A 92-szeres válogatott egykori röplabdázó, Mészáros Dömötör idén lesz 50 éves. Öt éve, 45 évesen még a magyar bajnokságban játszott, alig tudta abbahagyni a röplabdát. Jelenleg a Forma–1-es vb-sorozat egyik logisztikai munkatársaként járja a világot, miközben szent meggyőződése, hogy Magyarországon csak a hozzáértés hiányzik ahhoz, hogy a világ második legnépszerűbb csapatsportága idehaza is az őt megillető helyre kerüljön. Mészáros Dömötör őszinte vallomása a nehéz gyerekkorról, az intézetben kapott pofonokról és a klasszissá válásról tanulságos történet mindenkinek.
Mészáros Dömötör (fotó. MN, Havran Zoltán)
– Egy olyan ember, aki játszott Olaszországban, Oroszországban, Indonéziában, Katarban, Líbiában – itt be is fejezem a felsorolást – hol érzi magát igazán otthon?
– Magyarországon. Tényleg bejártam az egész világot, de a legjobb dolog mindig az, amikor hazajövök. Az olasz életérzés áll még közel a szívemhez. Beszélem a nyelvet, több évet játszottam ott, ha lenne olyan hely, ahol szívesen élnék, Szardínia szigetét mondanám. Amúgy Budapesten születtem, utána kerültem el Kaposvárra, jelenleg pedig egy kisvárosban, Szentesen élek.
Mészáros Dömötör, s egy időben jött pofon
– Van olyan helye a világnak, ahol nem érezte jól magát?
– A pályafutásom végén elmentem Szlovákiába játszani, na ezt nem kellett volna meglépni. Teljesen amatőr körülmények közé csöppentem, az edzések rettenetesek voltak, alig vártam, hogy elteljen a három hónap.
– Mi volt az oka annak, hogy alig bírta abbahagyni a játékot? Hogy 45 évesen még mindig és mindennap elment labdát püfölni?
– Igazából akkor sem akartam abbahagyni. Sajnos, meg kellett lépnem ezt, miközben nem vonultam vissza, most épp egy olaszországi szenior tornára készülök. Öreg csapattársaimnak is azt mondtam, amit egész életemben hangsúlyoztam: nyerni akarok, ha a többiek nem így gondolkodnak, engem felejtsenek el. Azért játszottam még 45 évesen is, mert imádtam a röplabdát. Meg azt is, hogy a nálam jóval fiatalabbaknak megmutassam, van bennem kurázsi. Hogy ennyi idősen is repülök a levegőben a labdáért, vetődöm, belehalok a győzelembe. Akkor a húszévesek is csinálják ezt meg.
A mai magyar sport egyik legnagyobb baja az, hogy a fiatalok – nevezzük őket a Z-generáció gyermekeinek – iszonyatosan el vannak kényeztetve.
Csak a pénz számít, csak oda mennek, ahol többet fizetnek. Én pedig azt mondom, hogy a pénz akkor lesz nagyobb, ha sikert érsz el. Ekkor megkeres a világ legjobb bajnokságának az egyik élcsapata – úgy, ahogy 1999-ben ez velem történt, amikor az olasz Padova 300 ezer dollárért megvásárolt a Kaposvártól.
– Önnek ki mondta először azt, hogy érdemes röplabdáznia?
– A nagybátyám, Törő Zoltán, aki egyben a testnevelőtanárom is volt. Gyerekként rengeteg sportot kipróbáltam, még jazz-balettre is jártam. Ezért lettem ennyire hajlékony. Úsztam, fociztam, kosárlabdáztam, a judót is kipróbáltam. Kaposváron akkoriban a röplabda volt a legnépszerűbb sportág, ott is megjelentem, s aztán végleg ott ragadtam. Amikor Demeter György edző, a sportág élő legendája felfedezett, a sorsom eleve elrendeltetett. Szinte vakon megbíztam benne. Persze, óriási vitáink voltak, de el kellett fogadnom, hogy nála, ami fekete, az fekete, ami meg fehér, az fehér. Nagyon sokat tanultam Gyuri bácsitól, azzal együtt, hogy az egyik nyíregyházi meccsünk előtt óriási pofont húzott le nekem.
