A rákból felgyógyult magyar válogatott mindent megtenne azért, hogy édesanya legyen

– A jövő héten kezdődik a világbajnokság. Bizakodó?
– Optimista vagyok. Paraguay és Kamerun nem okozhat problémát a csoportban, a lányok szépen fokozatosan fel tudnak készülni a meghatározó, Montenegró elleni mérkőzésre. Utána Horvátországot és Kínát is verni kellene ahhoz, hogy Svédországgal együtt bejussunk a legjobb nyolc közé. Bizakodom, a horvát csapat nem eszméletlenül erős alakulat, és talán léptünk előre egyet a tavalyi teljesítményünkhöz képest. Hiszek a lányokban, hogy nem csak mondják, meg is mutatják, mire képesek. Nem létezik, hogy a Milena Raicevic, Djurdjina Jaukovic és a visszavonult Jovanka Radicevic nélküli montenegrói válogatottat nem lehet legyőzni. Ha a Bajnokok Ligájában visszafogottan szereplő, a válogatott magját adó klubcsapatból, a Buducsnosztból indulunk ki, akkor tényleg nehezen tudom elképzelni, hogy ezt a csapatot ne tudnánk legyőzni.

– A Sport Televízióban nyolc éve szakérti a női kézilabda Bajnokok Ligája-mérkőzéseket. Sokan az őszintesége miatt kedvelik. Nehéz kritizálnia?
– Nyilván nem állna jól, ha folyamatosan a hibákra hívnám fel a figyelmet, de nem hallgatom el, ha olyat látok, ami nem tetszik vagy éppenséggel nem értek vele egyet. Megpróbálok diplomatikus lenni. Az évek során finomodott a stílusom, talán már nem élem bele magam annyira a mérkőzésekbe, mint korábban, amikor teljesen átszellemültem, gyakran úgy éreztem, mintha én is játszanék azon a bizonyos meccsen, amiről beszélek. Azóta más szemszögből nézem a mérkőzéseket. Régen gyakran megtaláltak a szurkolók.

– Ferencvárosiak, győriek?
– Klubhovatartozástól függetlenül, mindenkitől kaptam az ívet. A győriek szerint a fradista beszélt belőlem, mások levelet írtak. A közösségi médiában bárki leírhatja a véleményét, és többen éltek is ezzel a lehetőséggel… Egyébként nemrég beszéltem a korábbi válogatott csapattársammal, Ferling Bernadett-tel, aki az M4 Sporton szakért, és gyakran ő sem ússza meg savazás nélkül. Tudomásul kell venni, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni.

– A televíziós szereplés mellett másra is jut ideje?
– Öt éve vezetem a Békásmegyeren található Gyermekeink Sikeréért Sportegyesületet, ahol az U12-es korosztállyal bezárólag, körülbelül hatvan gyerekkel foglalkozunk.

– Soha nem vetődött fel, hogy a Fradi utánpótlásában dolgozzon?
– Az érdi korszak után, 2013-ban az akkori menedzserem tárgyalt a klubbal, de kiderült, hogy nincsen rám szükség. Nem kellek. Mellesleg úgy éreztem, sehol sincsen rám szükség. Nem tagadom, depressziós lettem, nem tudtam, hogy mihez kezdjek. A Testnevelési Egyetemen edzői képzésen vettem részt, de nem voltam jó passzban, azért álltam vissza kézilabdázni Németh András gödi csapatában. Az valahogy visszahozott az életbe. Az NB II-es, majd az NB I B-s bajnokságban játszottam, szép lassan felépítettem magam, gólkirálynő lettem. Így tudtam elengedni a kézilabdázást, és mellette már csináltam az óvodás kézis programot a gyerekeknek. Az Ovisport Alapítvánnyal és a Magyar Kézilabda-szövetséggel dolgoztam, az óvoda-pedagógusoknak tartottam képzéseket. Utána érlelődött a gondolat, hogy jó lenne saját egyesületet alapítani.

