– Hogy szólítsam: kolléga úr vagy főszerkesztő úr?
– Tudod, hogy egyszerűen Dodi vagyok, egy pályatársnak pedig főként.
– Én már akár öreg példaképed is lehetnék, hiszen hetvennyolcban hagytam abba a focit, az NB I-ből kieső Salgótarjánban, s azonnal sportújságíró lettem.
– Én meg 1992 elején, huszonkilenc évesen hagytam abba, és két évvel később lettem újságíró.
– Igaz, hogy azért fejezted be fiatalon, mert azt vetted észre, hogy már a partjelző is lefut?
– Na, ez még az old boy csapatban sem fordult elő, tehát ez jó poén, anno meg csak akkor történhetett volna meg velem az Üllői úton, amikor a partbíró sprintelt az öltöző felé a népharag elől.
– Rólad annyi színes történet kering, és nem csupán a futballöltözőkben vagy a Fradi-pályán, s ki tudja, melyik hiteles. Ez talán azt is jelzi, hogy még emlékeznek rád, mesélnek rólad, és még mindig szeretnek a szurkolók.
– Általában hitelesek a történetek, és a könyvet is azért írtam meg, mert vagy megéltem, vagy a megtörtént eseményeket jegyeztem le. A Fradi-szurkolók iránti szeretet kölcsönös, csodálatos érzés feloldódni és közösen ünnepelni velük a Ferencváros mérkőzésein, és nem csupán a futballban, hanem kézilabdában és vízipólóban is.
– Gondolom, már csak hivatalból is ott vagy a meccseken.
– Én hivatalból nem tudok Fradi-meccsre járni. Ez szívügy, engem édesapám már a régi Üllői úti stadionba, a régi Fáncsy-placc helyén lévő salakos pályára kivitt kézilabda-mérkőzésekre, s persze a futballmeccsekről sem hiányoztunk. A hajdani arénánkban a nyitástól a bontásig ott lehettem minden fontos eseményen, sajnos az utolsó évtizedekben már a fater nélkül. Az pedig, hogy a klub hivatalos magazinját készíthetem, és szerkeszthetem képzett kollégáimmal, barátaimmal, külön ajándék, egyben felelősség számomra. Utóbbi nagyon fontos, ugyanis jó néhányan elfelejtik, hogy nem ők tették naggyá a Fradit, hanem fordítva történt.
– Mennyivel látod félközelről másként a futballt, mint korábban belülről?
– Ugyanúgy látom, mint korábban. Egyszerű, mégis nagyszerű játék, a világ legnépszerűbb csapatjátéka. A pénz, az üzlet azonban rossz irányba vitte a labdarúgást. A szabálymódosítások, továbbá a VAR inkább zavart, mint progresszivitást hozott a sportágba. Manapság is bőven vannak zseniális játékosok a nagyvilágban, ám egyre több a pénzéhes, konzumfutballista, akinek a bankjegy többet jelent, mint maga a játék. A szaúdi olajbányászok magánbajnoksága még inkább rontja a helyzetet, minőségi labdarúgók hagyják el miatta az európai bajnokságokat.
– Ugye nehéz elfogulatlannak, pártatlannak lenni? Nyilván izgalmasabb számodra a meccs, ha a Fradi játszik.
– Nem nehéz objektívnek lenni, mert kötelességem az embereket korrekt módon tájékoztatni. Ez így történt a Fradi 1995-ös Bajnokok Ligája-szereplésekor, amikor is minden mérkőzésről tudósítottam, még külföldről is. Ettől függetlenül mindig szurkoltam a csapatnak, ugyanakkor játszani könnyebb volt, mert a labda közelsége, a cél, hogy boldoggá tehetjük a Ferencváros szurkolóit, a felelősség mellett felszabadultságérzést, örömforrást jelentett mindannyiunknak, fradistáknak.
