A rekord számú, 796 NB I-es labdarúgó-mérkőzést maga mögött tudó mester, Garami József az új bajnokságban az MTK szakmai igazgatójaként dolgozik tovább. Ismét közvetlen kapcsolatba került az utánpótlás-neveléssel, amelyben a szakmai karrierjének kezdetén, közel két évtizeden át, sikeresen tevékenykedett.
Szekeres István • Nem használhatjuk a megszokott fordulatot, miszerint Garami József 796 meccsen ült NB I-es csapat kispadján. Róla ugyanis az a kép tolakodik előtérbe, hogy a pad mellett áll a megszokott ballonkabátjában, amelyet mégsem lehet a filmjeiből ismert Columbo hadnagy gyűrött felöltőjéhez hasonlítani, mert mindig kifogástalan állapotban volt. Nem szólva arról, hogy a kánikulai fordulókban persze nem volt rajta. Mint ahogy a beszélgetésünk elején azt is leszögezte, hogy néhányszor azért ült is a padon.
Aztán nekikezdtünk az interjúnak.
– Különleges helyzetben volt az MTK utolsó évtizedében. Míg a többi NB I-es edző egy-egy fiatal játékost lassacskán dolgozott be az együttesébe, ön minimum félcsapatnyi újoncból rakott össze újat minden bajnokságra.
– Ez jól hangzik, de egyszerűbben zajlottak a váltások. Minden új csapat folyamatosan alakult. Az MTK filozófiája az, hogy saját nevelésből építkezik. Ahhoz a fiatalokat a kitűnő munkát végző agárdi iskola szállította. Mi a legjobbakat felhoztuk, először a második csapatba, persze. A keret azonban együtt edzett, a kétkapus foglalkozásokon pedig minden fiatal együtt játszott a nagyokkal. Azokat, akik kitűntek, áttettük az első keretbe, és már egy-egy mérkőzésre is bedobtuk. Tehát tudatosan, lépésről lépésre haladtunk az építkezésben.
Készül az interjú
– A klub üzletpolitikája ugyanakkor az, hogy részben játékoseladásból tartja fenn magát. Ez nem keserítette?
– Tudomásul vettem. Ugyanakkor arra meg kifejezetten büszke vagyok, hogy az NB I tele van MTK-neveléssel.
– Ilyen feltételek között még bajnokságot is nyertek…
– Az igazolta vissza, hogy az út járható. 2008-ban lettünk bajnokok, öt évvel az Illés Béláék fémjelezte klassziscsapat után.
– A régiek azt mondták, hogy az edző megtanítja a fiataloknak a játék elemeit, de mérkőzést játszani a pályán, az idősebbektől tanulnak meg.
– Lehet, hogy ez régen igaz volt.
– Az ön MTK-jában is mindig szerepelt legalább egy rutinos játékos minden sorban… A védelemben például Vukmir.
– Őt azért játszattam ott, ahol, mert ott volt a helye. Természetesen jó, ha a csapat tagjai vegyes életkorúak. De a felkészítésben már előbbre tartunk. Agárdon az MTK játékrendszerébe illeszthető fiatalokat képeztek, és már a mérkőzéseken is azt a feladatkört gyakorolták, amelyet majd a nagycsapatban is megkaphatnak. És persze a futball is más lett, az ék a saját tizenhatosán szerel, a középső védő szélről íveli be a labdát. Mindent tudni kell. És az agárdiak mindent tudnak, már a korukhoz képest. Amit tovább kellett fejleszteni, persze.
– Gondolom, nem esett nehezére. Mekkora szerepe van az életútjában az utánpótlás-nevelésnek?
– Nagy és meghatározó.
– Honnan ered a kitüntetett érdeklődés?
– Nézze, tizennyolc évesen NB I-es játékos voltam, de sérülés sérülést követett, és tíz évvel később már vissza kellett vonulnom. Én – egyszerűen fogalmazva – nem fociztam ki magam. Kicsit talán annak a pótlására is, nagy lelkesedéssel vágtam bele. Testnevelő tanárként amúgy is gyerekekkel foglalkoztam, és abba munkába épült bele szervesen a futball.