– Magától értetődő volt, hogy a pályafutása befejeztével ezzel foglalkozik?
– Minden olyan hirtelen történt. Miután abbahagytam az élsportot, hatalmas űr keletkezett az életemben. Úgy terveztem, hogy végigjátszom a 2012–13-as szezont.

Nagyon nehéz volt elfogadnom az edzőm, Szabó Edina véleményét. Ő úgy látta, hogy már nincsen értelme annak, hogy pályára lépjek. Azzal magyarázta a döntését, hogy a negyedik térdműtétem után csak akkor térjek vissza, ha a nézők egészségesen látnak játszani. Utólag visszagondolva igaza volt.

Bár nehéz volt elfogadnom a véleményét, de talán mégis csak így kellett történnie. Ki tudja, meddig szenvedtem volna még…?

– A civil életében is voltak megrázkódtatásai: 2019-ben elveszítette a gyermekét, aki 12 napot élt, 2021-ben mellrákot diagnosztizáltak önnél. Többször is kiemelte, hogy az evilági támogatói, a férje, a családja és a barátai mellett a Jóisten is erőt adott. Hívő?
– A Jóisten mindig segített az utamon. Zalaszentgróton nőttem fel, hívő családban, rendszeresen jártunk szentmisére.

Kiskoromban a nagymamám azzal viccelődött, hogy pogány vagyok, amiért még mindig nem kereszteltek meg. Általános iskolás koromban ez is megtörtént, elsőáldozó voltam, bérmálkoztam. Később, 2014-ben a férjem hozta vissza az életembe a hitet, a szentmisét és a rendszeres imádkozást. A szüleim már nem élnek, a szentmisén átszellemülök, úgy érzem, mintha beszélgetnék velük.

– A mellrák feldolgozásának különböző fázisairól, a haragról, a dühről és az elfogadásról írt a saját Facebook-felületén. Azt is megosztotta a külvilággal, hogy a betegsége idején onkopszichológushoz járt. Az élsportbeli tapasztalatai segítettek a rák elleni küzdelemben?
– Azt hiszem, azok nélkül nem is ment volna. Az élsport komoly tartást adott, a pályán megtapasztaltam, hogy az életben semmit sem adnak ingyen. Mindig ki kellett másznunk a nehéz helyzetekből, ebben a tudatosság és az alázat segített. Amikor megtudtam, hogy rosszindulatú daganatom van, egyből bevillant, hogy segítséget kérek.

Nem akartam agyonterhelni a családomat azzal, hogy milyen fázisokon megyek keresztül, célzottan onkopszichológust kerestem. Hetente találkoztam azzal az illetővel, aki Szentendrén él, ahol én is, és korábban kilenc évig a Kékgolyó utcai Onkológián dolgozott. Ezért is mondom, hogy a Jóisten biztosan segít, fogja a kezemet.

Nagyon jó embert találtam Nógrádi Csilla személyében. Megerősített, és tisztában volt azzal, hogy milyen stádiumokon megyek keresztül. Sokkal gördülékenyebben dolgoztam fel így a rákot, mintha otthon ültem volna begubózva, és mindent rátoltam volna másokra. Mindig is azt vallottam, hogy nem szégyen segítséget kérni, pontosan azért, mert utána nemcsak az adott illetőnek, hanem a környezetének is sokkal könnyebb. Ezért osztottam meg a betegségemet az interneten, meg azért is, mert tudtam, hogy a képernyőn ország-világ láthatja, mi történt velem. Így nem volt meglepetés senkinek sem, hogy turbán volt a fejemen, miközben szakértettem a tévében. A humor sokszor átlendített a holtponton. Kijelentettem, hogy soha nem fog kihullni a hajam. Talán ez a makacs küzdeni tudás is a sportolói múltamból ered. De mikor beletúrtam, és ott volt a kezemben a hajcsomó, akkor nem volt mese, leborotváltam a fejem. Szerencsére egész jó a fejformám, a kopaszság is jól állt, de nem vállaltam, hogy így mutatkozom a kamerák előtt. A tévések mondták, hogy nyugodtan vegyem le a turbánt, képernyőképes vagyok, de erre nem került sor. Később felvette velem a kapcsolatot egy beteg nő, elküldtem neki a turbánjaimat.