– Te jó ég, mit csinált?
– Rossz mezt vittem magammal. A csapat idegenben kékben játszott, az én táskámban meg zöld felső lapult. Nekünk már nem volt fontos az a mérkőzés, ellentétben a Nyíregyházával, nekik élet-halál meccs volt ez. Demeter a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy odaadjuk a találkozót az ellenfélnek, s amikor meglátta, hogy nincs nálam a megfelelő mez, iszonyatosan megharagudott.
Ledobtam az ékszíjat, azt ordítottam neki, hogy bezzeg amikor jól játszom, akkor pitizik nekem, ha egyszer hibázom, akkor meg én vagyok minden baj okozója.
Durr. A fejem majdnem leszakadt, kirohantam a folyosóra, na mondom, nekem ennyi volt, megyek haza. Gyuri bácsi utánam jött, lehiggadt, mondta, ne őrüljek meg. Jó, feleltem, épp most kaptam akkorát drága mester, hogy azt sem tudom, hogy vagyok. Visszamentünk a terembe, Demeter intett az egyik csapattársamnak, hogy adja át a mezét. Így kerültem fel a pályára, meg is nyertük ezt a találkozót.
– Amúgy balhés sportolónak számított?
– Igen, benne voltam pár ökörségben. Akadtak olyan esetek, amelyek óriási törést okoztak bennem. A családunkban az édesanyám anyukája állt nagyon közel hozzám. Gyakorlatilag ő nevelt fel. Amikor beteg lett és kórházba került, be akartam menni hozzá, de a haverok elcsaltak videójátékozni. Mondtam, mi baj lehet ebből, majd másnap reggel bemegyek a kórházba. Mire beértem, meghalt. Ezt sosem tudom elnézni magamnak.
– Tény, hogy voltak zűrös ügyeim. Igazából sokszor éreztem azt, hogy idehaza én vagyok a király. Ki kellett kerülnöm Olaszországba, hogy megneveljenek és letörjék a szarvamat. Már az sem volt mindennapos, ahogy eljutottam Padovába – vonattal mentem –, ugyanis sem ügynököm, sem támogatóm nem volt. A Kaposvárral egy olasz túrán jártunk Ferrarában, ott fedeztek fel. A magyaron kívül egy kukkot nem beszéltem más nyelven, kézzel-lábbal mutogattak, tolmácsot hoztak, majd szerződést ajánlottak. Így kerültem ki 1999-ben, 23 évesen Padovába.
– Ahol az első mérkőzésen csaknem az egész pályafutása derékba tört.
– Kántor Sándor csapata, a Modena ellen 1999. október 3-án játszottunk az olasz bajnokság első fordulójában. Az első játszma elején súlyos térdsérülést szenvedtem. Akkor volt pár perc, amikor tényleg azt gondoltam, hogy mindennek vége. Óriási szerencsém volt, mert a legjobb olasz orvosok kezei közé kerültem. A gyógyulás, a felépülés hetei nagyon hosszúra nyúltak, de visszatértem. Ugyanakkor nem tagadom, hogy sokat sírtam, nem értettem, miért történik ez velem. Járhattam volna úgy is, mint a brazil futballfenomén, Ronaldo, aki térdsérülése után visszatért, majd újra megsérült.
– Amikor a hosszú kihagyást követően visszatért a pályára, sosem félt?
– Nem én. Aki fél, az elveszett. Két évvel később az Achillesem is elszakadt, na, ekkor tényleg összecsináltam magam. Nem a sérülés miatt, hanem mert a rehabilitáció során nehéz perceket éltem át. Ott volt előttem a zsámoly, amire csak fel kellett volna ugrani, mégis félelemmel töltött el a tudat, mi lesz velem. Az erőnléti edző odajött, kérdezte, mi a gond. Elmondtam. Rám nézett, s annyit közölt: most vagy felugrok vagy húzzak haza a francba. Felugrottam.
– Ezeket a nehézségeket mindig önmaga oldotta meg?
