebből vett BMW-nek, a Római-parti öröklakásnak, az olimpiai bronznak, a világranglista-vezető pozíciónak. Semminek. Az életnek sem.
A különbséget csak az egészségesek érzik…
Csodával határos módon visszatér a pástra is: a német kerekes székes válogatott edzője egy belgiumi edzőtáborba invitálja a kórházból, szeretné, ha felkészülne az Európa-bajnokságra. Nincs nagy kedve hozzá, de elindul. Megnyeri. Később háromszoros paralimpiai aranyérmes vívó lesz belőle.
Civilben a fogyatékkal élő szószólójává válik, óriásit lendít sorstársai társadalmi elfogadottságán. Azon kevesek közé tartozik, akinek meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy hitelesnek tartsák: életútja és tettei megteszik ezt helyette. Két diplomát szerez, jelenleg a Nemzeti Erőforrás Minisztérium helyettes államtitkára. Ha nincs a balesetem, soha nem lesz belőlem államtitkár, mondja. Ő a világ egyetlen olyan sportolója, aki olimpián és paralimpián is érmet nyer. Barátnője igent mond neki. Három gyermeküket közösen nevelik.