– Miért jött ez a sokk, ráadásul a gyermeke elvesztése után?
– Szerintem egyértelmű: a feldolgozatlan traumám miatt. A gyermek elvesztéséből látszólag nagyon hamar felálltam, egy héttel a tragédia után már dolgoztam. Úgy csináltam, mintha semmi sem történt volna. Akkor úgy éreztem, túl vagyok rajta. Később az onkopszichológusnál több héten keresztül ezt jártuk körül. Akkor kisírtam a bánatomat. Feldolgoztam a tényt, hogy ő már nincsen velünk. A mai napig nem kaptam választ arra, hogy miért nem volt, vagy miért állt le a keringése, csak találgattunk, hogy vajon mi lehetett a probléma.

– És mi lehetett?
– Talán az, hogy a méhlepényem nem volt egészséges. Ő abból nem tudott megfelelően táplálkozni, nem volt keringése, és ezért nem is tudott fejlődni. Ennek, a feldolgozatlan tragédiának volt köszönhető az emlődaganat.

– Egyértelmű volt, hogy a tragédia után szeretnének még gyermeket?
– A kemoterápia előtt gyorsan megcsináltuk a petesejt-stimulációt. Eleve lombikprogramot szerettünk volna, és mire elkezdtük, kiderült az emlődaganatom. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy anya akarok lenni, azt akarom, hogy legyen gyerekem, és bárhogyan is alakul a kemoterápia, ehhez ragaszkodtam. A kemó előtt két héttel lefagyasztottak hat embriót. Azaz hat esélyem maradt arra, hogy teherbe essek. Rögös, embert próbáló út volt a kemoterápia. Néha megpillantom a kopasz képeimet a telefonomban, és arra gondolok, hogy ez nem is én vagyok, olyan hihetetlennek és távolinak tűnik. Sokszor belegondoltam, hogy miért éppen velem történik ez. Én jó embernek tartom magam, soha senkinek sem ártottam. A barátaim azt mondják, hogy nem hiszik el ezt a sok rosszat, ami velem történt. A kisfiunk elvesztése után költöztünk be a szentendrei házba, utána jött a daganatos betegség, tehát akkor most megint valami jónak kellene történnie.

– Ez a gyerekkorában is így volt. Nem mintha a súlylökés egy istencsapása lett volna, de végül a kézilabdánál kötött ki, és ott találta meg a boldogságot. Hogyan jött a képbe az atlétika?
– Talán hetedikes lehettem, amikor dobóatléta testnevelő tanár került az iskolába. Én akkor már javában kézilabdáztam. Mindenesetre a suliban nagyon rámentünk az atlétikára, azon belül is a dobószámokra, nyolcadikos koromban országos döntőn vettem részt a Népstadionban. A zalaegerszegi megyei döntő egyéni összetettben második lettem, a súlylökést megnyertem.

– Mikor nyergelt át végleg a kézilabdára?
– Miután befejeztem az általános iskolát. Zalaegerszegen jártam vendéglátóipari szakközépiskolába, ott megkeresett az NB I-es Caola és a városi atlétikai klub, a ZAC. Hiába voltam ügyes, helyből egész messzire hajítottam a gerelyt, az atlétikát monoton, magányos sportnak gondoltam, és akkorra már volt sikerélményem a megyei felnőtt kézilabdacsapattal Zalaszentgróton; 14 évesen velük játszottam. Közösségi ember vagyok, szeretem a társaságot, és azt is jónak tartom, hogy ha valakinek rossz napja van, bízhat a csapattársaiban, akik tudnak segíteni. Az atlétikában az ember magára van utalva.

– Ha már feldobta a labdát, melyik volt az a meccs a sok közül, amikor a társak húzták ki a csapatot a bajból?
– Ha a válogatottat vesszük, akkor a 2005-ös, bronzéremmel végződő vb bármelyik meccsét fel tudom sorolni. Hihetetlen jó, összetartó közösség volt a miénk, és ha nekem nem úgy ment a játék, ahogy azt elvártam magamtól, akkor bátran számíthattam a társaimra. Szentpéterváron minden meccset így éltem meg.