– Igen. Bár többen javasolták, hogy keressek fel pszichológust, erre sosem került sor. Nem éreztem szükségét. Sokszor előfordult, hogy az olasz edzőm rám nézett, azt mondta, barom vagyok, de a vége mindig nevetés lett. Meg öröm, mert felmentem a pályára és bizonyítottam. 17 éves korom óta éltem egyedül, az élet összes nehézsége rám szakadt. Nekem egyszerűen nem volt időm rosszul lenni, gyengének mutatkozni. Igazából meg sem engedhettem magamnak. A magyar sportban oly sokszor hallani azt, hogy egy-egy sikertelenséget követően a nyomásra hivatkoznak.
Erre szoktam azt mondani, ha valaki nem bírja a nyomást, menjen el kapálni. Ez csak olcsó kifogás.
Rajtam is volt nyomás, de megbirkóztam vele. Ha valamire, erre jó volt a rengeteg külföldön töltött idő. Persze meglepetések engem is értek. Dél-Olaszországban játszottunk bajnoki meccset, sorozatban nyitottam öt ászt. Hallom ám, hogy egy idősebb úr a lelátó alján a nevemet kiabálja. Mészáros, Mészáros! Odanéztem, erre szétnyitotta a kabátját, ami alatt egy pisztoly lapult. Rám nézett és annyit mondott: a következő nyitást elrontod. Na, ekkor sok minden átfutott az agyamon, odaálltam, s a következő nyitásomnál csaknem a plafonhoz ért a labda. Szegény edzőnk majdnem megőrült, elképzelni sem tudta, mi történhetett. A meccs végén az öregúr odacsoszogott és volt ereje gratulálni. Mert a mérkőzést mi nyertük meg.
– Ez a belső erő, ez a hatalmas tartás eredeztethető onnan, hogy félvérként más volt, mint az átlagba tartozó honfitársai?
– Mondja ki nyugodtan, színesbőrű játékosként, emberként kezelnek. Amikor megszülettem, édesanyámat többen meghurcolták Kaposvárott, hogy mert egy ilyen gyereket a világra hozni. Ezek az emberek később nem győztek hozzám dörgölődzni, ehhez az kellett, hogy a kaposvári röplabdacsapattal sikeres legyek.
Ám ezeket a dolgokat soha nem fogom elfelejteni. Mint ahogyan azt a három hónapot sem, amit nevelőintézetben töltöttem. Akik ismerik ezt a világot, tudják, hogy odabent az élet nem a rózsaszín történetekről szól. Mégis, akadtak a kóterban olyan emberek – magyarok és romák is – akik mellettem álltak. Velük a mai napig jóban vagyok. Nem felejtem el nekik, hogyha kellett, verekedtek értem, miközben én, ha kaptam három pofont, elbőgtem magam.
– Akkor önt a sport, a nem sokkal később eljövő sikerek mentették meg?
– Igen. Meg az, hogy 23 évesen elmehettem Olaszországba.
– 2005–2007 között az olasz Montichiari játékosa volt, amikor meglepőt húzott: elfogadta az orosz Novij Urengoj ajánlatát. Mi vonzotta az Isten háta mögé, Szibéria északi részébe?
– Nem fogok hazudni: a pénz. Olaszországban sem kerestem rosszul, de az orosz csapat a négyszeresét ajánlotta, s ennek nem lehetett nemet mondani. 31 évesen kaptam meg ezt a lehetőséget. Tudtam, hogy a profi sport sem tart örökké, úgy éreztem, ezt a lépést meg kell tennem. Az sem volt mellékes, hogy az orosz bajnokság akkoriban a világ legszínvonalasabb pontvadászatai közé tartozott. A Novij Urengoj 2007-ben CEV Kupa-győztes lett, épp egy olasz csapat, a Piacenza ellen nyertek, szóval, nem akármilyen helyre hívtak. Moszkvában éltünk és csak a meccsekre repültünk át Szibériába. Ott is katartikus élmények értek. Mínusz 40 fokban egyedül vágtam neki kocsival a várostól 60 km-re fekvő Északi-sarkkör emlékműhöz. Előre szóltak, ha elhagyom a kocsit, le ne állítsam a motort.
Ezt persze elfelejtettem, kiszálltam, csináltam pár fényképet, meg arra vártam, hogy jelenjen meg az égbolton az északi fény. Sokáig nem bírtam, de amikor visszaültem, az autó nem indult el. Képzelheti, mínusz 40 fokban teljesen egyedül voltam a pusztában. A telefon sem működött. Valahogy elgyalogoltam arra a pontra, ahol találtam térerőt.
