Ivo Diaz a kilencvenes évek végén érkezett Magyarországra egy tíztagú kubai kontingens tagjaként, s nem gondolta volna akkor, hogy a magyar kézilabda-válogatott tagjaként vesz részt a 2004-es athéni olimpián. A korábbi technikás irányító beilleszkedett, tökéletesen megtanulta a nyelvünket, családot alapított, a visszavonulása óta kérlelhetetlen hévvel képzi, neveli a jövő reménységeit, pedagógiai kelléktára valamennyi eszközét, olykor a lelkizést is beveti. Diaz markáns véleményt fogalmazott meg a magyar kézilabda hiányosságaival kapcsolatban, és üdvözli egykori csapattársa, a Kocsis Máté utódjaként emlegetett Ilyés Ferenc elnöki ambícióit.
Ivol Diaz (fotó: Mirkó István)
– Kezdjünk egy bemelegítő kérdéssel! Az a hír járja, hogy imádja a salsát. Jár még salsaestekre?
– Legutóbb egy-két éve voltam. Sajnos nehezen tudok időt szakítani rá, de amikor Pesten járunk a feleségemmel, mindig betervezünk egy-egy ilyen bulit. Néha otthon, Balatonfüreden salsázunk, még az is előfordult egyszer-kétszer, hogy a lányommal táncoltam. De ő aktív sportoló, nehéz vele időpontot egyeztetni.
– Lánya, Laura kosárlabdázik, a későbbi Euroliga-győztes Sopronban is megfordult.
– Igen, aztán több csapatban is játszott, és úgy tervezte, hogy szerencsét próbál Ausztráliában, de végül másképp alakultak a dolgok. Most Szigetszentmiklóson játszik, mellette dolgozik, de első a kosárlabda.
– Hogyhogy nem a kézilabda?
– Bevallom, én örülök, hogy nem a kézit választotta. A női kézilabda kifejezetten kemény, már-már durva sport. Jó, hogy megkímélte magát ettől. Nem is illik a személyiségéhez.
– Ha jól tudom, ön sem kézilabdázónak készült.
– Kiskoromban atletizáltam. Tizenegy éves voltam, amikor elkezdtem kosarazni. Ügyes, mozgékony, robbanékony gyereknek tartottak, de mivel nem voltam magas, lebeszéltek a kosárról. A kubai sportkollégiumban különböző teszteket csináltattak velünk, és ott közölték, hogy minden adottságom megfelelő, de még hiányzik pár centi. A kosárlabda beteljesületlen álom maradt.
– A szülei mit javasoltak?
– Édesapám mérnök volt, és azt szerette volna, ha továbbviszem ezt a vonalat a családban. Úgy volt vele, hogy sportolgassak nyugodtan, de a tanulást se hanyagoljam el, járjak egyetemre, szerezzek diplomát. Édesanyám mindig mindenben támogatott.
Gyerekként nagyon anyás voltam, és a mai napig, még ötvenévesen is az vagyok. Ha bármikor megkérdezték tőlem, hogy ki a példaképem, soha nem sportolót mondtam, mindig rávágtam, hogy az anyukám. Tőle tanultam a legtöbbet, nagyon nagy hálával tartozom neki, amiért ott tartok, ahol.
Mindig jó tanácsokkal látott el, mindig meghallgatom, mert mindenben igaza volt. Még most, nyolcvanévesen is tisztán lát.
– Huszonhat éve, 1997-ben érkezett Magyarországra egy tízfős kubai kontingens tagjaként. Utána mennyi ideig nem mehetett haza? Igaz, hogy egyszer csak megcsörrent a telefonja, és Felix Savontól tudta meg, hogy a sportminiszter feloldotta a tiltást, és újra hazalátogathat?
– Igen, de nem a híres bokszoló volt az illető, hanem az a játékos, aki szintén velünk jött Magyarországra. Hú, de régen volt! A kilencvenes évek közepén a veszprémi klubelnök, Hajnal Csaba megállapodott a kubai szövetséggel, hogy tíz játékos érkezhet Magyarországra. 1997-ben érkeztünk, és 2000-ig élt ez a bizonyos szerződés. A végén el kellett gondolkodnunk a hogyan továbbról. Én mindenképpen maradni akartam.
A kubai sportminiszter disszidensnek nyilvánított minket, és onnantól hét éven keresztül nem mehettünk haza. Hosszú volt.
– Tudja, mi az, amiben lekörözi a Veszprém és a Szeged jelenlegi edzőjét, a régóta Magyarországon dolgozó Momir Ilicset és Juan Carlos Pastort?
– Mire gondol?
– Folyékonyan beszél magyarul. Milyen gyorsan tanulta meg a nyelvet?
