Azt mondják, az arany súlya nehéz. Álmodni vele még nehezebb, elérni különleges, harcolni érte több, mint nemes. Megtorpanni akkor a legkönnyebb, ha előttünk csak a cél lebeg. Ők heten életük egyik legfontosabb pillanatában kerültek olyan helyzetbe, amikor a remény már majdnem elveszett. Valahol legbelül kiállták a próbát és nem adták fel, mert nem tudták, hol a határ.
1964 októberében a világ szeme a felkelő nap felé fordult. Tokióban, a XVIII. nyári olimpiai játékokon az amerikai Al Oerter neve már jóval a horizont fölött ragyogott. A diszkoszvető 28 évesen egymásutáni kétszeres győztesként a harmadik viadalán is sikerre éhezett. Mindezek ellenére sem volt a legesélyesebb az első helyre. Az aktuális világrekord birtokosa, a cseh Ludvík Danek 45 győztes megmérettetéssel a háta mögött, diadalra készen érkezett a japán fővárosba. Oertert a sors karrierje legfontosabb szakaszaiban rendre próbára tette. Most sem történt másképp.
Kicsivel a játékok kezdete előtt a címvédő egy sérülés következtében nyakmerevítőre szorult. A nem várt „ajándék” ellenére sem fordult meg a fejében a visszalépés gondolata. Az élet viszont ezt másképp gondolta. Egy héttel a nyitóünnepség előtt edzés közben elcsúszott és bordatörést szenvedett. Orvosai szerint számára innen már nem volt visszaút, fel kell adja legmerészebb álmát, hogy zsinórban harmadszor is olimpiai bajnok legyen. Iszonyatos fájdalmai ellenére, belső vérzésekkel küszködve, szinte nulla alvással sem gondolt másra, csak hogy rajthoz állhasson. Oertert a legkeményebb fából faragták. Fájdalomcsillapítókkal és jéggel fegyverezve egészen a döntőig menetelt. A finálé ötödik körét a harmadik helyről várta, Danek jócskán megelőzte. Két próbálkozása maradt, érezte, erejéből nem telik ismétlésre, ha győzni akar, most kell megtennie. A regnáló olimpiai bajnok diszkosza 61 métert repült, majd földet ért. Több mint fél méterrel szállt messzebb Danek legjobbjánál, szenvedései jutalma pedig az új olimpiai csúcs és a triplázás lett, megmutatva ezzel a világnak, hogy nincs lehetetlen.
Shun Fujimoto neve korántsem volt közismert még hazájában sem. A japán torna aranygenerációja, amelynek csapatai 1960 és 1972 között egymás után 4 olimpiai aranyérmet gyűjtöttek be, Montréal hőseiként is szerettek volna krónikába kerülni. Fujimoto az 1976-os torna válogatott tagjaként arról álmodott, hogy részese lehessen országa ötödik csodájának. A kanadai játékok előtti felkészülés korántsem volt zökkenőmentes a „nagy hatos” számára, ráadásul a húzóemberek egyike, a többszörös világbajnok Shigeru Kasamatsu pár nappal a kezdés előtt vakbélműtétre kényszerült, így beugrót kellett találni helyette. Egyre inkább úgy tűnt, a Nyikolaj Adrianov vezette szovjet csapat 16 év után megszakíthatja a csapatsportág ázsiai uralmát. A nehézkes kezdés ellenére a japánok könnyedén jutottak döntőbe, ahol természetesen a legfőbb kihívó várt rájuk. Az aranyért folyó harc viszont már sokkal nehezebbnek bizonyult.
Fujimoto talajgyakorlat közben térdsérülést szenvedett. Igyekezett titkolni, de tudva, hogy öt versenyszám még hátra van, helyzete egy pillanat alatt bonyolulttá vált. Ilyen állapotban vajon képes lesz akár csak egyetlen további figurát is bemutatni? Következett a lólengés amely nem igazán követelt lábmunkát, elemeit pazar módon sikerült kiviteleznie. Jöhetett a gyűrű, a tét pedig óriási volt. A leszerelés dupla szaltóval zárul, lábra kell érkeznie majdnem két és fél méteres magasságból. Fájdalma erősödött, tudta, ha hibázik és rosszul ér földet, fel kell adnia a küzdelmet. A csúcson, ahonnan a világra pillantani csak egyszer lehet az életben. Fujimoto 9.7 ponttal egyéni legjobbját produkálta, majd hősként lépett vissza a folytatástól. A társak számára most már biztossá vált, hogy aznap a szovjetek nem győzhetnek. A nap hátralévő részében megállíthatatlanul teljesítettek, zsinórban pedig ötödször léphettek fel a dobogó tetejére.
Yasuhiro Yamashita 1976-ban már az olimpiai csapat kiegészítő tagjaként magába szippantotta a világ legnagyobb sporteseményének hangulata. Álma ekkor már biztos volt, aranyérmet érzett a nyakában. A következő években megdolgozott a sikerért: 19 évesen minden idők legfiatalabb japán bajnokává lépett elő, legyőzőre nem talált. 1980-ban Japán bojkottálta a moszkvai játékokat, így kénytelen volt még négy évet várni az ötkarikás bemutatkozással, ráadásul Los Angeles üdvözlete nem volt a legszerencsésebb.
A selejtezőből vádliszakadás árán jutott tovább, de hátrányban sem lépett vissza. Az elődöntőben már sokaknak feltűnt a sántítása, mindenki érezte, előbb-utóbb beleszalad a vereségbe. Mindenki, kivéve Yamashitát, aki csodával határos módon nyert és döntőben találta magát, ahol az egyiptomi Mohamed Ali Rashwan várt rá. A japán bajnok küzdött, álma már csak karnyújtásnyira volt. Rashwan szabályosan kerülte ellenfele jobb oldalát, nem akart fájdalmat okozni, hiszen már minden eldőlt. Yasuhiro Yamashita olimpiai bajnok lett, Mohamed Ali Rashwant ezüstérmes, magatartása különdíjas.