Az egyik csapattársam röhögve közölte, hogy a kulcson van egy gomb, azt nyomjam meg, s akkor a kocsi motorja felmelegszik. Így jutottam vissza a városba, de ezeket a perceket senkinek nem kívánom.
– Huszonöt éve már annak, hogy a magyar férfi-röplabdaválogatott Európa-bajnokságon játszhatott. 2001-ben gondolta volna azt, hogy negyedszázaddal később sem ér senki a nyomukba?
– Nem. Az a válogatott csupa klasszisjátékosokból állt, külföldön játszott a kezdőcsapat jelentős része. Ha csak a neveket mondom, megborzongok: Kántor Sándor, Veres Péter, Mészáros Péter, Tomanóczy Tibor. Koch Róbert. De a többiek is nagyszerű játékosok voltak, ez a csapat tényleg a vérét adta a sikerért. Megvertük a görögöket, idegenben a horvátokat, majd egyszer csak a 2001-es ostravai Eb-n találtuk magunkat. Egy meccset sikerült nyerni, 3-0-ra vertük a németeket abban a brutálisan erős csoportban, ahol – többek között – a szerbekkel és az olaszokkal is kellett játszanunk. A válogatottban nekem ez az Eb-szereplés volt a csúcs. Röplabdázóként nem volt esélyem világbajnokságon vagy olimpián játszani.
– Magyarországon a röplabda miért a labdasportok mostohagyereke?
– Mert mindent elrontottak, mert nem törődtek vele, mert nincs megfelelő marketingstratégája, s mert a szövetségben most is olyanok ülnek, akiknek fogalmuk sincs arról, mit kellene a világ második legnépszerűbb csapatjátékával kezdeni. Lengyelország miért ismerte fel, mekkora üzlet és lehetőség van ebben a játékban? A 2014-es férfi vb nyitómeccsét Varsóban, a lengyel–szerb ütközetet 62 ezer ember nézte végig.
– Soha nem gondolt arra, hogy edző legyen?
– Azért nem, mert ismerem magam, ha nekem valaki egyszer ellentmondana, tuti nem élné túl, annyira összevesznénk. Én nem tudok jó pedagógus lenni, márpedig ez elengedhetetlen a sikerekhez. Ezt akkor is így gondolom, ha tudom, hogy régen egyes diktátorokból is eredményes trénerek lettek. Ma azonban teljesen más időket élünk. Amúgy a minap kaptam ajánlatot az egyik volt csapattársamtól, Fernando Moralestől, hogy menjek ki mellé másodedzőnek Amerikába. Ezen azért gondolkodóba estem.
– Szívesen megnézném magam ebben a szerepben. Ugyanakkor Magyarországon is van olyan egykori játékostársam, aki edzőként nagyszerű dolgokat alkotott. Dávid Zoltán odament Székesfehérvárra, s a semmiből épített fel egy nagyszerű férficsapatot. Ő képes megadni azt a fejlődést, azt az impulzust, amelyet más magyar tréner nem képes azoknak a játékosoknak biztosítani, akik tényleg fejlődni akarnak. A szerb röplabdázás tényleg világhírű s eredményes. Ha egy magyar edzőt a szerb férfiválogatott mellé hívnak, hogy dolgozzon ott, ha egy magyar edzőnek erre lehetőséget kínálnak, akkor ez azért jelent valamit. Dávid Zoltán megkapta ezt az esélyt. A román Gheorghe Crețu hívta maga mellé. Az az ember, aki a szerb nemzeti együttes mellett a lengyel Skra Bełchatów csapatát is irányította. Amíg Crețu 2024-ben a párizsi olimpián járt, egy hónapig Dávid Zoltán vezette a lengyel csapat alapozását. Ami – és ezt a lengyelek mondták, nem én – egészen elképesztően sikerült. Ilyen edzője is van a magyar röplabdázásnak. Csak erről sokkal kevesebb szó esik. Pontosabban, szó sem esik róla.
– Pár éve a Forma–1-es autós gyorsasági vb-sorozaton is feltűnt. Hogy került az utazó cirkusz világába?
