Szűcs Lajos még akkor volt aktív labdarúgó, amikor sikerek jellemezték a magyar labdarúgást.
A Ferencváros és a Budapesti Honvéd csapataival is kétszer nyert bajnoki aranyérmet, míg válogatottként tagja volt annak a csapatnak, amelyik – mind a mai napig – utoljára jutott ki Európa-bajnoki döntőre, pedig akkor még – Belgiumban, éppen harmincöt éve, 1972-ben – csupán négy együttes küzdhetett az aranyéremért. A mieink ugyan – a Szovjetuniótól és Belgiumtól is vereséget szenvedve – "csak" negyedikek lettek, de micsoda siker ez a ma valóságához képest, amikor csapatunk a csoportmérkőzéseken azért küzd, hogy legalább ott negyedik legyen…
– Évek óta járok ifjúsági labdarúgó mérkőzésekre, és Önt mindig itt látom a Népligetben, amikor a Ferencváros fiataljai lépnek pályára a bajnokságban. Minek köszönhető ez?
– Először is annak, hogy nagyon szeretem a gyerekeket, és magam is sokáig foglalkoztam ifjúsági labdarúgókkal. Most úgy hozta a sors, hogy már csak nézem őket, de változatlanul szurkolok azért, hogy ennek a szép játéknak, a labdarúgásnak újra szép jövője legyen!
– A kilencvenes években kicsit közelebb volt a pályához, hiszen az akkori fiatalok edzője volt, és a kispad mellől vezette őket győzelemre. Milyen emlékeket őriz azokból az időkből?
– Nagyon-nagyon sok jó emléket őrzök. Sok olyan játékos volt a kezem alatt, és került ki innen a zöld-fehér utánpótlásból, akik az élvonalban futballoznak, illetve futballoztak, sőt válogatott játékosok voltak. Csak néhány nevet említek: Telek András, Gyepes András, Somorjai Tamás, Márkus Tibor, Sitku Illés, Koller Ákos. Velük és a többiekkel öröm volt dolgozni, és együtt bizony sok szép sikert értünk el.
– Azokkal a fiatalokkal – a kilencvenes években – együtt dolgozott, most – tizenöt évvel később – a maiakat is látja, igaz csak a pálya széléről. Milyen különbséget tudna tenni közöttük teljesítményben, illetve viselkedésben?
– Viselkedésüket tekintve azt mondhatom, hogy teljesen megváltozott a dolog. Nagyon sok olyan mérkőzést látok ma, ahol azt tapasztalom, hogy a mai fiatalokkal – ahogy mondani szokás – kicsit, sőt időnként nagyon "elszaladt a paripa". Ez komoly gond, és bizony itt kellene változtatni, valami olyan segítő kezet nyújtani, hogy ezek a fiatalok ne olyan magatartást tanúsítsanak a futballpályán, mint amit most látni lehet.
Teljesítményüket tekintve pedig azt tapasztalom, hogy fizikálisan nagy a visszaesés, mert ezek a mai gyerekek bizony el vannak maradva a régebbiektől. Nagyon sokat kell (még) dolgozniuk ahhoz, hogy jó focisták legyenek. Talán ennek a következményed az is, hogy manapság csak olyan "posztos" futballt játszanak, azaz nagyon ragaszkodnak a helyükhöz. Kevés a mozgás, és kevés a gól is. Nem lenne szabad túlzottan behatárolni a feladataikat, hagyni kéne őket futballozni, hogy érvényesülhessen a fantáziájuk, hogy ők is alkothassanak valamit. Ne kössék meg annyira a feladatokat, hogy neked bizony csak ezt és ezt szabad csinálni, mert akkor statikus lesz a játékuk. Elmarad az improvizáció, az alkotás, a szépség és a gól.
