Podpinka András még fel sem érte a pingpongasztalt, de már ügyesen forgatta az ütőt. Gyerekkorában másfél éves eltiltást kapott szabálytalan átigazolás miatt. Ez sem szegte kedvét, profi játékos akart lenni, ezért 17 évesen disszidált. Felnőttként a világbajnoki döntőig jutott belga színekben. Német és belga tapasztalati alapján azt is elmondta, hogy meddig kell hajszolni az edzéseket egy igazi profi sportolónak.
Podpinka András
– Gyermekkoromban a KSI-ben próbálkoztam a pingpongozással, de elküldtek, mondván tehetségtelen vagyok – emlékszik vissza Podpinka András. – Ezután nyolcévesen a Spartacusba kerültem. A mai Corvin sétány helyén, egy pincében volt a gyerekek edzőterme. Az egyik pingpongasztal lábából tíz centi le volt vágva, hogy a kicsik is felérjék. Amikor felnőttek mérkőztek a teremben, akkor visszarakták az asztallábakat. Később bekerültem a „nagy” Spartacusba, ahol Jónyer Istvánnal és Klampár Tiborral edzettünk. Ott a legjobb serdülők csapatában sorra nyertem a versenyeket. Ezen a szinten azonban megállt a fejlődésem, nem akartak berakni az első csapatba. Többre vágytam, aminek másfél éves eltiltás lett a vége.
-Tinédzserként miért tiltották el ennyi időre?
– A Vízművek csapatába átmentem, ahol az egyik nagybátyám, a nemrég elhunyt Pál József foglalkozott a gyerekekkel. Az átigazolásomhoz a Spartacus nem járult hozzá. Nagy szenzáció volt az eltiltásom, ugyanis másfél évig nem indulhattam versenyeken, csak edzhettem.
– Megérte?
– Igen, mert tovább fejlődtem. Megnyertünk egy másodosztályú versenyt, majd feljutottunk az NB I.-be. Hamarosan válogatott lettem. Amikor 16 éves voltam, a másik nagybátyámnak, Klampár Tibornak, és Pál Józsi bácsinak is nézeteltérése támadt a szövetséggel. Történt, hogy egyik versenyen Tibinek és Józsinak is a szemébe villogtattak vakuval, amiből nagy cirkuszt csináltak. Úgy éreztem engem is egy kalap alá vettek, mondván: Klampár rokon, hozzájuk tartozik. A fegyelmi tárgyalásukra engem is behívtak. Azt kérdezték: én is ugyanazon az állásponton vagyok-e, mint nagybátyám? Erre én azt válaszoltam: kiállok mellette, de nem kellett volna azt tennie, amit csinált. Vége-hossza nem akart lenni ennek a dolognak. Ekkor odaálltam szüleim elé és azt mondtam: elég volt, szeretnék profi lenni, szeretnék pingpongozni, még tovább fejlődni, ki akarom próbálni magam, hogy milyen az igazi élet. Külföldre távoztam tizenhét évesen, az akkori szóhasználattal élve disszidáltam.
– Kalandos út vezetett odáig, amíg igazi profiként asztalhoz tudott állni?
– Hollandiába távoztam, ahova anyukám unokatestvére eljött értem, és átvitt Belgiumba. Odakint kisvártatva a követségről kerestek. Magyar követségi zászlós Mercédesszel jöttek értem. Én a szemben lévő házban voltam, az ablakból figyeltem a történteket. Nem találkoztam a diplomatákkal.
– A 2001-es oszakai világbajnokságon a belga csapattal ezüstérmes lett. Min úszott el az aranyérem?
– Meg lehetett volna nyerni a Kínával játszott csapat világbajnoki döntőt, de ahhoz mindennek össze kellett volna jönnie. Nálunk, a belga válogatottnál négy évvel korábban volt generációváltás. Döntőbeli ellenfelünknél a kínai válogatottnál éppen akkor történt a fiatalítás, az oszakai világbajnokságra váltak komplett csapattá. Az akkor 23 éves Vang Li-csi nagyon erős volt, egyéniben is világbajnok lett. A 21 éves Ma Lin még nem olyan erősen ütötte a fonákot, abban az időben sima tollszárfogással játszott. A rutinos, 26 éves Kung Lin-huj pedig már egy kicsit leszállóágban volt. De még ilyen előjelek láttán sem éreztem reálisnak, hogy le lehet győzni a kínaiakat.
– A világbajnoki aranyérmen kívül, van-e még valamilyen hiányérzete?
– Azt sajnálom, hogy olimpián nem vehettem részt. A német Saar tartomány akkori miniszterelnöke személyesen segített, hogy megkapjam a német állampolgárságot, ami sikerült is. Német színekben elvileg indulhattam volna a Játékokon. A germánok szerették is volna, hogy hazájuk olimpiai csapatában szerepeljek. Viszont döntenem kellett: Belgium, vagy Németország. Amennyiben Németországot választom, akkor egy bizonyos időt megint ki kellett volna hagynom. Klubszinten Belgiumban értem el sikereket, ezért inkább a belgák mellett döntöttem, a német színekben történő olimpiai szereplés rovására.
– A távolból szemlélve hogy látta az egykor világhírű magyar asztalitenisz hanyatlását?
– Amikor gyerek voltam, akkor a külföldiek jöttek hozzánk tanulni Magyarországra. Aztán hirtelen megfordult a kocka. Viszont a magyarok nem mentek külföldre tanulni. Közben a dánok, a németek, a svédek másoktól megtanultak pingpongozni. Majd olimpiai sportág lett az asztalitenisz. Egyre több pénz került a sportágba. Elrohant mellettünk a világ. Ezekben az országokban fanatikus edzők dolgoznak. Létezik egy német mondás, miszerint ott kezdődik a profiskodás, ha valaki olyan dolgokat csinál, amitől a fájdalomküszöbét átlépi.
– Egy asztaliteniszező számára hol van ez a küszöb?
– A labdarúgással, vagy a kézilabdával ellentétben a pingpongban nincs testi kontaktus. Nálunk, amikor a sok munkától az ujjak fájnak, a tenyéren bőrkeményedések keletkeznek és kicsúszik az ütő a kezünkből, vagy sokat állunk olyan törzstartással, hogy testünk közel legyen a talajhoz, és a lábunk begörcsöl, ilyenkor mi is átlépjük a fájdalomküszöböt. Ezen túlmenően jó edzők is kellenek. A sportág iránti alázatot, lelkiismeretet csak az edző tudja megmutatni, mégpedig a saját példáján keresztül.
– Az ötödik ikszen túl hogyan telnek a napjai?
– Ausztriában, Kufsteinben lakom. Még játszom a német IV. osztályban, a Regionalliga Süd-ben a Fürstenfeldbruck csapatában. Emellett egy bajorországi, Bundesliga I-es női csapatnál edző is vagyok. Munkám során sokszor összefutok Tóth Krisztinával, aki a bajor asztalitenisz szövetség egyik tartományi edzője. Gyakran együtt viszünk gyerekeket Münchenbe, edzőtáborba, vagy versenyre. Ilyenkor sokat beszélgetünk Krisztával. Évente két-három alkalommal Magyarországra is hazalátogatok, amikor Zuglóban találkozom a rokonaimmal és az egyetemista lányommal.
(Kassai János)