– Pedig, ha jól tudom, kölyökként eltanácsoltak a Ferencvárostól.
– Engem soha nem tanácsoltak el sehonnan. Egyszerűen amikor a Fradiba jelentkeztem, a legendás utánpótlásedző, Agárdi Feri bácsi jelezte a faternak, hogy hiába ügyes a gyerek, ilyen kicsiknek még nincs korosztályos csapatuk, így kerültem a KSI-be, ahol jelzem, remek edzők dolgoztak velünk.
– KSI-játékosként irigyelted a fradista kortársaidat, hogy ők Albertéknek szedhetik a labdát?
– Bizony, alig vártam, hogy én is köztük lehessek, végül nehezen jött össze, mert a KSI nehezen engedett el, ám a fater addig szerkesztett a háttérben, hogy végül hazatértem.
– Volt példaképed?
– Mindenekelőtt Albert Flóri, a Császár, aki edzőm is volt a Fradi-ifiben, továbbá nagyon szerettem Brani, azaz, Branikovits Laci játékát, tőle lett az első aláírásom is a Népstadion toronyépületében. Az aztán sokkal fájdalmasabb volt, hogy a halálakor nekem kellett a búcsúztatnom a Szent Gellért-kápolnában. Egyébként hatévesen, Varga Zoli utolsó magyarországi bajnokiján, amikor a Honvéd ellen az ő szabadrúgásgóljával nyertünk, voltam először Fradi-meccsen. Zoliról apu sokat mesélt később is, és számomra nagy ajándék, hogy hazatérése után haláláig együtt fociztunk szerdánként az Üllői úton. Zolit őszinte, eredeti stílus jellemezte a pályán és azon kívül is.
– Milyen volt az első meccsed FTC-mezben?
– Az MTK serdülő ellen játszottunk a Salgótarjáni úton, a hátsó füvesen, és győztünk. Tisztán emlékszem arra is, ahogyan utána együtt könnyeztük ezt meg csodálatos édesanyámmal, aki nagyon fiatalon, negyvenhárom évesen halt meg, ami szétzilálta a lelkemet. Később ebben is a Fradi közege, az összefogás segített, így maradtam talpon.
– És a felnőttek között?
– Diósgyőrben az utolsó nyolc percre csereként nagy lelkesedéssel álltam be Szokolai Laci helyett. Eleinte nem értettem, hogy miért nem mehetek előre, aztán rájöttem. Az első élvonalbeli gólomat a Békéscsaba ellen szereztem, négy-hármas vezetésünknél azzal a feladattal küldött be Novák Dezső, hogy tartsam meg a labdákat, néhány perc múlva aztán sikerült betalálnom, amire másnap Pofi bá (Pofás volt az egyik beceneve Novák Dezsőnek – a szerk.) nevetve annyit mondott, nem tartottam be az utasítást, de ezt most elnézi nekem. Kedveltem őt, sajnáltam is, amikor a párt leváltotta.
– Nagy edzőkkel dolgozhattál, ki volt a kedvenced, kinek voltál a kedvence?
– Nem voltam egyik edzőmnek sem a kedvence, ugyanakkor mindegyikkel korrekt viszonyban álltam. Megadtam nekik a tiszteletet, elvégre a Ferencváros edzőjének lenne tiszteletet érdemlő kiváltság.
– Még mindig mesélik, egyszer futottatok ki a kezdéshez, s Dalnoki Jenő ott ült a Springer-szobornál egy széken. És utánaszólt a bíróknak, hogy „sporik! Ne olyan gyorsan, a Bánki Dodi nincs ehhez a pokoli sebességhez hozzászokva!”.
