Bár bevallom, a wimbledoni teniszbajnokág sokkal jobban érdekel, mint a magyar foci, ettől még az utóbbi eseményeire is igyekszem figyelni. A csütörtökön volt európai kupameccsek újfent kínáltak olyan érdekességeket, amelyek mellett nem szabad elmenni szó nélkül.
Azért talán nem kell tapsviharban kitörnöm, mert a Ferencváros legyőzte immár II. osztályú holland ellenfelét. A többszörös bajnok debreceni Loki produkciója viszont – a montenegrói Szutjeszka ellenében – már a negatív tartományba esik. Egy, korábban biztosra vett továbbjutásért, háromgólos előnyről is nagyon kellett drukkolniuk a csapat híveinek.
A negatív csúcsot az MTK szolgáltatta, hiszen a kék-fehérek vezetésről is simán kiestek. Érdemes idézni a Nemzeti Sportot, ahol többek között ezt olvashattuk a pénteki számban: „A mérkőzés végéig pedig újra és újra rácsodálkozhattuk: néhány száz kilométerrel Budapesttől egészen más a tempó…”
Hangsúlyozni szeretném, a világért sem az MTK-n akarok egy extrát ütni! Át is ugranék egy másik vonalra, egy másik témára. Az évek óta hatalmas erőket mozgósító Diósgyőr csapatáról is ír ugyanis ez a lapszám. Íme onnan is néhány, rövid mondat:
„Fellélegezhetnek a DVTK labdarúgói. A csúcsterhelést megkapták, a bajnoki rajtig hátralévő időszakban már a finomhangoláson van a hangsúly…A vezetőedző, Bekő Balázs elégedett azzal, amit az elmúlt tíz napban tapasztalt. A kerettagok jól viselték a csúcsterhelést.”
A fenti idézetekkel kapcsolatban lenne néhány félmondatom. Az első: hány évtizede csodálkozunk azon, hogy például Szerbiában egészen más a tempó. És a csodálkozáson túl mi minden történik azért, hogy a nyilvánvaló és számottevő különbség a két ország klubcsapatainak produkciója között mikor fog végre közelíteni egymáshoz? Netán mikor billen (vissza) a mi oldalunkra a mérleg nyelve?
Erre érdemi válasz természetesen sehonnan sem érkezik. Viszont jönnek – immár tényleg hosszú évtizedek óta – a felkészülési időszakban a zengzetes, optimista nyilatkozatok arról, hogy a „fiúk” ennyivel meg annyival többet edzettek, mint annak előtte, akár konkrét százalékokkal is „megspékelve”. Azután jönnek az első megméretések és máris lejjebb kell venni a hangerőből, meg a fogadkozásokból. Jöhetnek a kifogások, a mellébeszélések, amelyeket olykor nem is folyóméterben, hanem egyenesen kilométerekben lehet mérni.
Hogy ezeket a látványos különbségeket kiküszöböljük a sajtóból, lenne egy érdemi javaslatom. Tudom, sokaknak a fejében megfordult már, jómagam viszont veszem a merészséget és le is írom. Ezeket az időtlen időktől fogva burjánzó, panelekkel megpakolt felkészülési riportokat, interjúkat, fogadkozásokat el kellene hagyni. Legalább az első színrelépést követő időkre. Ezekben a hetekben erről a témáról egy szót sem! Elég kétszer 90 perc hozzá – miként láthattuk a csütörtöki visszavágók esetében is -, hogy sok mindent világosan és egyértelműen láthassunk.
A kimaradó írások helyén pedig más sportágakról, eseményekről kellene írni. Olyanokról, amelyek csak elvétve kapnak helyet a lapok sportrovataiban. Pedig ezekben az elhallgatott sportágakban talán több, igazi sportember található, mint az agyonajnározott magyar labdarúgásban…