Bár öt éve nem hagyta el salgótarjáni házát a mozgásában erősen korlátozott, egykori válogatott labdarúgó, Szojka Ferenc (képünkön), szellemileg még meglehetősen jó állapotban van. A 80. születésnapjához közeledő (április 07.), huszonnyolcszoros válogatott, az 1954-es világbajnokságon ezüstérmes magyar együttesben is szerepelt kiválóság szívesen fogadta a megkeresést.
– Bevallom, máig is csalódottan gondolok arra, hogy bár az 1952-es, helsinki olimpián is kinn voltam, de mivel nem léphettem pályára, így hivatalosan nem voltam a csapatnak a tagja. Ennek egyetlen oka, hogy akkor még sérülés esetén sem lehetett cserélni, így a kapitány – számomra is érthetően – mindig a legjobbnak tartott tizenegyet küldte pályára.
– Ebben talán az is benne volt, hogy örökös vidékiként aligha versenghetett egyenlő eséllyel a fővárosi riválisokkal szemben.
– Ez is egy részigazság, de a legfontosabb érv az lehetett, hogy a Bozsik – Zakariás fedezetpár megbontása gyakorlatilag lehetetlen volt. Nem csak nekem, hanem másoknak is.
– Így Salgótarjánban futotta meg emlékezetes pályáját, amely 35 éves korában, 1966-ban zárult. A labdarúgással milyen kapcsolatban maradt?
– Városomban és környékén egészen 70 éves koromig voltak felkéréseim. A munkahelyemet azonban egyszer sem adtam fel. Eredetileg géplakatos voltam, de beletanultam a műszaki rajzolásba és azt gyakoroltam egészen a nyugdíjazásomig.
– A mai magyar labdarúgásról van véleménye?
– Mivel a tévé egész nap nyitva és legtöbbször sportműsorokat nézek, így természetesen nyitott könyv előttem az utódok élete. A pénteken volt magyar – holland nagy csalódás számomra. Elsősorban az „agyon sztárolt” Dzsudzsák Balázstól vártam sokkal többet. Bár a futballban nem ismerek tréfát, a véleményemben nem vezet udvariasság, most mégis bízom benne, hogy a mai visszavágó sokkal jobban sikerül majd. Még a döntetlent sem tartom elképzelhetetlennek..
