Bodnár László akkor mehetett volna az AC Milanba, amikor a Kakával, Clarence Seedorffal és Andrea Pirlóval fémjelzett csapat megnyerte a Bajnokok Ligáját 2007-ben, de élete egyik legrosszabb döntése miatt elúszott a nagy lehetőség. A 46-szoros válogatott jobbhátvéd túlélte Valerij Lobanovszkij hírhedt edzőtáborait a Dinamo Kijevben, és a pályán volt, amikor az ukrán edzőlegenda szívinfarktust kapott meccs közben. Bodnár László jelenleg a Kisvárda pályaedzője, akit bulikról és bombagólokról is kérdeztünk.
Bodnár László ma a Kisvárda stábjához tartozik (fotó: Tumbász Hédi)
– DJ Hooper visszavonult?
– Vissza. Nemsokára négyéves lesz a kisfiam, a család megváltoztatott, már nem foglalkoztatnak a bulik – válaszolta Bodnár László. – Egyébként is nagy butaság volt. Sok DJ barátom volt, megtanultam tőlük zenét keverni, fellépésekre is jártam. Megesett, hogy nyolc-kilencezer ember előtt játszottam fesztiválon. Pedig helyette focizhattam volna még 37-38 éves koromig, de valahogy belefásultam.
– Mitől sokallt be?
– Nagyon korán elkerültem a szüleimtől, tizenkét éves koromtól kollégiumban laktam. Aztán egyedül voltam Kijevben, egyedül voltam Hollandiában, senki sem várt haza. Egyszer csak mindez felgyülemlett bennem, a végén jöttek a sérülések is, és betelt a pohár.
– Kijev különösen kemény lehetett.
– Huszonegy évesen kerültem a Dinamóhoz, amely egy évvel korábban elődöntős volt a BL-ben. A Debrecennel 6-1-re legyőztük a Fradit, én rúgtam a hatodik gólt, és épp a városban volt a kijeviek egyik csapata. Szemet szúrtam a megfigyelőjüknek, aztán amikor Oleg Luzsnyij az Arsenalba igazolt, kellett nekik egy jobbhátvéd, és én kerültem képbe. Nem volt könnyű megszokni az ukrán közeget. Az első nyolc-kilenc hónapban az edzőközpontban laktam, és csak utána költöztem a városba.
– Mi volt a legnehezebb?
– Egyszerre felnőni, gondoskodni magamról és felvenni a magasabb tempót. Napi hármat edzettünk, öt hónap alatt nyolc kilót fogytam.
– A legendás Valerij Lobanovszkij vezette a csapatot. Tényleg olyan kemény ember volt, amilyennek mondják?
– Mintha nem is egy futballcsapatban lettünk volna, hanem a katonaságban. Elment a falig a terhelésben, volt edzés, amelyen annyira kikészültem, hogy amikor bementünk az öltözőbe, és bevettem a vitaminokat, egyből kijött belőlem minden. De ki kellett tartani. Olyan fizikai állóképességet szereztem, ami megalapozta az egész pályafutásomat.
Lobanovszkij mindig mondogatta, ha valaki végigcsinál vele egy-két évet, az utána akárhová mehet, sehol sem lesznek erőnléti gondjai. Igaza volt.
– A személyes kapcsolatukat mi jellemezte?
– Amikor még egy szót sem tudtam ukránul, közölte velem, van egy hónapom, hogy megtanuljam a legfontosabb szavakat. Kérdeztem, mi lesz, ha nem megy. Azt mondta, akkor kölcsönad. Mire én: azt nem teheti, benne van a szerződésemben. Erre ő: az engem nem érdekel. Egyből mentem a tanárhoz. Ilyen ember volt. Viszont ha már elnyerted a bizalmát, akkor nem tett ki a csapatból egy-két rosszabb meccs után, hagyott időt a bizonyításra.
– A BL-ben sztárcsapatok ellen játszott a Dinamóval. Melyik volt a legemlékezetesebb?
– Amikor az Old Traffordon léptünk pályára a Manchester United ellen, és a fénykorát élő Ryan Giggset kellett fognom. Tőle tartottam, ő volt a leggyorsabb, akivel valaha szembekerültem. Fel voltunk készülve arra, hogy Gary Neville hátulról rugdossa majd be a hosszú labdákat a védelmünk mögé Giggsnek. Az első fél órában ötször-hatszor meg is tette, aztán Giggs megsérült, le kellett cserélni. Utána sokkal nyugodtabban játszottam.
– Emlékszik, mi történt 2002. május 7-én?