– Indonéziában játszottam, hazafelé a repülőn ismerkedtem meg két sráccal. Ennek az lett a vége, hogy a Nemzetközi Automobil Szövetség munkát adott nekem, amit örömmel fogadtam el, mert imádom a Forma–1-et. Volt olyan év, amikor az összes F–1-es futamra el kellett utaznom. Ennek is nagyon vicces története van. Első alkalommal, amikor megérkeztem, nem tudták, ki vagyok. Közölték: nagyon jó, hogy megérkeztem, akkor leszek szíves nekiállni mosogatni. Nekem a meló sosem volt büdös, jöhettek a piszkos tányérok.
Később rendeződött a helyzet, mert a felettesem is megérkezett, aki meglepve vette tudomásul, hogy a konyhára osztottak be. Onnantól valódi és érdekes feladatokat kaptam, logisztikai területen tevékenykedem, amely nagyon nehéz és összetett meló. Annyi kérésem volt csupán, hogyha lehet, ne kelljen az összes versenyre elmenni, mert az nagyon megviselt. Ezt is akceptálták.
– A világlátását mennyiben formálták át az elmúlt évtizedek?
– Világlátott ember lettem, aki képes ellátni a saját mikrokörnyezetén túl. Sajnos, ez a legtöbb magyar emberről nem mondható el. Amúgy az életem rendben van, hamarosan betöltöm az ötvenet, szólhat a lemez B-oldala. Nem sok olyan hely van már, ahová elmennék, szeretném, ha a fiam és a lányom sikeres ember lenne, szeretnék majd nagyapa lenni, unokázni. A Forma–1 mellett az építőiparban is dolgozom. Nincs hiányérzetem.
– Mi volt az oka annak, hogy negyvenen túl elment futballozni a megye kettőbe, Csengelére?
– Kezdetben jó bulinak tűnt, olyan csapattársaim voltak, mint a sokszoros válogatott Urbán Flórián és pár régi kedves barát. Lementem, ott ragadtam, aztán komolyan vettem a dolgot, mert ha már erre szánom az időt, ne bohóckodjunk.
Élveztem a helyzetet, de az a közeg, amibe csöppentem, meglepett. Főleg akkor, amikor a Balástya elleni helyi rangadón a bíró súlyos rasszista jelzővel illetett. A szót úgysem írhatja le, de nem is akarok már ezzel nagyon foglalkozni. Ez a 2015-ös botrány végül az eltiltásommal végződött. A fegyelmi tárgyalás maga volt a röhej. Tudták, hogy Libanonba megyek, az Al-Anwar csapatához röplabdázni. Mondták, menjek nyugodtan, ők most eltiltanak, de mire visszatérek a Közel-Keletről, úgyis lejár a büntetésem. Ezt elfogadtam, mert akkor már nem érdekelt az egész, de valahol nevetséges volt. Azért annyit hozzátettem, hogyha a tekintetes fegyelmi bizottság vezetőjének a fiát olyan jelzőkkel illetnék, mint amivel engem sértegettek, aligha maradna kő a kövön.
– Pályafutása során került hasonló helyzetbe?
– Ó, hogyne. De mindig azt néztem, hogy ki mondja. A legtöbb esetben legyintettem, s otthagytam a francba a gyalázkodókat.
Sokszor fordult elő röplabdameccsen is, hogy a közönség nekem huhogott, majmoztak, engem szidtak. Odamentem, nyitottam pár ászt, megnyertük a mérkőzést, majd kinéztem a lelátóra, intettem egyet és mosolyogtam. Másképpen ezt nem lehet sem kezelni, sem túlélni. Ezt tanítottam a gyerekeimnek is. Azt mondtam, ha bántják őket, annyit feleljenek: belőletek van ezer, belőlem csak egy, azaz én vagyok a különleges. Ha pedig úgy látja, hogy ez sem hat, akkor pendítse meg, hogy az apja egy kétméteres csupaizom állat, aki képes lesz megvédeni a gyerekét. Ezzel a fegyverrel – szerencsére – még nem kellett élniük.
(magyarnemzet.hu / Lantos Gábor)
Írta a JochaPress
