Az első részben szó esett Ormai Lászlóról, akit a Magyar edzők Társaságának elnöksége a 2021. évi kampányai fő arcának választott meg. A beszélgetés második része alább következik.
– Közben folyamatosan javultak a feltételeik is.
– A folyosón még csak két asztalt tudtunk felállítani, ekkor még a labdákat is mi vásároltuk meg. Később a nagy tanácsteremben már öt asztalon pattoghattak a labdák. Amikor bejutottunk az NB I-be, már válogatott szintű játékosaink – Fülöp Éva, Papp Angéla – is voltak, a támogatók is elkezdtek jelentkezni. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) óriási hátteret jelentett számunkra, hiszen a támogatásuk nélkül nem tudtunk volna ilyen sikeresek lenni. Sajnos, ez a folyamat 2019-ben végleg megszakadt, ami egyben a sikercsapat végét is jelentette. Egyébként az anyagi háttér fontossága mellett a sikerek oka mindig a szakmai munka minősége volt.
– Ez a minőség meg is hozta az eredményeket.
– A Statisztika PSC negyvenszeres magyar bajnok lett, közben huszonöt alkalommal a Bajnokcsapatok Európa Kupájában sem találtunk legyőzőre. Annak idején például a Tolna együttese volt a második legjobb klub Európában, Bátorfi Csillával, Balogh Ilonával, Bolvári I. Ildikóval és Bolvári II. Katalinnal a játékosai között. Velük ötször kerültünk szembe a BEK-döntőben és az összesített eredmény 25-1 volt a javunkra. Mivel messze mi voltunk a legjobbak, így az irigység is nagy volt velünk szemben. Nálunk nagyon jó volt a közösségi szellem, rendszeresen összejöttünk, a régi játékosokkal együtt karácsonyoztunk, a szülők jöttek takarítani a sportcsarnokot. Volt zene és tánc is. Mi úgy voltunk elkönyvelve, mint egy nagy család, nekem például öt keresztgyerekem van. Mindig volt egy olyan játékosokból álló mag, amelynek tagjai mágnesként vonzották a többieket is.
– Ön most a Magyar Edzők társaságánál Iglói Mihály örökébe lép, átveszi tőle a váltóbotot. Vannak személyes benyomásai is az elődjéről?
– Természetesen jól ismerem a pályafutását, ráadásul volt szerencsém Görögországban személyesen is megismerni őt, ahova egy ifjúsági Európa-bajnokságra utaztunk ki. Velünk jött Náci bácsi egy korábbi tanítványa, Pál László is, aki önkritikusan bevallotta, hogy ő nem tudta azt a mennyiségi és minőségi munkát elvégezni, amit Náci bácsi megkövetelt, de ennek ellenére nagy tisztelője maradt. Így ketten látogattuk meg a Mestert, aki egy végtelenül szerény, puritán ember benyomását keltette. Ott is elmondta, hogy ő csak olyanokkal foglalkozik szívesen, akik legalább annyira elkötelezettek, mint ő. A beszélgetésnek volt egy speciális hozadéka is, amire egyáltalán nem számítottunk. Szó esett arról, hogy milyen jó lenne az Eb után a feleségemmel – aki szintén edzőként volt jelen – még egy kicsit ott maradni. Erre legnagyobb meglepetésünkre elintézett nekünk a Görög Olimpiai Bizottság tengerparti üdülőjében egyhetes tartózkodást…
– Ahogy Iglói Mihály, Ön is több szempontból úttörőnek számított a saját sportágában.
– Lett is éppen elég problémám ebből. Említhetném például a kiválasztást, amit akkoriban csak tízéves kor táján szorgalmaztak. Én viszont úgy gondoltam, hogy már 7-8 éves korban meg kell tenni az első lépéseket, hiszen tízéves kor után a gyerekek bekerülnek a versenyrendszer mókuskerekébe. Én egyébként 1966-ban lettem szakoktató, ez lett a harmadik diplomám. A TF-en, a szövetségben és az asztalitenisz társadalomban is folyamatosan vitában álltam a másként gondolkodókkal és csak évtizeddel később kezdték elfogadni az elveimet. Mára viszont a ló másik oldalára jutottunk, hiszen 5-6 éves gyerekeknek szerveznek edzőtáborokat, ami nyilvánvalóan nem szerencsés dolog. Az eredményeimet nem lehetett elvitatni, ezért lassan, de folyamatosan javultak a lehetőségeink. A hetvenes évek elején a Jurányi utcai iskolában már tömegek látogatták a foglalkozásainkat, így az ottani tornatermet végképp kinőttük. Hosszas kalandozás után a KSH akkori vezetőinek (sajnos már mindannyian elhunytak) hathatós segítségével sikerült felépíteni a Marczibányi téri sportcsarnokot, álmaim netovábbját. A tizennyolc asztal, a konditerem, az adogatógép, a masszőr szoba, a pihenő szobák, a konyha és az étkezde pedig újabb lehetőségeket nyújtottak a fejlődéshez.
– Gyerek tehát rengeteg volt, de hogyan lehetett a tömegből minőséget „előállítani”?
A védekezés specialistája, a szorgalom mintaképe, Kisházi Bea (fotó: MTVA)
– Csak ott nőnek fel jó játékosok, ahol jó szakmai munka van. A jó eredményeknek számos előfeltétele van. A legelső az, hogy a gyerekek közül mielőbb ki kell „szúrni” azokat, akik kiemelkedően szorgalmasak. Kellő szorgalom nélkül ugyanis senkiből nem lesz jó játékos. Pozitív példaként említeném Kisházi Beát! Nem ő volt a legtehetségesebb tanítványunk, viszont a szorgalma az tényleg határtalan volt. Ugyanez áll Oláh Zsuzsára is, akit a szorgalom mintaképéhez, Kisházi Beához lehetett hasonlítani. Egyáltalán nem véletlenül lettek ők ketten a Statisztika meghatározó egyéniségei. Jó ellenpélda a legtehetségesebb, a Szabó Gabi, aki ugyan így is nemzetközi színvonalon játszott, de Kisháziék szorgalmával még többre is vihette volna. Mi sokat dolgoztunk és követeltünk, mert a célunk egyértelműen a nemzetközi szint elérése volt. Más klubok – ahol kevesebbet követeltek – az esetleg tőlünk elengedettekkel is elégedettek voltak.
(Befejező rész következik)
(Magyar Edzők Társasága / Jocha Károly)