– Aznap kapott Lobanovszkij szívinfarktust. Bajnokit játszottunk, én is a pályán voltam, 1-0-ra vezetett az ellenfél, és amikor kiegyenlítettünk, rosszul lett a kispadon. Helikopter szállította Kijevbe. Utána nyertünk, de mindenki össze volt zuhanva az öltözőben. Néhány nappal később Lobanovszkij meghalt. Sokkolta a hír az embereket, nemcsak Kijevben, hanem az egész országban.
– S ezután fordult rosszra a sorsa a Dinamónál.
– Az addigi pályaedző, Olekszij Mihajlicsenko vette át az irányítást, akivel korábban összevesztem. Folyton piszkált, hogy menjek közelebb az oldalvonalhoz, én meg a huszadik beszólása után káromkodtam egyet. Szerintem ezt nem felejtette el nekem, így néhány meccs után kitett a keretből, mehettem a második csapathoz.
– Hollandiába került a Rodához 2004-ben, és az első idényében védőként hat gólt rúgott. Nem figyeltek fel erre az ottani sztárklubok?
– De! Volt egy meccsünk a PSV Eindhoven ellen idegenben. Huszonhárom mérkőzés óta veretlenek voltak, és mi legyőztük őket 2-0-ra, én rúgtam a második gólunkat egy elég nagy bombából. Utána a PSV ajánlatot tett értem, de elutasították. Később még többet fizettek volna, akkor sem adtak. Végül az eindhoveni edzővel, Guus Hiddinkkel is beszéltünk, aki azt mondta, ha nem vállalja el az orosz válogatottat, odavisz a PSV-hez. De elment az oroszokhoz.
– Ez volt a legnagyobb lehetősége?
– Nem.
– Akkor melyik?
– Az AC Milan. Akkor már Salzburgban játszottam, ahol Giovanni Trapattoni volt az edző. Kedvelt engem, és segített, amikor a Milan figyelt. Eljöttek megnézni két meccsemet. Utána úgy utaztam el a téli szünetben Thaiföldre pihenni, hogy már le volt beszélve minden. Kilencvennyolc százalék volt, hogy 2007 nyarán a Milanba igazolok. Csakhogy miután hazajöttem a nyaralásból, elmentem kispályán focizni, és elszakadt a keresztszalagom. Életem egyik legnagyobb baklövése.
– Mit mondott Trapattoni?
– Nagyon leszúrt, dühöngött, hogy ilyen bolond nem lehetek. De nem kellett mondania, a sérülés miatt egy évet kihagytam, a Milan meg épp megnyerte a BL-t, utána nyáron csatlakozhattam volna a csapathoz. Sokáig fájt ez.
– A visszatérése után remek idénye volt Salzburgban, a 2008–2009-es évadban kilenc gólpasszt adott, mégsem kapott új szerződést. Mi történt?
– A legjobb salzburgi évem volt. Két százkilencven centis csatárunk volt, Alexander Zickler és Marc Janko, akik érkeztek a kapu elé, én meg a fejükre tettem a labdát. El is neveztek „beadóistennek”. Nyártól azonban Huub Stevens érkezett a kispadra. Ő a Rodában az edzőm volt, és amikor ajánlatot kaptam a Salzburgtól, azt ígérte, ha maradok, mindenhová visz magával később. Ennek ellenére Ausztriába igazoltam, aztán amikor jött utánam, valóban hozta magával a jobbhátvédet, csak az már az én káromra történt.
– Így viszont 2009 őszén a BL-ben szerepelt a Debrecennel. A selejtezőkön a Levszki Szófia legyőzése volt a kulcs, azon belül is az idegenbeli meccs elején lőtt bombagólja.
– Erősebb csapat volt a Levszki, lélektani előnyt jelentett az a gól. Amikor megkaptam a labdát, megtoltam és lőttem, fel sem mértem, milyen messze volt a kapu. Az öltözőben voltam, amikor Huszti Szabolcs hívott telefonon, hogy mekkora gólt lőttem. Akkor néztem vissza, és tudatosult bennem, milyen távolról találtam be.
Hasonló nagy gólok jellemezték a pályafutását. Sokat gyakorolta őket?
– Még a Dinamo Kijevben igen. Az ukrán válogatott Olekszandr Sovkoszkij volt a kapus, akivel edzések után kint maradtunk, és rengeteget lőttem neki. Egy idő után már a kezdőkör ívéről, mert a huszonöt-harminc méter nem volt elég.
– A Kisvárda pályaedzőjeként is ilyen szorgalmas?
– Mindenki azt hiszi, ha valaki aránylag jó futballista volt, akkor edzőnek is az lesz. Ez nem így van, teljesen más feladat, sokkal összetettebb. Ki kell taposni ezt az utat is, szeretném tovább fejleszteni magam, aztán majd meglátjuk, meddig jutok.
(mno.hu / Szalay Attila)
