Milan–Inter, vagyis Derby della Madonnina lesz a Bajnokok Ligája elődöntőjében. Húsz éve nem történt ilyen, ennél viszont sokkal meglepőbb, hogy a piros-feketék 16 éve jártak utoljára a legjobb négy között a BL-ben. Felidéztük az Ancelotti-korszak kirakós darabjait. Hogyan vált a világ egyik legjobb hatosa Andrea Pirlóból Carlo Ancelottinak köszönhetően? Miért nagy dolog, hogy az olasz tréner a 4–3–2–1-es karácsonyfa-alakzattal nyert BL-t? Mit jelentett a csapat számára a csendes vezetés? Múltidéző. Az alábbiakban a Büntető.com portálon megjelent írást közöljük.
A 2000-es évek elején az AC Milannál sem gondolták komolyan, hogy a Sacchi- és a Capello-korszak sikereiből, lángolásából visszacsempészhető valami. A klub Alberto Zaccheronival a hatodik helyen végzett a Serie A-ban, a Bajnokok Ligája második csoportkörében ragadt. Új impulzusra, egy alapos szellőztetésre volt szükség, erre a feladatra pedig a tökéletes embert kérték fel: Carlo Ancelottit, aki játékosként bajnok és kétszeres BEK-győztes volt a Milannal. Az első perctől fogva tudta, mire van szüksége a klubnak.
A csapat gerince ugyan kialakult az előző idényben, ám Ancelotti tisztán látta, hogy Silvio Berlusconinál nem elég a jó eredmény, nála a stílus is számít. Ehhez kezdésként megvásároltatta vele a világ egyik legjobb védőjét, Alessandro Nestát. Ancelotti a hierarchikus keretek és az autoriter vezetői szemlélet helyett teljesen más utat választott. A sikerekre áhítozó csapatnál családias légkört alakított ki. Apró, de fontos részlet volt, hogy a játékosok együtt étkezzenek a nap során, erre alkalmas volt a milanellói edzőbázis étterme. Később a Real Madridnál és a PSG-nél is kezdeményezte, hogy legyen étterem az edzőpálya mellett. Az edző közösségi programokat szervezett, és nem fogadta el a klikkesedést, elvárta a közös nyelvet, a külföldieknek is meg kellett tanulni olaszul. Felhőtlen, baráti hangulatot szeretett volna látni a csapat körül, ehhez például rendszeresen cserélgette a szobatársakat az utazások alkalmával.
„A lényeg, hogy a különböző csoportokat fokozatosan egyesítsük. (…) Megpróbáltam nem parancsokat osztogatni, hanem javasolni, és hatni a játékosokra – ez a csendes út” – írja Csendes vezetés című könyvében.
Roberto Cialdini olasz pszichológus munkásságából merítve a következetesség, a kölcsönösség és a szimpátia segítségével próbálta befolyásolni, végül meggyőzni a játékosokat a taktikáról, az együttműködés fontosságáról. Partnerként kezelve őket, nem beosztottként.
A 2002-ben az Intertől érkező Clarence Seedorffal például meg kellett értenie, hogy bár nagyszerű elgondolásai vannak a futballról, nem erőltetheti rá az akaratát a csapattársaira. A holland megértette, és beállt a sorba. De nem csak ő. Ancelotti minden játékosa úgy emlékszik vissza az edzőre, mint aki a legnagyobb sztárokat is rá tudta venni, hogy együttműködjön a csapattársakkal és beálljon a sorba. Rivaldónak például egyszer megmondta, hogy a következő meccsen a kispadra ülteti. A brazil tiltakozott egy ideig, majd fogta magát, és hazament az edzésről. Ancelotti viszont nem hagyta annyiban, és elérte a célját: Rivaldo elfogadta a helyzetet, és azt, hogy ez a húzás nem ellene szól, hanem a csapat érdekét szolgálja.
Ancelotti az első nemzetközi szezonjában (2001-2002) az UEFA-kupa elődöntőjéig jutott a Milannal, a másodikban pedig Olasz Kupát és Bajnokok Ligáját nyert.