– Akkoriban nem egy virágvázáról vették le a labdát a játékvezetők, és nem is úgy néztek ki, mint egy jól fésült úszómester, vagy egy testépítő, ahogyan manapság. Anno pocakosan, kócosan vezették a meccseket, és futva tették meg
a kivonulást a kezdőkörig. No, ezt használta ki Dalnoki Jenő, aki arra kérte egy Pécs elleni bajnoki előtt a sporit, hogy ne futva tegye meg a távot, mert különben a Bánki elfárad. Ezzel arra akart célozni, hogy kondicionálisan nem vagyok a
legjobb. Nem etiópokat idéző a futómennyiségem, amire olykor azt válaszoltam a legendás mesternek, hogy ez igaz, viszont éppen egy éve nem adtam el labdát a pályán.
– Tudom, hogy még mindig futballozol, az öregfiúk között. Jólesik még a játék?
– Olykor valóban beszállok még, ám megöregedtem, fizikailag nem vagyok annyira jó, mint mondjuk Tapéta, azaz, az ötvennyolc éves Keller Józsi, aki harminc évvel fiatalabbakkal is simán felveszi még a versenyt. Szoktuk is mondani
neki, hogy egykoron a neves genetikus, Czeizel Endre róla írta a szakdolgozatát. Ami fontos, nagyon szeretünk együtt lenni, nagyon szeretjük a klubunkat, összetartunk, és segítjük egymást a pályán kívül is. Igen, népszerű a Fradi-öregfiúk országjáró turnéja is, ami klasszikus küldetés számunkra, mivel, ha csak néhány gyereket megnyerünk a Ferencváros számára a kisebb, nagyobb falvakban, már gyarapszik a híveink száma.
– Bicskei Bercinél eljutottál a válogatott kispadjáig, nem fáj néha, hogy egy percet sem játszottál?
– Most már igen. Akkor úgy voltam vele, ami késik, nem múlik. Szinte nem telik el nap mostanság sem, hogy a korosabb szurkolók meglepve kérdezik, hogy miért nem voltam válogatott. A szurkolók zöme válogatott szintű futballistának
tartott, és nem akarok szerénytelennek tűnni, az is voltam. A sorsom azonban így alakult. Mégsem panaszkodom, hiszen édesanyám halála után eltűnhettem volna a süllyesztőben, mint ahogy a képességeim alapján sokkal többre is
vihettem volna. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nálam tehetségesebbek nem jutottak el az NB I-be, az antipóluson viszont nálam gyengébbek válogatottak lettek. Nekem ez lett megírva.
– A Fradival meg nem nyertél soha bajnokságot, pedig, ha elmégy a Honvédhoz, hiszen hívott Kozma Mihály, bizonyára most lenne néhány bajnoki aranyad.
– Biztosan lenne, de én soha nem pénzt, nem címeket, hanem élményeket gyűjtöttem, a Fradi iránti szeretetem meg örök. Mindig tartottam magam ahhoz, hogy a Fradiból nem szabad elmenni, csak ha küldenek. Így voltam ezzel
a Honvéd hívásakor is, pedig hatalmas, akkori árfolyamon rekordösszeget kínáltak, ami manapság majdnem négy lakás árának felel meg. Ezt a klubhűséget egyébként nem csak a fradista, hanem a honvédos barátaim is értékelik, hiszen náluk ugyanazok az értékek érvényesek, mint nálunk. Nőt, kocsit cserélhetsz, klubot sosem.
– Nem fordult meg a fejedben az edzősködés?
– Egy pillanatra sem. Egyáltalán nem vonzott ez a pálya, ami stresszes. Ráadásul belterjes, nem csak a felkészültségeden, a képességeden múlik a siker.
– Nem szerettél volna gyerekekkel, mondjuk a saját fiaddal foglalkozni?
