Az alábbi cikk teljes egésze a hosszabbitas.hu internetes oldalról származik, amelyből kiderül, hogy évtizedekkel ezelőtt a Milan mennyire közel állt Francesco Totti leszerződtetéséhez, amelyet végül az édesanyja vétózott meg. Azóta a Roma legendája, ikonja és a klubhűség mintaképe lett.
27 évvel ezelőtt kopogtak a római lakásunk ajtaján. Édesanyám, Fiorella ment oda kinyitni. Aki a túloldalon állt, örökre meg kellett, hogy határozza a futballista pályafutásomat.
Amikor kinyitotta az ajtót, odakint egy csapat ember fociigazgatóként mutatta be magát.
De nem a Rómától, mert piros-fekete ruha volt rajtuk. Az AC Milantól érkeztek, és mindenáron azt szerették volna, ha az ő csapatukban folytatom.
Édesanyám feltette a kezét, és csak annyit mondott, “mit gondolnak, uraim?”
*
Ha Rómában vagy gyerek, csak két lehetőséged van: vagy vörös leszel, vagy kék. AS Roma vagy Lazio. Az én családomban azonban csak egy választási lehetőség volt.
Ugyan sajnos nem ismerhettem a nagypapámat, mert meghalt, amikor egészen kicsi fiú voltam, de hagyott nekem egy nagyszerű ajándékot: hatalmas Roma-szurkoló volt, ezt az imádatát pedig átadta az apámnak, aki aztán átadta a bátyámnak és nekem. A szeretetünk a Roma iránt olyasmi volt, amivel mindig foglalkoztunk. A Roma több volt, mint egy fociklub, a családunk része volt, a vérünk, a lelkünk.
Nem sok meccset láttunk akkoriban, mert még a fővárosban sem igazán közvetített a televízió a nyolcvanas években. De amikor hétéves voltam, apám vett jegyet a meccsre, így személyesen láthattam a Farkasokat (I Lupi) a Stadio Olimpicóban. Ha lehunyom a szemem, még most is emlékszem az érzésre. A színek, az énekek, a füstgránátok… Igen eleven gyerek voltam, és a stadionban a sok Roma-szurkolóval körülöttem éreztem, valami meggyulladt bennem. Nem tudom, hogy írjam le az érzést…
Bellisimo.
Ezt az egyetlen szót tudom rá mondani.
A mi városrészünkben, San Giovanniban nem hiszem, hogy valaha bárki látott volna labda nélkül. A macskaköves utcákon, a katedrálisok között, a sikátorokban, mindenhol csak fociztunk. Már fiatal fiúként is több volt számomra a labdarúgás, mint szerelem. Már akkor megvolt bennem az ambíció, hogy egyszer majd híres focista legyek. Először ificsapatokban kezdtem játszani, otthon pedig poszterekkel és újságkivágásokkal volt tele a hálószobám fala a Roma kapitányáról, Gianniniről. Ikon volt, egy szimbólum. Egy római srác volt, csak úgy, mint mi.
És akkor, amikor 13 éves voltam, kopogtattak az ajtómon. Az AC Milan emberei arra kértek, csatlakozzak a csapatukhoz, megadva a lehetőséget, hogy Olaszország egyik legnagyobb klubjának a játékosa legyek. Mit válasszak?
Természetesen mondanom sem kell, nem én választottam.
Anyukám volt a főnök. Még mindig ő a főnök. Ő pedig, azt kell mondanom, igencsak ragaszkodott a fiaihoz. Mint minden olasz anyuka (mamma), ő is egy kicsit túlságosan védelmező volt. Nem akarta, hogy elmenjek otthonról, mert mindig történhet valami.
“Nem, nem – mondta az igazgatóknak. – Sajnálom, de nem, nem.”
Ezzel vége is volt. Az első átigazolási lehetőségemet a főnök visszautasította.
Hétvégente apám vitt engem és a testvéremet a meccsekre, de hétfőtől péntekig Mamma volt a főnök. Nehéz döntés volt nemet mondani az AC Milannak, mert az odamenetelem nagyon sok pénzt jelentett volna a családomnak. De anyukám aznap megtanított nekem egy nagyon fontos dolgot – az otthonod a legfontosabb a világon.
Alig néhány héttel később, miután látták egy ifi meccsemet, a Roma ajánlatot tett nekem. Hamarosan a sárga-vörös mezt viselhettem.
Mamma tudta. Annyi módon segítette a pályafutásomat! Mindig is védelmezett – most is azt teszi! -, de rengeteg áldozatot hozott azért, hogy én minden nap a pályán lehessek. Tudom, a kezdeti időszak nagyon nehéz volt neki.
Ő volt az, aki edzésre vitt, aztán a pálya mellett megvárt. Sokszor kettő, három vagy négy órát is állt ott és várt rám, amíg én edzettem. Várt esőben, várt hidegben, nem számított.
Ő várt rám, így nekem lehetett egy álmom.
90 perccel az első meccsem kezdete előtt tudtam meg, hogy a Stadio Olimpicóban mutatkozhatom be az első csapatban. Egyre nőtt bennem az izgalom, ahogy a csapatbusszal közeledtünk az edzőpályánkról a stadion felé. Minden nyugalmam odalett. A Roma-szurkolók nagyon különbözőek mindenki máshoz képest, mert rettenetesen sokat várnak tőled, amint magadra húzod a csapat szerelését. Be kell bizonyítanod, hogy értékes vagy, és nem túl sok lehetőséged van hibázni.
Amikor kisétáltam a pályára az első mérkőzésemen, teljesen eltelített a büszkeség, hogy a hazámért játszhatok. A nagyapámért. A családomért.
25 év után a nyomás és a kiváltság egy csöppet sem változott.
Persze, voltak hibák. És volt egy alkalom 12 évvel ezelőtt, amikor arra gondoltam, elhagyom a Romát a Real Madrid kedvéért. Amikor egy nagyon sikeres csapat, talán a világ legjobbja hív, hogy játssz náluk, elkezdesz azon gondolkozni, milyen lehet máshol az élet. Voltak megbeszéléseim a Roma elnökével, és az sok mindent eldöntött. De a végén beszéltem a családommal, akik emlékeztettek arra, mi a legfontosabb az életben.
Az otthon.
39 éve Róma az otthonom, 25 éve labdarúgóként is ez az otthonom. Remélem, hogy amikor megnyertük a Scudettót, vagy a Bajnokok Ligájában játszottunk, méltóképpen képviseltük és tettük híresebbé az AS Roma színeit. Remélem, büszkévé tettem mindenkit.
Lehet mondani, hogy a magam útját járó ember vagyok. Nem költöztem ki a szüleim házából egészen addig, amíg el nem jegyeztem a feleségemet, Ilaryt. Amikor visszanézek, hogy mi fog hiányozni, akkor tudom, hogy a mindennapi rutin, a mindennapos dolgok. A sok órányi edzés, a sok öltözői beszélgetés, az, hogy együtt kávézhattam a csapattársaimmal minden nap. Talán ha egy napon már vezetőként térek vissza, ezek a pillanatok még mindig itt lesznek.
Az emberek azt kérdezik tőlem, miért töltöttem az egész életemet Rómában?
Róma jelenti a családomat, a barátaimat, az embereket, akiket szeretek. Nekem Róma a tenger, a hegy és az emlékművek. Róma a rómaiaké.
Róma sárga és piros.
Róma nekem a világ.
Ez a klub, ez a város az életem.
Mindörökké!