Húsz évvel ezelőtt is milánói derbi volt az elődöntőben, csakúgy mint idén. A Milan „idegenben” rúgott góllal (0–0, 1–1) jutott a döntőbe, ahol halovány meccsen, tizenegyesekkel múlta felül a Juventust. (Két évre rá a Milan a negyeddöntőből söpörte ki egy ötössel az Intert).
A BL-győzelem után is folytatódott az építkezés, Sao Paulóból megérkezett Kaká, akiről kisvártatva mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy egészen kivételes képességű irányító. Vele együtt olyan sztárok zsúfolódtak össze a San Siróban, mint Paolo Maldini, Alessandro Nesta, Andrea Pirlo, Clarence Seedorf, Andriy Shevchenko, Filippo Inzaghi. A brazil miatt Rui Costa már nehezebben fért be, ám Ancelotti pontosan tudta, hogy Berlusconi minden csillagot a pályán akar látni, és neki ezt figyelembe kell venni a csapat összeállításakor. Nem vicc, az elnök rendszeresen egyeztetett vele, és időnként követelte tőle, hogy bizonyos játékosok lépjenek pályára a következő mérkőzésen. Szerencséjére közte és az elnök között villámhárítóként működött Adriano Galliani ügyvezető.
Ancelottit azért sem zavarta Berlusconi agresszív nyomulása, mert ideálisnak gondolta, ha több vezér van egy csapatban. Háromféle vezértípust különített el a könyvében: voltak, akik a futballtudásukkal, mások a személyiségükkel emelkedtek a többiek fölé, és volt, aki ötvözte a kettőt. Az első kategóriába tartozott szerinte Pirlo, a másodikba Nesta, Maldini és Gattuso, a harmadikba Shevchenko.
A most 63 éves trénernek sok zseniális húzása volt a Milannál, az egyik biztosan az volt, amikor az irányítóként játszó Pirlót visszavonta a hatos pozícióba a védősor elé. Kevesen tudnak róla, de az edző eredetileg Andriy Shevchenko sérülése miatt döntött így. A kényszer hozta változtatás előhívta a palackból minden idők egyik legjobb pivot-ját.
Ancelotti a könyvében őszintén azt írja, nem volt meggyőződve róla, hogy Pirlo bírni fogja támadó középpályásként a mélységi irányítói poszthoz szükséges futómennyiséget. Amikor megkérdezte tőle, Pirlo azt felelte: „Meg tudom oldani”. Mire a válasz: „Igen, végül is te alkalmas lehetsz rá.” Védekezésben nem várt tőle letámadást, vagy rendszeres labdaszerzéseket, csak megfelelő helyezkedést. Pirlo hamar ráébredt, hogy új posztján sokkal több területe van szervezni a játékot, és ez új távlatokat nyitott a Milan játékában. Edzője így fogalmazott minderről:
„Nem a tehetséget kell visszafogni, hogy beilleszkedjen a csapatba, hanem a csapatot kell motiválni, hogy felnőjön a tehetség mellé.”
Nem is kétség, hogy felnőtt: öt év után újra bajnoki címet ünnepelt a Milan 2004-ben. A Serie A-ban az összes rangadóján veretlen maradt, mindössze kétszer szenvedett vereséget. A BL-ben azonban La Corunában egy négyest kapott, így mit sem ért az első mérkőzésen szerzett háromgólos előny.
A 2004-2005-ös szezonban a Milan ezüstérmet szerzett a bajnokságban és a Bajnokok Ligájában is. Az egyik legemlékezetesebb BL-döntőben 3–0-s vezetésről végül tizenegyes-rúgásokkal bukott el. Gondolkodom, tehát játszom című könyvében így emlékezik erre Andrea Pirlo:
„Nem tudom, hogyan történhetett meg, ma sem hiszem el, hogy bekövetkezett, amit mindenki lehetetlennek hitt. Mintha az egész csapatunk kollektív öngyilkosságot követett volna el. Álmatlanság, düh, depresszió, üresség. (…) Az egyetlen lehetséges megoldásnak a visszavonulás tűnt.”
Ancelotti önéletírásában úgy fogalmaz, semmit sem csinálna másképp, ha újrajátszhatnák a 2005-ös BL-döntőt, mert fantasztikusan játszott a csapata, ám a véletlennek óriási jelentősége volt.
