Kapitány István, a Pestszentimrei Birkózó SE alapítója, elnöke, vezetőedzője, mindenese, a sportág utánpótlás-nevelésének egyik pillére. Nem számolja, hogy mennyit költött a szenvedélyére. Van viszont elképzelése, hogyan lehetne a fiatalokat – és nem csak a birkózásban – szerény összeggel támogatni, csak hát annak törvényi akadálya van. De megjegyzi: „A törvényeket szokták módosítani”.
Szekeres István • Kis műhely a város szélén a Pestszentimrei Birkózó SE. Huszonegy éve jött létre, mindenféle előzmény, helyi hagyomány nélkül. Kicsit talán a véletlen műveként, ámbár ebben a véletlenben sorsszerűség is megjelent. Idősebb Növényi Norbert Pestimrén lakott már, amikor Kapitány István, aki egykor a tanítványa volt a Bp. Spartacusban, Nyugat-Németországban végigdolgozott évek után hazatért, és ugyanott kezdte el építeni az otthonát.
Norbi bácsi (akit a legtöbben Rudinak szólítottak, de ez most mellékes) kapacitálta Kapitányt, hogy csináljanak birkózást a kerületben, aki persze örömmel ráállt. Az öreg akkor már régen tervezte a női birkózás elindítását, és a tanítvány abban is partner volt.
Ma már – sajnos – az Id. Növényi Norbert-emlékversenynek van távlatos hagyománya.
Ők rendezték a női szakág első hazai versenyét. A kétezres évek elején bizonyos Kapitány Etelka (nem puszta névrokonságról van szó), ötödik, majd negyedik volt az ifjúsági Európa-bajnokságon, és tagja lett az első magyar női olimpiai birkózókeretnek. Később is több pestimrei nevelés került a korosztályos keretekbe, de bizony gyakran már más egyesületek színeiben…
Ez a kis nevelőműhelyek nem éppen örömteli, örök sorsa.
A Hét interjújának vendége Kapitány István.
– Gondolom, néha nagyon nekikeseredett.
– Néha még az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. Amikor egy gyerekben benne van már öt év munka, látom kibontakozni a tehetségét, akkor megjelenik a színen valamelyik tehetősebb klub, és meggyőzi a szülőket…
– Mivel?
– Nem tudom, de sejtem.
– Mégsem hagyta abba…
– Mert mindig volt három-négy tanítvány, akiben lehetett látni azt a bizonyos szikrát, és nem lett volna szívem cserbenhagyni őket. Meg hátat fordítani a múltnak, annak a harcnak, amelyet a fennmaradásért folytattunk. Mert bizony nem volt semmink, még szőnyegünk sem, amikor elkezdtük. Fél év múlva ifjabb Növényi, az olimpiai bajnok Norbi vett nekünk szőnyeget. Megrendeztük az első nőibirkózó-versenyt, harmincöt indulóval, a következő évben már hatvanöten voltak, a harmadikban pedig százon felül és a határokon kívülről is. Így haladtunk mindenben, lépésről lépésre.
– A saját zsebébe mennyire kellett nyúlnia a fennmaradásért?
– Néha nagyon mélyre.
– Mennyit költött a szenvedélyére?
– Nem számoltam. De húsz évig gyakorlatilag én tartottam fenn.
– Külső segítség?…
– Az önkormányzat mellénk állt. De mi teljesítettünk is mindig. Szép eredményeket értünk el, folyamatosan. Most pedig már a sportág kiemelt állami támogatásából is érkeznek pénzek. Megvagyunk.
– Hol edzenek?
– Az Ady Endre Általános Iskola tornatermében. Nem olcsó, de jó. Két szőnyegünk van, amelyeket sajnos edzés előtt fel kell rakni, utána pedig szétbontani.
– Mekkora a létszám?
– Húsznál mindig többen vannak az edzéseken, néha harmincnál is.
– Milyen módszerrel indítja útnak a kezdőket?
– A legfontosabb az, hogy a gyerek maradjon meg a sportágban. Ennek megfelelően játékos foglalkozásokkal kezdünk, amelyben már benne vannak a birkózás alapjai. Aztán jönnek a dobások, az akciók, és csak akkor kezdem fokozatosan terhelni őket, amikor az ábécét már jól tudják, és már élvezik a birkózást. A gyerekek megtartásához elengedhetetlen a folyamatos kontaktus a szülőkkel.
– Az edzéseken is ott vannak?
– Azt nem engedem. Amikor a szülő elhozza a gyereket, egy edzést megnézhet, hogy lássa, mi történik. De azzal vége. A versenyeket persze végigizgulhatja, azt el is várom.
– Mikor indulhat a kezdő az első versenyén?
– Ami a birkózást illeti, nagyjából két év felkészülés után. Szumóban hamarabb. Viszem is őket versenyekre.
– Az nem konkurencia?
– Nem. Segítség. Aki valamelyest már birkózónak nevezhető, a szumóban nagyon jól megél. Sikerélménye van, érmeket nyer, ami a gyerekek életében a legfontosabb.
– Van segítsége a munkában?
– Most Nemes Dávid dolgozik mellettem, aki nagyon ügyes birkózó volt, de egyelőre csak szumóban van edzői papírja.
– Két közösségformáló rendezvényüket ismerem. Melyek is azok?
– Minden évben edzőtáborba megyünk Nadapra, illetve minden évet vacsorával zárunk, ahol a legjobbakat megjutalmazom, valamilyen tiszteletdíjjal, ajándéktárggyal.
– Telik rá az egyesületnek?
– Az ajándékokat én vásárolom. Az egyesülettől egyébként többre is telne, de az ötletemmel a törvények falába ütközöm.
– Miről van szó?
– Kezdeményeztem, hogy a gyerekek a jobb eredményeikért anyagi elismerésben részesüljenek.
– Hűha!…
– Nem nagy, inkább csak jelképes összegről lenne szó, és nem úgy, hogy érmet nyerek, és már indulok is a pénztárba. A kis pénzüket bankban gyűjtenénk, őriznénk, egyszer az általános, majd a középiskola befejezéséig, akkor kapnák kézhez. Mert ez a két korszak az, amelyet választóvíznek nevezünk, olyankor hagyják abba a legtöbben a sportot. Mármost ha nyolcadik után a gyerek megkapja a kis pénzét, és mellé az ígéretet a következő négy évre is, egészen biztos, hogy motiválja. Egyébként a birkózásban mások is pedzegetik a minimális, inkább jelképes anyagi elismerést, és más sportágakban is van ilyen törekvés, már amelyik nem olyan gazdag, hogy fű alatt máris megoldja.
– Hát, igen… De a törvény nem engedi meg.
– A törvényeket szokták módosítani.
Versenyen köszöntötték a hetvenediken
– Nemrég a hetvenedik születésnapját köszöntötték. Van konkrét elképzelése, hogy valamikor befejezi a munkát?
– Konkrét nincs. Legfeljebb annyi, hogy ameddig mozogni tudok, a szőnyeg mellett a helyem. Tavaly is ért olyan meghatározó élmény, amely nem engedne elmenni. Az országos diákbajnokságon az egyik súlycsoportban negyvenöt induló volt, és az én két versenyzőm, Lázár Csaba és Bucsi Tamás vívta a döntőt.
– A kis műhely nagy dicsősége!
– Jaj, de valamit elfelejtettem az előbb! Azt mondtam, hogy addig dolgozom, amíg mozogni tudok. Amikor ezt nyilvánosan is kijelentettem, az egyik szülő azt mondta, hogy akkor sincs gond. Mert még tolószékben is bejuttatnak az edzésre.