– Három-négy év alatt. Az alapszavakkal jól elboldogultam, de az az igazság, hogy sokszor féltem, hogy valamit nem jól mondok. Hála Istennek, olyan emberek voltak körülöttem, akik segítettek, bátorítottak.
– Eljutott a 2004-es athéni olimpiára. Nagy László mesélte, hogy az olimpiai faluban a spanyolok kubai származású vízilabdázójával, Ivan Pérezzel barátkozott. Nosztalgiáztak?
– Persze. Ivannal még Kubából ismertük egymást, s megmaradt a jó kapcsolat. 2004-ben nagyon megörültem, amikor a régi kubai sportolókkal találkoztam. Tudtunk velük beszélgetni, már amíg engedték.
– A szintén magyar állampolgárrá lett Carlos Pérezzel gyakrabban tudott társalogni. Azt mondják a bennfentesek, hogy tűz és víz a két ember. Igazuk van?
– Mások vagyunk, ennek ellenére jó a kapcsolatunk. Mi, kubaiak mindig is összetartottunk.
– Az athéni olimpián együtt játszottak a magyar válogatottban. Mi a legkedvesebb emléke Athénból?
– Szívesen emlékszem a németek elleni meccsre, a vereség ellenére a franciák elleni találkozóra, és természetesen a Dél-Korea elleni mérkőzést is fel tudom idézni, amikor bejutottunk a legjobb négy közé. Karácsony körül a tévében szokott lenni egy-egy olimpiáról szóló összeállítás. Az athéni össszefoglalót látva ugyanazt a feszültséget élem át, mint a görög fővárosban.
– A szintén magyar állampolgárrá lett Carlos Pérezzel gyakrabban tudott társalogni. Azt mondják a bennfentesek, hogy tűz és víz a két ember. Igazuk van?
– Mások vagyunk, ennek ellenére jó a kapcsolatunk. Mi, kubaiak mindig is összetartottunk.
– Az athéni olimpián együtt játszottak a magyar válogatottban. Mi a legkedvesebb emléke Athénból?
– Szívesen emlékszem a németek elleni meccsre, a vereség ellenére a franciák elleni találkozóra, és természetesen a Dél-Korea elleni mérkőzést is fel tudom idézni, amikor bejutottunk a legjobb négy közé. Karácsony körül a tévében szokott lenni egy-egy olimpiáról szóló összeállítás. Az athéni össszefoglalót látva ugyanazt a feszültséget élem át, mint a görög fővárosban.
– Mit szól a korábbi válogatott csapattársához, Ilyés Ferenchez? Kocsis Máté elköszön, nem jelölteti magát a kézilabda-szövetség elnökének, és Ilyést ajánlja a tagság figyelmébe.
Ilyés Ferenc édesanyjával és nővérével (fotzó: jochapress)
– Fecivel csak futólag találkoztam az utóbbi időben, de tudom, hogy neki is szívügye a kézilabda. Ha valóban ő lesz az új elnök, azt üdvözlöm, hiszen ő korábbi játékosként, tatabányai sportvezetőként tisztában van a magyar kézilabda problémáival. Persze ezzel nem azt állítom, hogy a leköszönő elnök nem ismerte a sportág gondjait, sőt. De Ilyés fiatal, energikus, s ez reményekre adhat okot.
– A veszprémi utánpótlásban dolgozik, van rálátása a sportágra. Mit tekint problémának? A magyar válogatottról azt mondják, hogy mintha nehezen tudna lépést tartani a világgal, a játék gyorsaságában jelentős a lemaradása az elitcsapatokhoz képest. Mit lehet kezdeni a lépéshátránnyal?
– Mindenekelőtt alkalmazkodnunk kell a változásokhoz. El kell döntenünk, hogyan maradhatunk versenyképesek. Ennek érdekében milyen profilú játékosokat akarunk nevelni, és ha erre tudjuk a választ, akkor meg kell tervezni a szükséges lépéseket. Érdemes lefektetni bizonyos alapelveket: a nemzetközi trendek szerint milyen fizikai paraméterek alapján számít valaki jó játékosnak a férfi- és a női vonalon, és vajon a magyar kézilabdában van-e hasonló adottságú játékos. Mit tegyünk, ha van magas és erős játékosunk, aki nem mozgékony, és a gyorsasága is hagy kívánnivalót maga után?
A legtöbb csapatnak szüksége van magas játékosokra, legyen így ezzel a magyar válogatott is, de nyilván nem árt, ha a mozgékony, robbanékony emberek vannak túlsúlyban. A gyorsaságot nem tudjuk megspórolni. Érdemes megnézni a dánokat: a balátlövő, Simon Pytlick az első világversenyén szerepelt az idei vb-n. 193 centiméterével nem számít kiemelkedően magasnak. Rögtön beválasztották a vb all star csapatába. Nem azt mondom, hogy ez a követendő példa, de talán érdemes végiggondolni, hogy honnan hova szeretnénk eljutni.