A 2005-2006-os évad úgy volt sikertelen, hogy a hazai bronzérem mellett megint elődöntős volt a BL-ben a Milan, ám a Barca 1–0-s összesítéssel búcsúztatta. A szezon végén távozott a csapatból Rui Costa és Jaap Stam, a legnagyobb keserűséget viszont Andriy Shevchenko búcsúja jelentette, aki az előző idényben minden sorozatot figyelembe véve 28 gólig jutott.
A legdíszesebb karácsonyfa
A milánói sikerkorszak megkerülhetetlen védjegye volt a 4–3–2–1-es karácsonyfa alakzat. Annak ellenére, hogy Carlo Ancelotti a 4–4–2-es rendszerben hitt a legjobban, mert szerinte ebben a felállásban volt a legkiegyensúlyozottabb egy futballcsapat, főleg védekezésben.
Ancelotti 2014-es könyve is erről kapta a címét (Il mio Albero di Natale, magyarul: Az én karácsonyfám). Ez az unortodox felállás lehetővé tette a tréner számára, hogy egyidejűleg a pályán legyen több irányítói képességgel megáldott, kreatív játékos. Mit lehet kezdeni ellenfélként egy olyan csapattal, amelynek tengelyében Gattusóval, Massimo Ambrosinivel, Pirlóval, Seedorffal és Kakával találja magát szembe az ember? Nem sokat.
Ebben a felállásban más alakzatoktól eltérően Ancelotti számára nem az volt a lényeg, hogy labda nélkül minden játékos tökéletes egységben fusson, hanem hogy a futballisták a saját zónájukban tökéletesen végrehajtsák a mozgásokat.
Az alakzatból adódóan, azaz a két felfutó szárnyvédővel ötfősre duzzadt középpályás sor révén a Milan rendre létszámfölényt tudott kialakítani a pálya centrumában, ráadásul ebben a rendszerben a középpályások némiképp szabadabban mozoghattak, sűrűn védelmi hibára késztetve az ellenfelet. (Jegyezzük meg, a 2006-2007-es menetelést megelőző időszakban Ancelotti többször is a 4–3–1–2-t választotta egy irányítóval, Rui Costával, később pedig Kakával az éppen aktuális csatárkettős, azaz Shevchenko és Hernán Crespo vagy épp Crespo és Pippo Inzaghi mögött.)
A brazil Didával kezdődő karácsonyfához szükség volt Ancelotti rugalmasságára és a fejlődésbe vetett hitére. A tréner a Parmánál még annyira mereven ragaszkodott a 4–4–2-höz, hogy inkább lemondott Roberto Baggio átigazolásáról, mert nem csatárként akarta volna játszatni. Megbánta, tanult az esetből, és ennek köszönheti, hogy a Milannal bajnoki címet, kupát, BL- és egyéb nemzetközi trófeákat nyert. Később a Juvénál már Zidane volt a kulcs, köré építette fel a 3–4–1–2-es felállást, a Realnál pedig Cristiano Ronaldo volt az „új Zidane”, és Ancelotti annak ellenére 4–3–3-ra váltott, hogy ezt megelőzően nem játszott csapataival ebben a hadrendben.
2006 őszén a Milan nem ritkán hét olasz játékossal állt fel. A Serie A-t jól kezdte, ám a 3. forduló után megállt a tudomány: kilenc meccsen egyetlen egyszer tudott csak nyerni a csapat, és a bajnokság harmadánál a 15. helyen állt. Aztán a 15 meccses veretlenségi sorozattal megmentették a szezont, de a bajnokság végét feláldozták a Bajnokok Ligája oltárán. Érdekesség, hogy az előttük végző Inter, Roma, Lazio hármasból egyedül a Laziót tudták egyszer megverni, a hat rangadón mindössze öt pontot gyűjtöttek. Így jött össze a negyedik hely. Ha nincs a Calciopoli miatt levont 8 pont, bronzérmes a Milan.
