Kimerültség, felfokozott médiaérdeklődés, érmek garmada, nagy tervek, jövőkép – kötetlenül beszélgettünk Liu Shaoanggal, az MTK Budapest 18 éves rövid pályás gyorskorcsolyázójával, aki a korábbi sikereire rátéve betört a felnőttélmezőnybe.
Roska Emese Boglárka • „Most teljesen szabad vagyok” – mondja Liu Shaoang, miközben leküzdhetetlen problémát próbálunk megoldani: kávézóban vagy fagyizóban üljünk-e le. A 18 éves rövid pályás gyorskorcsolyázó az unszolás ellenére sem kér semmit, így a kérdező narancsleve mellett elevenítjük fel a páratlan sikert hozó idényt.
És az utószezont.
„A múlt péntek nagyon kemény volt. Három televízióban voltunk, és öt újság is bejelentkezett, de végül csak kettő beszélgetett velünk, illetve rádióinterjút is adtunk.” – avagy a holtszezon legalább olyan fárasztó tud lenni, mint a versenyidőszak, persze csak annak, akik végigveri és -nyeri a világot.
Család: hold, nap, csillagok
„Ráadásul csináltattunk egy tetkót.” Miért most? – vetem közbe. „Mert most volt rá időnk” – feleli, miközben elmagyarázza, a nap, a hold és a csillag a családra emlékezteti: anyukája és bátyja is magára varratta a szimbólumokat, hiszen bár ritkán vannak együtt, az égre nézve mindig egymásra gondolhatnak.
Bár nem számoltuk össze, de valószínű, az elmúlt fél évben több időt töltött külföldön, mint idehaza. Shaoang – avagy Ádó, ahogyan mindenki hívja – Világ Kupa-viadalokon remekelt, világcsúcsot futott és ezüstérmet szerzett a szófiai junior-világbajnokságon, majd nem sokkal később a dobogó harmadik fokára állhatott fel a lillehammeri ifjúsági téli olimpián. A hab a tortán – vagy a cseresznye a habon – azonban a szöuli felnőtt-vb volt, amelyen ezüst- és bronzérmet gyűjtött be.
Pedig…
„Azt hittem, hogy a halálomon vagyok. Sorozatban a hatodik versenyemet futottam Szöulban, fizikailag és lelkileg is úgy éreztem, végem, nem bírom tovább, alig bírtam emelni a lábam. Ehhez képest talán mondanom sem kell, mennyire meglepett a két érem. Ráadásul az elsőt még tizenhét évesen nyertem” – hangsúlyozza széles mosollyal.
Ez, a jégen pimaszságot jelentő csibészség is szükséges ahhoz, hogy megelőzze az idősebb, rutinosabb társakat. Sokszor kap kritikát a rizikós előzésekért, a vagánynak, másoknál vakmerőnek számító húzásokért. „Az edzőnk, Bánhidi Ákos gyakran csak fogja a fejét, mondván, nem tudja, mit csinál velem… Máskor megjegyzi: lehet, hogy kiszednek (azaz kizárnak – A szerk.), de jó voltál! Szerintem ez a kiszámíthatatlanság is kell ahhoz, hogy meg tudjam lepni az ellenfeleimet.”
Az sem hátrány, hogy eszményi versenyzőalkat: saját bevallása – és az eredmények – szerint hihetetlenül inspirálja, ha „nagyobbakkal” mérheti össze magát.
A sikerek feldobják, a rajongókat pedig mágnesként vonzzák: a tinédzsernek láthatóan kedvére van az érdeklődés, lelkesen mutatja a telefonját a különböző, szurkolóktól kapott rajzokat, képeket, kedves üzeneteket, az egyik ábrázolás már a közösségi profiloldalán virít. „Azért az még szokatlan, amikor valaki odalép és megölel, vagy százhúsz képet lő rólam, anélkül, hogy megmozdultam volna.”
Itthon is gratulálnak neki, de ahogyan a téli sportágak támogatása, az ő rajongótáboruk is elmarad az eredményekhez képest.
„Próbálunk megfelelni a mércének, amelyet a teljesítményünkkel állítottunk fel, de nem egyszerű. A körülmények nagyon fapadosak, pedig mire lennénk képesek, ha annyi lehetőséget kapnánk, mint a riválisok.”
Reméli, hogy nemcsak a gyerekeknek szolgálnak példaképként, hanem képesek változtatni a téli sportágak hazai ismertségén és elismertségén – vagy inkább azok hiányán…
Miniszterelnöki elismerés
Miközben arról beszél, hogy olykor gyerekekkel is foglalkoznak, és edzésen segítenek a kicsiknek, kíváncsi vagyok, testvérével, a korosztályos és felnőtt-világbajnok Liu Shaolin Sándorral hogyan dolgoznak össze a jégen.
„Ismerek olyan testvérpárost, amelynek a tagjai nem segítik a másikat, de mi nem ilyenek vagyunk. Két évvel ezelőtt, a juniorvébén az egyik futamban meglöktem az egyik ellenfelet, hogy ne jusson tovább, és később ne okozzon gondot a bátyámnak. Azért kizártak, de egy éve már ügyesebben csináltam, csak kicsit értem hozzá, éppen amennyire kellett… Szöulban ezerötszázon érezhető volt, hogy Shaolin nagyon elfáradt, nem is vártam rá, ötszázon viszont figyeltünk egymásra. Eddig általában én segítettem a tesónak, remélem, hamarosan visszakapom tőle a szívességeket” – teszi hozzá huncut mosollyal.
Vallja azonban, amit az edzője, Bánhidi is: az nyer, aki nem hibázik. Vélhetően a 2018-as téli olimpián, Pjoncsangban is igazolást nyer a tétel. „Persze, szeretnénk győzni, a szövetség elnöke, Kósa Lajos ki is jelentette, hogy aranyérmet hozhat a válogatott. Óvatosan kell bánni ezzel, hiszen sok esélyes van, sosem lehet tudni, ki nyer. De mi mindenképpen győzni akarunk”.
Közben elfogy a narancslé, s bár a tinédzser „nagyon szabad”, lassan a beszélgetésre szánt idő is lejár. Mielőtt pakolunk, rákérdezek, milyen borítékot szorongat a hóna alatt. „Nézze csak meg” – veszi elő a miniszterelnöki gratuláció fénymásolatait. „Az eredeti nálunk van, a lakásban, de viszek anyunak, a nagyinak, a suliba, az edzőknek és a klubba. Azért nem mindenki kap ilyen elismerést.”
Azt már csak magamban teszem hozzá: Ádó sem mindennapi.