– Ez sem vetődött fel még gondolatban sem bennem, mivel közelről láttam, milyen nyomást gyakorolnak a szülők és a menedzserek a klubokra, az edzőkre és ezáltal a gyerekekre is. Sok szülő már kiskamaszként azt látja a gyerekében,
hogy mondjuk a svéd másodosztályba kerülve eltartja a nagymamát és a nagypapát is. Pedig a gyerek mentális fejlődésével jobban kellene foglalkozni. Sajnos, azt is tapasztaltam, hogy a legtöbb edzőnek, tisztelet a kivételnek, fontosabb a munkakönyve, mint a gyerekek fejlődése. Ezt lehetetlen központilag szabályozni, ez lelkiismereti kérdés. Csak egy példa erre, a jelenlegi legjobb honi centert, Varga Barnabást huszonnyolc évesen fedezték fel, Tamási Zsolt az osztrák ötödosztályból vitte el Gyirmótra, majd Bognár Gyuri, a Paks edzőjeként csinált belőle élvonalbeli futballistát és magyar gólkirályt. Mostanában pedig ontja a gólokat a Fradiban, s én az új Fischer Palit látom benne. Elfogadom, Varga Barnabás későn érő típus, ám hajszálon múlott, pontosabban két jó szemű edzőn, hogy nem a burgenlandi ligában ragadt. A
tudományos hátteret, a precíz, személyre szabott méréseket elfogadom, sőt, alapvetően fontosan tartom, ám a sok laptopos, dossziékkal a hóna alatt közlekedő fiatal edzőnek azért a licencek átadásakor azt is jelezni kellene,
hogy a tanulás mellett a futballban továbbra is a szív és a szem a legfontosabb.
– A fiad mire viheti?
– Ez kizárólag rajta múlik. A labdával sokkal többet tud, mint én ebben a korban, viszont nagyon komoly meccshiánya van. Kevés a meccsrutinja, egyértelműen későn érő típus, fél éve igazolt Budaörsre, ahol a felnőtteknél edz. Rajongva szereti a futballt, a labdával fekszik és kel, ezért lehet még sok öröme a pályán.
– És hova juthat el a Fradi? Mennyire jó a csapat?
– A jelenlegi mezőnyben a Ferencvárosé a legerősebb keret. Zsinórban ötödik alkalommal sikerült kivívni a nemzetközi kupában a csoportkört, ami komoly siker. Mielőtt bárki ezt a sikerszériát az anyagi bőséggel magyarázza, azt mondhatom, ezeket az összegeket a Fradi már rég óta magának keresi meg, azt meg halkan jegyzem meg, más kluboknak is adott volt a lehetőség, mégsem sikerült élni ezzel.
– Egykoron tele volt saját nevelésű játékossal a csapat, ma meg még magyart is alig találni benne. Ez mintha levonna valamit az élvezeti értékéből.
– Nem von le semmit, még akkor sem, ha egy Sigér Dáviddal, Pászka Loránddal, Dibusz Dénessel, Botka Endrével, Baráth Péterrel, Lisztes Krisztiánnal, Varga Ádámmal, Varga Barnabással, Katona Bálinttal mélyebben és gyorsabban
azonosul a Fradi-szurkoló. Én is így vagyok ezzel. Ugyanakkor a címer ugyanaz, a szurkolók ugyanúgy örülnek egymásnak, mint korábban, nem véletlenül a legmagasabb a nézőszámunk.
– Az újságírásban vannak-e terveid, álmaid, mondjuk például az, hogy a Nemzeti Sportban te tudósítsd a Ferencváros BL-döntőjét?
– Örülök, hogy közétek tartozhatok, hiszen akadnak még élő legendás újságírók, akik még engem osztályoztak a sportnapilapban, Megszerettem én is ezt a hivatást. Számomra mégis elég, ha továbbra is a Fradi bűvkörében élhetek, az a szeretetteljes, biztonságos háttér vesz körül, ami mostanság, ha egészségesek a gyerekeim, az unokám, alig várom, hogy kihozhassam a kis hősömet is a Groupama Arénába. Elvégre neki is ez lesz az otthona, no meg rajta, rajtuk keresztül élünk örökké mi, a hazánk és a Ferencváros is.
Írta a Magyar Hírlap