A Bajnokok Ligájában a Milan a leggyengébb csoportba került (Lille, AEK Athén, Anderlecht), fantasztikusan rajtolt, négy mérkőzés alatt begyűjtötte a továbbjutáshoz szükséges 10 pontot, és „leadta” az utolsó két meccset. Kaká ellenállhatatlanul játszott, az első négy csoportmeccset öt góllal zárta. A legjobb 16 között a Celticet is az ő találatával ejtette ki a Milan, minden második támadást ő fejezett be lövéssel, és a kulcspasszok többségét is ő osztotta ki.
A negyeddöntőben Pirlo is megvillant: tőle nem nagyon látott ívelt fejessel szerzett vezetést a Bayern München ellen. Seedorf a visszavágón volt kíméletlen, ahogy Inzaghi is, a selejtezőkkel együtt már négy gólnál járt.
Jött a Cristiano Ronaldóval, Scholesszal, Rooney-val Van der Sarral szédületesen játszó Manchester United. Kaká élete egyik legjobb mérkőzését játszotta. Az első gólját egyéni akció után ballal szerezte. A másodikról ma is beszélnek a manchesteri kocsmákban. Előbb fejjel eltolta Fletcher mellett, akit faképnél hagyott, a tizenhatos előterében egy esernyőcsellel átfűzte magát Heinzén, ám gyorsvonatként érkezett Evra, aki elől fejjel finoman arrébb stukkolta a labdát, a francia így letarolta Heinzét. A feltápászkodó, felocsúdó United-védők ezután végignézték, ahogy a jobb alsóba pofozza a labdát. Mesteri munka volt, aki látta, soha nem fogja elfelejteni. De Rooney dupláját sem, amivel a meccs végén fordítottak az angolok.
A második mérkőzésen szakadó esőben Kaká belőtte a tizedik BL-gólját, Seedorf pedig ragyogó kapáslövéssel növelte az előnyt. Alberto Gilardino kései találatával két év után újra döntőben volt a Milan, ahol újfent Rafa Benítez Liverpoolja várt rá.
A 2005-ös BL-döntős kezdőcsapatból liverpooli oldalon öt, milánói részről hét játékos érkezett az athéni Olimpiai Stadionba. Filippo Inzaghi 20/2-es meccs/gól mutatóval állt a hazai bajnokságban. A játékosok, illetve a vezetőség is azt javasolta Ancelottinak a döntő előtt, Gilardinót tegye a kezdőcsapatba. Ám a tréner a megérzésére hallgatva Inzaghi mellett tette le a voksát. A lesipuskás támadó az első gólját a bordájával szerezte, Pirlo szabadrúgása csapódott a testére, ahogy keresztbe mozgott a kapu előtt. Aztán Kakától kapott egy csodálatos indítást, és a kifutó Reina alatt a kapuba gurított. Kuyt fejese a végén nem számított sokat, a Milan visszavágott a két évvel korábbi traumáért.
Ancelotti hat év alatt a második BL-serlegét szerezte a csapattal, és ez minden várakozást felülmúlt, Berlusconiét is. Miután a Milan ráadásképp megnyerte a Sevilla ellen az Európai szuperkupát, majd a Klubvilágbajnokságot is a Boca Juniorsszal szemben, az UEFA és a FIFA az év játékosának választotta Kakát, és abban az évben ő kapta az Aranylabdát is.
A Milan a 2000-es évek második felében lenyűgöző játékosokkal érte el a sikereit, ritkaság, hogy egy csapatban elférjen egyszerre ennyi tehetséges, kreatív játékos.
Carlo Ancelotti 8 év alatt 8 kupát nyert a Milannal, és 2009-ben – miután a Milan engedélyt adott rá –, a Chelsea-nél folytatta trófeagyűjtő kirándulását. David Beckham Ancelotti könyvében azt írja, amikor az olasz tréner a Milantól távozóban elmondta az utolsó öltözői beszédét, Nesta, Maldini, Inzaghi és Gattuso zokogtak. Pontosan tudták, hogy véget ért egy gyümölcsöző időszak a Milannál.
Így is lett. Idén áprilisban a Milan a Napoli kiejtésével 16 év után először jutott be a Bajnokok Ligája elődöntőjébe. Szerda este pedig jöhet is az Inter elleni párharc első felvonása.
