Fájó kettősség, hogy miközben a sakk nálunk folyamatosan veszít a jelentőségéből, világszerte egyre népszerűbb. Magyarország, a magyar sakk éppen ezért nagy esélyt kapott azzal, hogy 2024-ben hazánk rendezheti meg a sakkolimpiát, amely az egyik legrégebbi, világbajnoki rangra számot tartó nemzetközi esemény. Történetét ráadásul keresztbe-kasul átszövi a nagybetűs történelem; külön dicsőség, hogy eme históriának mi, magyarok a három, illetve öt férfi, valamint két női arannyal és további érmekkel főszereplői vagyunk.
Portisch Lajos húsz sakkolimpián szerepelt (fotó: jochapress)
A II. világháború után nehezen indult újra a nemzetközi sakkélet. Az uralkodó világbajnok, Alexander Aljechin, miközben készült a Mihail Botvinnik elleni címmérkőzésre, 1946-ban váratlanul elhunyt. (A mai napig ő az egyetlen sakkvilágbajnok, aki címvédőként halt meg.) Először is, az utódját kellett kiválasztani. Az 1948-ban megrendezett öt résztvevős, öt körből álló, tehát összesen húszfordulós tornát Botvinnik nyerte meg a szintén szovjet Vaszilij Szmiszlov és a csak hivatalosan szovjet, valójában észt hazafi, a világháború után ezért meghurcolt Paul Keres, továbbá az amerikai Samuel Reshevsky és a leszakadva utolsó ex-világbajnok, a holland Max Euwe előtt. Keres a többi ellenféllel szemben jobb eredményt ért el, mint Botvinnik, de az egymás elleni partikban túlfűtötte a harci szellem, s négyszer is kikapott.
Hogy a kortársak mit gondoltak a valós erőviszonyokról, arra az 1952-es olimpia adott csattanós választ 1952-ben. A Szovjetunió először ekkor nevezett be a sakkolimpiára, egyből toronymagas esélyesként. A csapattagok úgy szavaztak, hogy Keres legyen az első táblás, s Botvinnik mögötte csak a második! A világbajnok ezt persze nem fogadta el, s tüntetőleg nem játszott Helsinkiben. A szovjetek nélküle, Keres, Szmiszlov, Bronstejn, Geller, Boleszlavszkij, Kotov összetételben is kiemelkedtek a mezőnyből, s magabiztosan győztek.
A szovjet – majd orosz – hegemónia kereken ötven éven át, 2002-ig tartott; egyetlen hibaponttal, 1978-ban Magyarország szakította meg a dicsőséges sorozatot.
A világháború után az 1952. évi a második sakkolimpia volt. Az első, 1950-ben arról árulkodott, a politikusok mit sem tanultak a világégés tanulságából. A Dubrovnikban megrendezett torna egyből bojkott áldozata lett, Tito “különutas” politikája miatt a szovjet blokk – így Magyarország is – távol maradt az eseménytől.
Benkó Pál magyar és amerikai színekben is sakkozott (fotó: jochapress)
Ezért késett a szovjet debütálás, a magyar válogatott pedig időt nyert. A csapatban ekkor már nem szerepelt a megöregedett Maróczy és a világháború előtt feltűnt tündökletes tehetség, Lilienthal Andor, aki a háború előestéjén átmenetileg – három évtizedre… – éppen a Szovjetunióban telepedett le, s egy időben szövetségi kapitányként irányította a szovjet csapatot. A mieink nélkülük, Szabó László, Barcza Gedeon, Szily József, Flórián Tibor, Pogáts József, Molnár István összeállításban csupán hatodikak lettek, csak Szabó és Szily nyújtott a hagyományokhoz méltó teljesítményt. Magyarország 1956-ban végzett ismét dobogós helyen. Szabó László, Barcza Gedeon, Benkő Pál, Szilágyi György, Bély Miklós és Portisch Lajos alkotta a harmadik helyezett csapatot; Portisch ekkor szerepelt először sakkolimpián, amit rekordként további tizenkilenc fellépés követett.
A legendás Bobby Fischer először 1960-ban, Lipcsében tűnt fel az olimpián, az 1952-es szovjet esethez hasonló belső feszültséget generálva. A többszörös világbajnokjelölt Samuel Reshevsky ugyanis nem egyezett bele abba, hogy átadja az első táblát az ifjú, akkor még csupán tizenhét éves zseninek, s inkább visszalépett a játéktól. Fischernek, aki a versenypartin felül is szinte örökké sakkozott, bárkivel leült schnellezni, a csodájára jártak, már ekkor többen meggyőződéssel állították, csak idő kérdése, mikor lesz ő a világbajnok.
Fischer már 1960-ban is csodálatosan sakkozott (13 pontot szerzett 18 partiból), de még ezt a teljesítményét is felülmúlta 1966-ban.
Középen a különc zseni, Robert Fisher (fotó: MTI)
17 játszmából 15 pontot gyűjtött, s a mérlege még ennél is jobb lehetett volna, ha a román Florin Gheorghiutól nem szenvedi el egyetlen, és roppant meglepő vereségét.
Két év múlva aztán egy partit sem váltott, noha megjelent Luganóban. Kifogásolta a versenyterem gyenge világítását, s mert a szervezők nem egyeztek bele, hogy külön szobában játsszon, Fischer visszalépett a tornától.
Nem ez a sakkolimpiák egyetlen kalandos epizódja. Még 1966-ban Kubában Mihail Tal kórházi ápolás miatt hiányzott az első öt fordulóról. Nem trópusi betegség döntötte le a lábáról, a verseny kezdete előtt egy bárban leütötték egy palackkal, mert egy férjes asszonynak csapta a szelet. A havannai tornát máig az egyik legjobban szervezett sakkolimpiaként tartják számon, Fidel Castro presztízskérdést csinált a viadalból, akkor horribilisnak számító összeget, ötmillió dollárt költött rá, s persze több kirakatmérkőzést vívott az esemény ideje alatt. 1970-ben Viktor Korcsnoj – még a szovjet csapat tagjaként – borzolta a kedélyeket azzal, hogy a spanyolok elleni mérkőzésen nem jelent meg időben, mert elaludt, és így természetesen kikapott.
Magyarország a hatvanas évek derekára szilárdította meg a helyét az elitben.
1966-ban (Portisch Lajos, Szabó László, Bilek István, Lengyel Levente, Forintos Győző, Bárczay László összeállításban) bronz-, 1970-ben (Portisch Lajos, Lengyel Levente, Bilek István, Forintos Győző, Csom István, Ribli Zoltán) és 1972-ben (Portisch Lajos, Bilek István, Forintos Győző, Ribli Zoltán, Csom István, Sax Gyula) pedig ezüstérmet szerzett.
Lengyel Levente két sakkolimpián szerepelt (fotó: jochapress)
1976-ban ismét közbeszólt a politika. Líbia harsány tiltakozására az arab országok, valamint a Szovjetunióval az élen a keleti blokk valamennyi országa távol maradt a haifai olimpiától. A döntés természetesen a hidegháborús feszültség növekedésével magyarázható, hiszen Izrael 1964-ben már volt házigazda, s Tel-Avivba elutaztak a kommunista országok is.
Az Egyesült Államok – immár Fischer nélkül – győzött, története során ötödször. A hidegháborús kötélhúzásnak Salvador lett a másik nyertese, hiszen megnyerte a 37 ország részvételével Tripoliban megrendezett – nem túl színvonalas – ellen-olimpiát. Egyedüliként Olaszország mindkét tornán részt vett, de még a fejlődő országok csapataival sem bírt el.
(magyarnemzet.hu / Novák Miklós)
