A sportolói falu nagyon, Tbiliszi kevésbé nyerte el az EYOF-on remekül szereplő magyar fiatalok tetszését. A hangulatra nem lehetett panaszuk, a négyszeres győztes úszó Késely Ajnának a fagylalt is nagyon ízlett.
Pusztai Viola • Tbiliszi lelke az óvárosban lakozik: a kanyargós, napsütötte utcákban, a házak teraszán átfutó szőlőlugasban, a csempézett kupolájú ősi templomokban, a régi kolostorok romjaiban, a hagyományos faragott tornácokban.
Nos, mindebből keveset láttak az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválon szenzációs eredményeket elérő magyar fiatalok. A Grúzia fővárosában töltött egy hét alatt kevés idejük maradt a városnézésre: sokan az elsőtől az utolsó napig versenyeztek. Azok, akik már túl voltak a megmérettetésen, inkább a társaknak szurkoltak.
– Remek program volt, hogy elmentem a többiek versenyére, és drukkoltam – mondja a diszkoszvetésben aranyérmes Aranyi Ferenc. – A szabadidőm nagy részét az olimpiai faluban töltöttem, mindennel meg voltam elégedve, külön tetszett, hogy nem volt túl zsúfolt, az épületek egymástól távol helyezkedtek el. A záróünnepséget kihagytam, mert nagyon elfáradtam a hét végére.
A nyolc aranyat, három ezüstöt és öt bronzérmet nyerő úszócsapat tagjai közül is úgy döntöttek néhányan, hogy nem vesznek részt a szervezők által rendkívül izgalmasnak beharangozott záróbulin.
– Jó sok mindenből kimaradtunk – állapítja meg Barta Márton, a 400 méter vegyes győztese. – A nyitóünnepségre sem mentünk el, mert másnap versenyünk volt, inkább pihentünk. Pedig már a reptérre való megérkezéskor éreztük, hogy ez sokkal nagyobb szabású rendezvény, mint egy-egy sima úszóverseny: a szervezők vártak minket, és az egész városban az EYOF-plakátok néztek vissza ránk.
Bár a küldöttség kissé tartott attól, hogy az olimpiai falutól mintegy húsz kilométerre lévő versenyhelyszínek megközelítése nem lesz zökkenőmentes, utólag senki sem panaszkodott. Az öt érmet, közte négy aranyat begyűjtő úszó, Késely Ajna viszont másra igen, és Tbiliszi sem nyerte el a tetszését:
– Az olimpiai falu nagyon szép, tetszett, élveztem az ottlétet, de például az étel közel sem volt tökéletes. Szombaton, miután véget értek a versenyeink, elmentünk várost nézni. Ellátogattunk az egyik várhoz, felültünk a libegőre, de tény, nagyon fura környék, egészen más, mint itthon. Leginkább a riói nyomornegyedekhez hasonlítanám, teljesen lepukkadt. A fagyizó viszont elég kellemes volt, barackot és sztracsatellát ettem, nagyon ízlett.
Bár a nyitóünnepséget kihagyta, a zárón ő vitte a magyar zászlót, így részese lehetett annak a remek hangulatnak, amelyet a szervezők varázsoltak a fiataloknak az olimpiai faluba. Az esték egyébként is rendszeresen zárultak zenés összejövetellel, a napi összefoglalókból ítélve a sportolók remekül érezték magukat, miközben a dallamos ritmusokra táncolva levezették a verseny okozta stresszt.
A talajon bronzérmet nyerő tornász, Boncsér Krisztián is kiemelte, rendkívül jó hangulatban telt az idő az sportolói faluban: mentek az egymás közti cserélgetések, kitűző, póló, meg amit még el lehet képzelni.
– Olyanok voltunk, mint a nagy család, és ez a magyar csapatra hatványozottan igaz. Az együtt töltött egy hét teljesen összekovácsolt minket, sokszor kiültünk a folyosóra, a teraszra és nagyon jól elvoltunk egymással. A nyitó- és a záróünnepség is igazán látványosra sikerült a zászlók felvonultatásával és a tűzijátékkal. Az estét zenés buli zárta…