– Dél-Koreának kilenc, Norvégiának hat, Hollandiának nyolc gólt dobott, ott nemigen volt holtpont.
– Valóban jól ment a játék. A Fradival a 2006-os EHF-kupagyőzelem előtti menetelés során viszont többször is vert helyzetből kellett felállnunk. A 2002-es Bajnokok Ligája-szezon is ilyen volt, bár akkor még nem sok időt töltöttem a pályán., Farkas Ágnes játszott a posztomon, én inkább védekezésben kaptam szerepet. Persze akadtak kivételek, egy ízben előfordult, hogy egy félidő alatt mindhárom lövésemből gólt szereztem. Azt gondoltam, maradok a pályán a támadásban, de aztán a kispadon találtam magam. Néha nehéz volt megemészteni az edzőm, Németh András döntéseit. A mostani fiataloknak azért is nehéz, mert nincsenek előttük olyan példaképek, mint amilyenek a mi időnkben voltak.

Ők tizenkilenc-húsz évesen bekerülnek a válogatottba. Én 2002-ben, 22 évesen lettem válogatott, de mindig kérdéses volt, hogy egyáltalán bekerülök-e a világversenyre nevezett keretbe. Sok jó játékos, rengeteg posztrivális volt, meg kellett küzdeni azért, hogy bent ragadjak a válogatottban. Volt, akitől tudtam tanulni. Kökény Bea tanított meg védekezni a Ferencvárosban, álomszerű volt mellette játszani, ő mindig pontosan instruált. Görbicz Anita mellett könnyű volt támadásokat vezetni: ő magára irányított két embert, nekem már nem is maradt más dolgom, mint lőni.

– Németh Andrást hozta szóba az előbb. Ellentmondásos a kapcsolatuk: ő volt az, aki kiszúrta Zalaegerszegen, szorgalmazta a ferencvárosi szerződését, együtt mentek az osztrák Hypóhoz, dolgoztak a válogatottnál, de nem volt szép az elválásuk Vácon. Mi történt?
– Megszépülnek az emlékek. Annak idején Vácon csökkentették a béreket, pontosabban a játékoskeretből csak az én fizetésemet érintette a megvonás. Amikor hazajöttem a Hypóból, András közbenjárásával egy szponzor állta a fizetésemet. Amikor kiderült, hogy komoly anyagi gondokkal küszködik a klub, az én béremen akartak spórolni. De én ebbe nem mentem bele.

– Azóta rendezték a kapcsolatukat?
– Persze, nem vagyok haragtartó, és soha nem felejtem el, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Ő komoly karakter, meghatározó egyéniség, aki óhatatlanul is elnyomja az embert. Nem tudom, mi lett volna, ha nem tíz évig dolgozom vele, de az biztos, hogy felüdülés volt utána a váltás. Más ember lettem, jobban kinyíltam, teljesen más módszertan alapján készültünk Érden. A váltás pár nap alatt lezajlott, Érden megismertem Szabó Edinát. Izgalmas időszak volt ez az életemben.

– Visszatérve a Fradira, emlékszik a 2007-es búcsúra?
– A Győr elleni bajnoki döntő mozzanataira nem, de arra igen, hogy hatgólos hátrányból kellett felállnunk. Az ünneplés döbbenetes volt, én eksztázisban voltam, beugráltak a pályára a szurkolók, elém toltak egy mikrofont, beszédet mondtam. Mindig eszembe jut, hogy legalább harminc Fradi-drukker járt ki a Hypo meccseire, amikor ott voltunk Andrással és Kirsner Erikával.

– A Fradinál elfogyott a pénz, a Hypónál minden megvolt, amire az akkori élsportolók vágytak.
– Ez így igaz, a kézilabdán kívül semmi másra nem kellett koncentrálnunk. Azért mentünk oda, hogy Bajnokok Ligáját nyerjünk. Egy lépésre voltunk a győzelemtől 2008-ban, de az orosz Zvezda Zvenyigorod nyert, nem tudtuk a magasba emelni a BL-serleget. Abban a szezonban én voltam a BL gólkirálynője.

