Véget ért egy nagy sportpályafutás. Csabai Edvin letette a lapátot. A maratoni kenus szédületes sikereket tudhat maga mögött, szakágában tizenhétszeres világbajnok lett, és erre senki sem volt képes a sportág története során. Búcsúzzunk most „Legekben” a legnagyobbtól!
– Legelső találkozás a kenuval?
– 1985 májusa. A bátyám már kenuzott, és én lementem vele a Fradi vízitelepére. Egyből egy négyes indiánkenuba ültetett és hat kilométert eveztünk időre. Mivel a Hajógyári-szigetet kerültük meg, az egyetlen instrukció az volt, hogy lefelé ne evezzek. Szeptemberben már én is tagja lettem az egyesületnek, Bánszki Imrének köszönhetem az első lépéseimet ebben a sportágban.
– A legelső borulás?
– Az is szeptemberben volt, a harmadik vagy negyedik edzésemen. Négyesben ültünk, a hajóból két fiú sírva fakadt, ketten pedig nem bírtuk abbahagyni a röhögést.
– Gondolom itt dőlt el minden.
– Hát ez volt az első vízválasztó.
– És a legelső sikerélmény?
– 1987 BKV Kupa. Négyesben indultunk és megnyertük a versenyt. A mai napig megvan az emlékplakett, amit a győzelemért kaptunk. De az első, nagyon meghatározó sikert 1994-ben értem el. Fadd-Domborin egyesben megnyertem az ifi válogatót. Pedig egyáltalán nem én voltam esélyes. De ez volt az a verseny, amikor ráéreztem arra, hogyan is kellene kenuzni.
– Fontos pillanat, de a legemlékezetesebb gondolom csak később következett…
– Hogy mi volt a legemlékezetesebb versenyélményem? A 2005-ös perth-i egyes győzelmem. Nehéz pálya volt és kemény versenyszituáció. Hiába voltam én a címvédő, a verseny alatt valahogy úgy alakult minden, hogy egyáltalán nem tartottam magam esélyesnek. De végül sikerült megszereznem az aranyérmet.
– A legnagyobb kudarc?
– Kilenc évvel korábban, az 1996-os waxholmi világbajnokságon. Jakus Bélával csak a negyedikek lettünk, pedig előtte megnyertük a Világkupát. Hiába volt ez az első világbajnokságom, annyira bíztam a dobogóban, hogy teljesen kiborultam ettől az eredménytől. Amikor hazajöttünk, már másnap fogtam a cuccomat és lementem edzeni.
– A legnagyobbak ismérve…
– Mások is megtették volna a helyemben.
– Pályája során sok riválissal volt dolga, de ki volt a legnagyobb ellenfél?
– Alfredo Bea. Minden tiszteletem az övé. Pályafutásom során vagy ötször végzett mögöttem a második helyen, de mindig tartottam tőle és nagyon tiszteltem őt. Egyrészt azért, mert jóval idősebb volt nálam, másrészt pedig rövid távon is letett az asztalra. 1000 párosban világbajnoki második volt, és 1996-ban, 2000-ben és 2004-ben is ott volt az olimpiai döntőben.
– Önnek nem hiányzott az olimpia?
– Fiatalabb koromban még azt hittem, hogy igen. Aztán rájöttem arra, hogy amire én a fejemet adtam, abban a világ, sőt minden idők legjobbja tudok lenni. Valóban nincs hiányérzetem, hiszen az én „olimpiámat” sokszorosan megnyertem. Persze ehhez kellett egy jó társ. A legjobb.
– Szerencsés, hiszen ez nem mindenkinek adatik meg a pályafutása során.
– Igen, ez így van. Nekem Györe Attila a legjobb társam volt a hajóban. Mutatja ezt, hogy több mint egy évtizedet töltöttünk el egy hajóban és mindent megnyertünk, amit lehetett. Nem csak azért meghatározó ember ő az életemben, mert technikailag tökéletesen összeillettünk. Hamar rájöttünk arra, hogy az egymás iránti tisztelet nélkül semmi sem működne a hajónkban. A sok nagy siker mellett természetesen értek kudarcok is bennünket, de sosem hibáztattuk egymást. Ez nagyon fontos!
– Ő volt, akire a leginkább számíthatott?
– A hajóban igen, de a parton Reményi Péter adta nekem a legtöbbet. Ha ő nem lett volna, már tizenhárom évvel ezelőtt abbahagyom a kenuzást. Mindig mindenben támogatott, afféle pótapám volt, amit sosem felejtek el neki. De ne feledkezzünk meg a legjobb edzőről sem! Ludasi Robinak köszönhetem a legnagyobb sikereimet, és bár voltak viharos éveink, ezt ő is tudja, hálás vagyok mindazért, amit értem tett.
– Ha már az edzőnél tartunk, mi volt az, amit a leginkább utált a felkészülésben?
– A tanmedence. Ki nem állhattam. Unalmas és monoton volt. De a tavaszi felkészüléseket és a versenyek előtti edzőtáborokat nagyon szerettem. A győri táborok sok szép emléket adtak, ha már így a legeket boncolgatjuk: Győr a legkedvesebb helyszín az életemben.
– Sok szép emlékről beszélt. Van ebből is legkedvesebb?
– A Cape Town-i világbajnokság. A verseny is fantasztikus volt, de az ott eltöltött két hét is örökre emlékezetes marad. A helyszínek, a hangulat, az érzések… Tudja, sokat adott nekem ez a sportág, így a hátralévő éveimben lesz miről mesélnem.
– Mégis mi a legfontosabb, amit a kenuzástól kapott?
– Hogy mindenért meg kell küzdeni. Sablon szöveg, de igaz. A sport kitartásra és fegyelemre nevel, és boldog vagyok, hogy mindezt megtapasztalhattam, megtanulhattam, és remélem, hogy a későbbiekben is kamatoztatni tudom majd.
– Tudja, a búcsúja sokakat meglepett…
– Igen, de elérkezett az életemben egy nagy felismerés. A legeknél maradva a sportpályafutásom talán legutolsó nagy felismerése. Az egyik edzésen megéreztem a pillanatot, amit sokan elhessegetnek, és nem akarnak tudomásul venni. Megláttam a lejtőt. Nyilván ez összefügg azzal is, hogy a civil életemben új utakra leltem, Kozmann Gyurival közösen belevágtunk sportrendezvények szervezésébe, amelyek lekötnek, feldobnak, fontosak számomra. Tudom, hogy a vízen már nem lettem volna teljes és egész ember, és így most elmondhatom magamról, hogy valóban a csúcson hagytam abba.
XLsport –
Forrás: www.mkksz.hu