Ha van egy alacsony játékosunk, akkor rá is nyugodtan építhetünk, csak megfelelően kell képeznünk.
– A tizennégy éveseknél is így van? Volt, hogy bejött egy alacsony gyerek, és elkezdett vele külön foglalkozni?
– Én szeretem a mozgékony, robbanékony, gyors, okos játékosokat, akik mindenféle nehézségek nélkül el tudnak menni a védők mellett. A mostani kézilabdában nem csak a magasság számít, a gyorsaság legalább annyira fontos, ha nem fontosabb.
– Említette a játékosprofilt. Ezt ki határozza meg?
– A kluboknak és a szövetségnek együtt kell működniük, ha valóban egységes profilú játékosokat akarunk nevelni. Tehát mindenekelőtt el kell dönteni, hogy mire szeretnénk fektetni a hangsúlyt: mi legyen a kiválasztás alapja, milyen játékstílust érdemes követni, és ehhez milyen játékosokat kell képezni.
– Jelenleg nincs ilyen elképzelés?
– Én nem látok, és hiányolom. A spanyol szövetségi kapitány minden korosztályos edzőtábort meglátogat. Nem ő szabja meg az edzések irányvonalát, de szeretné látni, hogy idővel kikre építhet ő és a leendő utódja. Elmondja, mit lát, min kellene javítani. Senkit sem akarok megsérteni, a megbántás legapróbb szándéka nélkül széles körű összefogást javasolok.
Amikor azzal szembesülünk, hogy a férfi- és a női válogatott lemaradt a nemzetközi elittől, akkor a kluboknak és a szövetségnek nem egymásra kellene mutogatniuk, hanem össze kell fogni és együtt kell megoldani a problémát.
– A magyar válogatott sikereinek előfeltétele, hogy Veszprémben egyre több magyar játsszon? Mikor lesz több magyar fiatal a hazai élcsapatokban?
– Amikor jobb lesz az utánpótlásunk. De ez nemcsak a Veszprém, hanem az egész országban zajló utánpótlásmunka hatékonyságán múlik. Ha majd a fiatal magyar gyerekek olyan jók lesznek, mint a posztjukon játszó külföldiek, akkor megkapják a lehetőséget. De ez alázat, munka és tanulás nélkül még a legügyesebb gyereknek is nehezen fog menni. Fazekas Gergő és Máthé Dominik óriási tehetség, mindkettő külföldi klubban, a Bajnokok Ligájában játszik. Úgy látom, itthon nincsen lehetősége fejlődni egy fiatal játékosnak. Ilics Zorán és Lukács Péter kivételével nincs olyan fiatal játékos, akire rá lehet bízni feladatokat egy kiélezett Bajnokok Ligája-mérkőzésen. Csak az érdemelheti ki a játéklehetőséget, aki tesz is érte. Probléma az is, hogy a mostani magyar fiatalok ugyan el akarnak érni egy bizonyos szintet, de ebbe kevés energiát fektetnek. Ha fáradtak, leeresztenek, ahelyett, hogy rátennének még egy lapáttal. Hiányzik az alázat, az akarat. Nem elég, hogy valaki jó csapatban akar játszani, ezért tennie is kell. Sajnos az utánpótlásban is érezhető ez a hozzáállás.
– Hogyan motiválja a gyerekeket?
– Próbálom megbeszélni velük, hogy mi a helyes út. Mindig megkérdezem tőlük, végiggondolták-e már valaha, mennyit dolgoztak a szüleik annak érdekében, hogy megvegyék nekik az új cipőt, az új telefont. És vajon mit tettek ők, hogy megérdemeljék ezt a rengeteg törődést, odafigyelést, szeretetet, az új telefont, az új cipőt? A gyerekeknek az a dolguk, hogy tanuljanak és teljesítsenek. Ha valakinek 3,8-as az átlaga, az ne essen vissza 3,5-re, ne ingadozzon a teljesítménye. A szülei sem kerülik a munkát, ők minden lehetőséget biztosítanak nekik, akkor nekik is akarniuk kell mindennap jobbnak lenni.
Ha megelégednek a középszinttel, akkor nem tudnak fejlődni. Ha én megteszem, akkor nekik is meg kell tenniük. Továbbképzésekre járok, online kurzusokra fizetem be magam. Ha én, a Kubából érkezett disszidens meg tudtam csinálni, akkor nekik, a fiatal gyerekeknek is meg kell csinálniuk.
– A beszélgetésünk végére elkapta a hév.
– Hát persze, mert a kézilabda szívügyem, az életem. Egyébként nyugodt ember vagyok, szeretek otthon zenét hallgatni, moziba járni és sétálni a Balaton-parton.
(magyarnemzet.hu / Szilágyi László)
Post Views: 1