– Tanított a legendás, pécsi TÁSI-ban is, vagyis a Testnevelési és Általános Sportiskolában…
– Az volt a pécsi városi sportiskola bázisintézménye. Fiatal testnevelőként ott kezdtem. De akkor még nem „a” TÁSI volt, hiszen tornateremmel sem rendelkeztünk.
• Fotók: Szegő Tibor/MTK
– Aztán viszont ott nevelt fel olyan generációkat, amelyekből több válogatott játékos is kijött. A „gyerekeivel” pedig később a PMFC-ben csúcsokat döngetett. Pontosan melyek voltak azok?
– Az 1985/86-os bajnokságban értük el a klub legnagyobb NB I-es sikerét, a második helyen végeztünk, a Honvéd mögött, és háromszor is indulhattunk nemzetközi kupákban. ’86-ban az UEFA-kupában otthon 1-0-ra legyőztük a Feijenoordot, igaz, aztán idegenben 2-0-ra kikaptunk, de úgy gondolom, emiatt nincs ok szégyenkezésre.
– Állt a felnőttválogatott élén. De mint kiváló nevelőedző, nem kapott felkérést utánpótlás-kapitányi posztra?
– Nem, de nem is hiányoltam. Válogatott keretet nem lehet vidékről irányítani, annak a munkának csak Budapesten lehet helye.
– Mi volt a pécsi utánpótlás-sikerek titka?
– Megalapítottuk a helyi Góliátot, csatlakozva a hasonló nevű országos programhoz, amelynek keretében kisgyerekeknek adtunk folyamatos játéklehetőséget.
– Toboroztak?
– A csodát! Az ide-oda kiragasztott papírcetliknek, amelyeken futballozni hívtunk volna fiatalokat, már akkor sem volt foganatjuk. Nem, inkább mi jártuk végig az iskolákat, kerestük a jó mozgású gyerekeket. Tizenhat-tizennyolc iskolában hoztunk létre alsó tagozatos csapatokat, külön az elsősöknek-mádikosoknak, külön a két felsőbb évjáratnak, és városszerte folytak a mérkőzések. Kicsit hasonlított a mostani Bozsik-programra, abban pedig szó szerint megegyezett, hogy rendkívül nagy figyelmet, szervezőmunkát igényelt. És sok benne a buktató. Mindenesetre, később Győrben is megcsináltam ugyanazt, ott még ma is megy, aztán Újpesten és az MTK-ban is elkezdtem…
– Ennyire fontos a kisiskolás kor?
– Az a legfontosabb. A magyar futball hiányossága, hogy nem a 6-12 éves korúakra koncentrál, pedig őket kell beszervezni és minél többet játszatni, nekik alakítani ki versenyrendszert. Beléjük invesztálni. Abban a korban kell ugyanis, rengeteg mérkőzéssel, megalapozni a tudásukat, a kötődésüket, a szenvedélyüket. És meg is kell szerezni a kicsiket.Végeztünk felmérést a körükben. Az elsősök még mozgékonyak, hiszen az óvodákból, a szabad mozgás világából érkeznek, és a mozgásigényük még másodikban is kitart. Később kezdődnek a gondok, akkor már sok más elvonja a figyelmüket. Vannak kivételek, mi is találtunk sok jó mozgású gyereket, de róluk rögtön kiderült, hogy azért olyanok, mert más sportágak már elhódították őket.
– Három évtized élvonalbeli edzői munka után most visszatért…
– Igen, lényegében az utánpótlás-neveléshez, hiszen mint szakmai igazgatónak az első csapattal nincs tennivalóm. Örömmel vágtam bele.
– A női futball, mert az is a hatáskörébe tartozik, nem idegen önnek?
– Egyáltalán nem. Mi több, nagyon fontosnak tartom. Már tavaly is eljártam a meccseikre. De úgy látom, hogy a világ bizony elszaladt mellettünk. Szerintem a labdarúgóink létszámának a negyedét nőknek kellene alkotniuk. Sok szempontból fontos. Egyrészt maguk miatt, hogy egyenrangúak legyenek a sportági megítélésben, másrészt pedig azért, hogy anyaként ők is szívesen járjanak meccsekre a család férfitagjaival, illetve hogy támogassák lányukat, fiukat, ha futballozni akarnak.
– Milyennek látja a női labdarúgás erejét, vonzását?
– Például a német válogatott már igazi futballt játszik, élvezhető, magas színvonalon. Követnünk kell.