– Ha már fizikum: Ön éppen erről volt híres, a magyar futball egyik "szívembereként" emlegették. Több nagy siker – bajnoki cím, válogatottság, év játékosa, világválogatottbeli szereplés – részese volt, amelynek egy részét a Ferencvárossal érte el. A mai utódok viszont most az NB II-ben küzdenek a feljutásért. Hogy éli meg ezt a szituációt?
– Nagyon nehezen, és ennél többet nem is igen tudok mondani. Minden mérkőzésen olyan feldúlt állapotban vagyok – régi csapattársaimmal, Albert Flórival, Rákosi Gyulával együtt – hogy sokszor azt sem tudjuk mi és miért történik? Borzasztó nehéz feldolgozni ezt a helyzetet, szomorú és elkeseredett vagyok.
– Ön az 1969-ben Marseille-ben lejátszott – és Csehszlovákia 4-1-es győzelmével végződött – mérkőzésen eltiltása miatt nem játszhatott. Az akkori vereséget labdarúgásunk Mohácsaként emlegették. Azóta aztán – egy két fellángolást leszámítva – valóban egymást követik a kudarcok válogatott és klubszinten egyaránt. Ön szerint is az a bizonyos "jönnek a csehszlovákok!" volt az első lépcső a lejtőn?
– Azt a meccset itthonról szurkoltam végig. Azt követően valóban elhangzottak olyan dolgok, hogy a "harmincasok" már öreg játékosok. Én ebben nem hiszek, és ha megnézzük a világ labdarúgását, bizony harminc fölött találkozhatunk a legérettebb futballistákkal. Majdnem minden csapatban – klubszinten és válogatottakban egyaránt – találunk négy-öt ilyen labdarúgót is. Az a meccs valóban kudarc volt, lehet, hogy az első lépcsőfok, de – sajnos – azóta csak szaporodnak a kudarcok, és egyre kevesebb a siker.
– Visszatérve a fiatalokhoz: magam azt tapasztalom, hogy egy-egy edzés, illetve meccs után mindenki – szinte perceken belül – megy a dolgára. A mi időnkben – magam a hatvanas években voltam ifjúsági játékos Budafokon – együtt éltük a közösségi életet. Ön e két időszak között volt a zöld-fehér fiatalok edzője. Miként volt ez akkor?
– Éppen ez volt a lényeg: ott és akkor az a csapat egy közösség volt! Szerettünk együtt lenni. Egy-egy edzés után is leültünk, beszélgettünk, hülyéskedtünk, viccelődtünk. Ez mára – számomra érthetetlenül – megváltozott. A legutóbbi hazai meccsen is (a Pécs ellen) gólt rúgott a csapat, és az önfeledt, boldog öröm helyett szinte elfordultak egyesek egymástól. Nem is értem ezt, örök meccspartnereimmel – Albert Flórival és Rákosi Gyulával – csak néztünk egymásra és nem akartunk hinni a szemünknek. Hát ha ez így van, ha az a jellemzője egy csapatnak, hogy nem tud örülni, amikor gólt szerzett, akkor ott borzasztó nagy kegyetlenség van. A Ferencvárost – és minden csapatát a serdülőktől a felnőttekig – az jellemezte, hogy csapat és jó közösség volt. Tudtunk egymásért küzdeni, hajtani és egymás sikereinek örülni. Olyat el sem tudtunk képzelni, mint ami most van: szinte vége sincs az edzésnek és már üresek az öltözők és a büfé is. Azt sajnos nem tudom megmondani, hogy mi az, amiért megváltozott ez az egész, de hogy nem jó ez, az biztos!
– Befejezésül: mit tanácsolna, javasolna a mai fiataloknak, hogy ez jobb legyen?
– Azt tudom tanácsolni nekik, hogy ha már ezt a szép sportágat választották, akkor ezt szeretni is kell, és ezt alázattal kell művelni. Ha ez nem így lesz, akkor sajnos nem fogunk előre lépni, csak topogunk egy helyben.
