Birkózás, cselgáncs, karate, ökölvívás, taekwondo. A 2020-as tokiói olimpia programjában szereplő küzdősportok között akad Magyarországon nagy hagyománnyal bíró, valamint kevésbé tradicionális, ám népszerű sportág is. Közös mindegyikben, hogy fizikai érintkezéssel, az ellenféllel farkasszemet nézve dől el a néha fájdalommal járó küzdelem. Arra már gyerekkorban fel kell készíteni a versenyzőket. Vajon sikerül?
Majer Dániel • Sok szülőben talán máig él a gyereket az első edzésen bucira verető edző rémképe, ezért inkább más sportágra íratja be csemetéjét. Manapság azonban ez már egyáltalán nem jellemző. „Régen valóban előfordult ilyesmi – mondja Dorkó Péter, a serdülő ökölvívó-válogatott vezetőedzője. – De akkoriban sokkal többen bokszoltak, más volt a tehetségkutatás, és a szülők, gyerekek felfogása is. Ma már szerencsére nem lehetne megtenni, hogy valakit kezdőként bedobunk a ringbe, és megnézzük, meddig bírja. Az a sérülésveszély mellett lelkileg is nagyon megviselné a gyerekeket.”
Taekwondósok védőfelszerelésben • Fotó: unen.mn
Az ökölvívásban tíz év az alsó korhatár, addig a terembe sem mehetnek be a fiatalok, majd legalább fél év, mire az alapállás, a védekezés és az ütésfajták megtanulása után szorítóba léphetnek. „A kezdők fej- és szemcsontvédőt, nagyobb kesztyűket kapnak, így különösebb fájdalom nélkül szokhatnak hozzá az ütésekhez, legföljebb az orruk vére ered el néha. Az ütésállóság és a merészség veleszületett tulajdonság, és ha valaki egyáltalán bemegy a szorítóba, ahonnan nem futhat el, nem jöhet le, abban már megvan a kellő bátorság.”
A ring azonban csak a jéghegy csúcsa, hiszen már az első edzéseken kiderül, hogy a gyerek fel tudja-e venni a tréningek ritmusát, valamint pszichésen alkalmas-e a folytonos fizikai terhelésre. Ez más küzdősportokra is igaz. „A versenykaratéban olyan mennyiségű és minőségű edzésmunkát végeznek a gyerekek, hogy ha azt kibírják, nem kérdés: az ütések nem érintik meg őket lelkileg” – világosít fel Büchler Zsolt, sportági utánpótlás-kapitány. Ugyanakkor az egymás elleni küzdelem okozta fájdalmat jóval több képzés előzi meg. „A maximum tíz-tizenegy éves korig űzhető szivacskumitében már négy-ötévesen elkezdenek egymással szemben mozogni a gyerekek, és ütés-, illetve rúgásszerű karatemozdulatokkal rátenni egymásra a kezükön levő szivacskockát. Ezzel a játékos küzdelemmel el lehet érni, hogy levetkőzzék a gátlásaikat, félelmeiket, mert nem jár fájdalommal, rossz érzéssel, inkább feladatmegoldásként tekintenek rá, mernek támadni, ahelyett, hogy elfordulnának, megijednének.”
Persze, akadna, aki élvezné, ha egyből üthetné, rúgatná a másikat. Noha nem hátrány az agresszivitás, Büchler szerint nem annak birtokában lesz valakiből jó karatés. Ha egy gyerek még sincs oda a pofonokért, katában, azaz a karate egyéni formagyakorlatokat bemutató ágában versenyezhet, gondolhatná az ember. Ám a szakember rácáfol erre. „A komoly versenyzők egészen biztosan nem ezért választották a katát, ugyanis ott talán még több önsanyargatást és fájdalmat kell elviselniük. A 19 éves Sterck Laura legeredményesebb magyar női katásként például imád verekedni, bármelyik fiú elé odaáll, és biztos vagyok benne, hogy lenne férfi kumités, aki mögötte végezne egy versenyen.”
Kicsiként még a játék a fontos • Fotó: mandiner.hu
A laikus szem számára a karatéhoz hasonló taekwondóban ugyancsak óvodáskorban kezdődik a játékos oktatás. „Először a mozgásanyag megismertetésére és a sportág megszerettetésére fektetjük a hangsúlyt. Egyéves bevezetés után jöhetnek a páros gyakorlatok. Fél lábon szökdelve a másikat az egyensúlyából kibillenteni, egymást eltolni, finoman a térdet, a bokát, vagy a vállat megütni, megrúgni – ezek jelentik ilyenkor a küzdelmet, a fájdalomtűrés csak később jön a képbe. Tizenkét éves kor körül már lehet fejre rúgni, később öklön fekvőtámaszt csináltatni” – avat be a kulisszatitkokba Patakfalvy Miklós, a taekwondo-szövetség elnöke. Mindez természetesen hosszadalmas folyamat, eleinte gyakorlatilag mozgó célpontként viszonyulnak egymáshoz a gyerekek, és egyszerű technikákat alkalmazva, sorrendben reagálnak a másik támadására, mígnem elérnek arra a szintre, hogy igazi küzdelmet vívjanak. A fejütés viszont tilos, és a rúgást is komolyan veszik. Van védőfelszerelés, a gyerekek esetében például az arc előtti plexi is megszokott. Ezekben szenzorok mérik a súlycsoportonként és korosztályonként meghatározott értéket, a fejrúgásban pedig már viszonylag kis találat is pontot ér.
A nagy tradíciójú birkózásban ütések és rúgások híján másfajta fájdalomtűrő-képességre van szükségük a fiataloknak. Nagyjából két év, mire elsajátítják az alaptechnikákat; eleinte a koordinációt fejlesztik, majd megtanulnak esni, azután jöhetnek az akrobatikus gyakorlatok. „Ha valaki már ránézésre birkózófazon, jó az izomfelépítése, az természetesen előny. A tanulási képesség és a jó mozgáskészség is fontos, valamint, hogy ne féljen az eséstől és a test test elleni küzdelemtől. Ahogyan minden más sportágban, a monotóniatűrés itt is kiemelt szerepet kap, mert gyakorlatilag egyfolytában ugyanazt gyakoroljuk – összegzi a jó birkózó tulajdonságait Struhács György, a jelenleg a kadetekkel foglalkozó, korábbi felnőttkapitány. – A birkózósrácoknak más jellegű fájdalmat kell elviselniük, mint azokban a sportágakban, amelyekben ütés is van, de az ujjak megcsavarodhatnak, s a homlokon hidalás sem tartozik a kényelmes elfoglaltságok közé.”
Cselgáncsban szintén páros oktatással indul minden, már az óvodában együtt végzik a gyakorlatokat a gyerekek, nagyrészt még egymást segítve. Komoly eséstant oktatnak az edzők akár éveken keresztül, a küzdelemben ugyanis viszonylag nagy magasságból érnek talajt az eldobott versenyzők, de a kicsik még csak földharcban küzdenek. „Tízévesen kezdenek először állásból, ám még ekkor is korlátok közé szorítva, a válldobás például még nem szerepel a repertoárban. Ahogyan a karfeszítés és a fojtás sem, ezért a fájdalomtűrést csak később lehet lemérni. Amennyiben valaki ezeket nem bírja, kerülheti a földharcot, és kimenekülhet, ha le akarják vinni. A bátorság nálunk is nagyon fontos, ezért én hamar összeeresztem a gyerekeket, hogy kiderüljön, ki az, aki visszahúzódóbb és ledermed a másikkal szemben, s ki az, aki nem” – ismertette módszerét Bíró Norbert szakedző.