– Az egyéni díjai közül ezt helyezi az első helyre?
– Büszke vagyok rá, talán egyszer lettem itthon, az NB I-ben gólkirálynő. Hozzáteszem, soha nem az egyéni célok motiváltak; a BL-gólkirályság szép, de mit érek vele, ha nem emelhettem a magasba a trófeát? Emlékszem, a szurkolók hoztak nekem egy műanyag koronát, de ezzel nem tudtak megvigasztalni, zokogtam, mert nem mi nyertük meg a BL-t. Elsétáltam a serleg mellett, és megsimogattam, éreztem, hogy ezt már soha nem fogom megnyerni. Szívbe markoló, rossz érzés volt.

– Csapatszinten voltak sikerei: két vb-érem, két olimpiai részvétel…
– 2003-ban nem voltam meghatározó játékos, de az elődöntőben beszálltam, védekeztem és gólt is lőttem, majd a döntőben egy percet sem kaptam Mocsai Lajostól. Ezt még nem kérdeztem meg tőle, de majd egyszer ennek is eljön az ideje.

A héten volt egy összejövetelünk az akkori csapat tagjaival, csak a döntő elejét néztük meg újra, a végét nem. Nagy szívfájdalom, hogy az ott nem sikerült. Mindenkinek megvan ebben a maga felelőssége.

– A 2008-as olimpia előtt Görbicz Anita konyhai balesetet szenvedett, nem tartott attól, hogy a kulcsember lemarad a pekingi játékokról?
– Nem, mert tudtuk, hogy meg fogja oldani. Nem is gondoltunk bele, hogy akár le is maradhat az olimpiáról. A 2008-as pekingi olimpián nekem hányattatott sors jutott: szinte végig betegeskedtem, arcüreggyulladásom volt. Az edzéseken nem vettem részt, csak a meccsekre szálltam be. Az oroszok elleni bronzmeccsen öt gólt dobtam, mindent megtettem, néha erőn felül teljesítettem. Nehéz volt.

Athénban még nem jutott nekem elég szerep a csapatban. A tizennegyedik vagy a tizenötödik ember voltam a keretben, sokszor be sem neveztek, a lelátón ültem. Kudarcként éltük meg, hogy egy kiváló kerettel nem tudtunk bejutni a legjobb négy közé. Mocsai Lajos úgy fogalmazott, hogy kisdöntőt játszunk az ötödik helyért, de az nem kisdöntő volt, hanem szégyen, hogy nem kerültünk oda az elejére.

Egy meccsen múlt, nem úgy jött ki a lépés. Fájó pont, mert akkor álomcsapatunk volt.

– Elérte azt, amit szeretett volna?
– Hát, most csak azt tudom, hogy biztosan másképp alakult volna a pályafutásom, ha húszéves koromtól sportpszichológushoz járok. Akkor hamarabb megismerem önmagamat. Nehéz körülmények között kellett bizonyítanom: Zalaegerszegen egyedül voltam, fiatal voltam még, amikor Budapesten a saját lábamra kellett állnom.

Utólag úgy érzem, hogy ha fiatalon lett volna sportpszichológusom, akár a világ egyik legjobb játékosa is lehettem volna. Sok terhet cipeltem, és ezt nem egyedül kellett volna feldolgoznom: vidékről a fővárosba csöppentem, az édesapám szenvedélybetegséggel küszködött…

A szüleim nehezen dolgozták fel, hogy 16 évesen felkerültem Budapestre. Huszonkilenc évesen kezdtem el pszichológussal dolgozni, akkor értem meg arra, hogy szakember mellett szeretnék fejlődni. Azóta mindig volt mellettem valaki, akivel próbáltam feldolgozni azt, ami velem történt. Mára kicsit ritkultak ezek a beszélgetések, de havonta egyszer jó kibeszélni a dolgokat.

Írta a Magyar Hírlap