Szöul, 1988. szeptember 19. A címvédő és egyben kétszeres olimpiai bajnok Greg Louganis mozdulatlanul állt az ugródeszka mögött. A 3 méteres műugrás selejtezőjének harmadik körében a tervezett Auerbach-figura járt a fejében. Elrugaszkodott a gondolattól, majd kicsivel később már a medencében találta magát. A forgás közben mindenki egy tompa csattanásra lett figyelmes. Louganis vérző fejjel hagyta el a medencét. Fejét a deszkába verte, az orvosok kisebb agyrázkódásra hívták fel a figyelmét. Aktuális magánéleti és egészségügyi problémái mellett a nyugalmat legfőképp a sport hozta számára, nem adhatta csak úgy fel.
A negyedik körben már újra a magasban állt, egyetlen céllal. Óriási fölénnyel jutott döntőbe, ott pedig lesöpörte a mezőnyt. Louganis műugrásban és toronyugrásban is megvédte címét, elsőként a sportág történelmében.
A küzdőszellem és a sport iránti elkötelezettség a téli olimpián is döntő faktornak bizonyult. 1994 februárjában a már önálló Ukrajna különítménye is megérkezett Lillehammerbe. Oksana Baiul, a világbajnok műkorcsolyázó akkor mindössze 16 éves volt, lehengerlő stílusban, játszi könnyedséggel tarolt a jégen. A finálé jól sikerült rövid programja után már szinte borítékolva volt, hogy a fiatal lány Norvégiából sem távozik aranyérem nélkül. A kűr előtti edzés közben azonban fordult a kocka. Egy szerencsétlen ütközés következtében ellenfele, Tanja Szewczenko korcsolyái közé szorult, lábszára felszakadt, dereka kificamodott. A sebet ölteni kellett, a győzelem pedig egyre távolabb került. Orvosai és az edzői stáb folyamatos győzködése ellenére sem akart hallani a visszalépésről. Oksana egyet tudott, és azt mindvégig: innen csak bajnokként távozhat, meg kell nyernie a versenyt.
Hite a fájdalomcsillapítóknál is erősebb volt, ellenállhatatlanul siklott az egész műsor alatt, ami aranyat ért.
A nyolcvanas évek elején tornászni kezdett egy kislány, akit Kerri Strugnak hívtak. Nem volt született tehetség, versenyein általában a középmezőnyben végzett, a sérülések sem kerülték el. 1994-ben egy rosszul sikerült földetérés a felemás korlátról majdnem a karrierjébe került, kulcscsonttöréssel szállították kórházba. Kerri nem gondolt másra, csak hogy két álma beteljesüljön: hogy a legendás Károlyi Béla edzhesse és hogy aranyérmet nyerjen Amerikának az olimpián. Felépülése után újra kemény munkába állt. Akaratereje és kitartása felkeltette az erdélyi származású tréner figyelmét, aki meghívta a válogatottba olyan sztárok mellé, mint a többszörös világbajnok Shannon Miller vagy az új csillag, Dominique Moceanu.
1996, Atlanta: a lányok szenzációsan versenyeztek, fej fej mellett haladva az orosz, kínai és román tornászokkal. A döntő utolsó két ugrása következett, Kerri készült fel. A nekifutás, átfordulás tanári, érkezésnél azonban a földre került. A fájdalom egyre erősödött, bokaszalagja beszakadt. Károlyi a járni alig tudó kislányhoz sietett. Mindketten tudták, mi következik most. A második próba, amely eldöntheti az arany sorsát. 9.8 pont. Kerri Strug véghez vitte a lehetetlent, hozzásegítve ezzel az amerikai női tornacsapatot első olimpiai bajnoki címéhez.
1998. február 13-án végre rajthoz állhattak a síelők. Az elmúlt napok időjárása Naganoban és környékén nem tette lehetővé a futamot, így halasztani kellett. Hermann Maier, az osztrákok fiatal titánja első téli olimpiáján több számban is éremesélyes volt. Negyedikként indulva a friss hóban veszélyesebb a kanyarok éle. Az első forduló ívét nem találta el, több mint 100 km/órás sebességgel szinte kirepült, majd 40 méterrel arrébb a védőhálót átszakítva a szűz hóban landolt. A válla és a térde is komolyabban sérült, a pályáról viszont saját lábán sétált le.
Maier nemhogy dobogós esélyei, de bajnoki álmai is szertefoszlottak. A tehetséges síelő viszont nem adta fel egykönnyen, még a történtek ellenére sem. A rossz idő miatt a következő futamokat is halasztották, a rehabilitáció így tovább tarthatott, ő pedig bajnok akart lenni. 3 nappal később rajthoz állt szuperóriás-műlesiklásban, ahol teljesen más szintet képviselt ellenfeleinél, elsőként begyűjtve a szakági sikert Ausztriának az olimpián. 72 órával később pedig óriás-műlesiklásban is a pódium legtetejére állhatott.
Gyakran a véletlenek állítanak döntés elé minket. Véletlenek, amelyek egy csapásra megváltoztatják a dolgok helyzetét. Rajtunk múlik, hogy megvalósul-e amit megálmodtunk. Ők heten a legfontosabbat tették hozzá. Vajon bennünk is megvan a győztes attitűd?
Forrás, fotó: Untermayer Tamás, youtube.com, ighof.com, grantland.com, lucapelosi.com, briansmith.photoshelter.com, www.esquire.com, www.ijf.org
