Képzeljük csak el, hogy egyszerűen azért járnak edzésre a gyerekek, mert élvezik, amit csinálnak, mert ez jó érzéssel tölti el őket…. Ha viszont a gyerekben az tudatosul, hogy valamit kötelezően végre kell hajtania, az első adandó alkalommal, amikor lehetőséget lát valami érdekesebb, játékosabb elfoglaltságra szert tenni, eltávolodik.
Nos, én is nagyon jól tudom, hogy itt egy paradoxont kell áthidalni, ami nagyon megnehezíti az általam sugallt szemléletváltást. A játékon belül mindig van győztes és vesztes. Hogyan lehet mindkét elvárásnak eleget tenni? Egyszerre legyek jó pedagógus és jó szakember is? Egy időben legyek képes nevelőmunkát ellátni, ugyanakkor terelgessem a kiugró tehetségeket a versenysport irányába? Hiszen kézilabdázni csak csapatban lehet, ráadásul egy másik csapattal szemben. Természetesen van egy kivédhetetlen színtere a csapatok közötti versengésnek, maga a mérkőzés, ahol általában mindig nyer valaki.
Ahol a csapatok egymással versenyeznek, ott óhatatlan, hogy a csapatokon belül ne legyen szintén versenyhelyzet a gyerekek között.Sajnos azt tapasztalom, hogy sok kollégát elkap a győzni akarás mámora, és elfelejti a lényeget, amiért a szülők szívesen hozzák kézilabdázni gyermeküket. Ez pedig a csapathoz való tartozás és a korai jó közösségi szellem kialakíthatóságának remek lehetősége.
Minden szülő reménykedik abban, hogy gyermeke megkapja az elegendő terhelést és a megfelelő odafigyelést az edzőtől. Éppen ezért ne akarjunk idő előtt szelektálni és kiválasztani, vagy még rosszabb esetben menedzselni gyerekeket a többiekkel szemben.
Hiba lenne, ha a versenyzés szelleme csak kevesek sajátja lehetne egy adott közösségen belül. Tehát mindazok számára ajánlom ezt a munkám, akik hasonló elveket vallva olyan légkört és edzésműhelyt akarnak létrehozni, ahol minden gyerek jól érzi magát!
információ, megrendelés: zsiga.gyula@upcmail.hu
Forrás: Magyar Kézilabda Szövetség
