A versenyzők megemlékezése Jules Bianchiról (Fotó: Moy / XPB Images)
Utoljára 1994-ben, a Monacói Nagydíj előtt láthattunk hasonlót. A versenyzők összegyűltek a rajtrács elején, s elhunyt társukra emlékeztek. Huszonegy esztendeje Ayrton Sennát és Roland Ratzenbergert gyászolták – a mostani Magyar Nagydíj előtt Jules Bianchit. Egymásba karolva állták körbe a pályára tett sisakjaikat, s elérzékenyülve, magukba fordulva tisztelegtek a francia emléke előtt.
Martin Brundle tévés riporterként élte át a nehéz pillanatokat, több mint két évtizeddel ezelőtt viszont még maga is versenyzőként, a futamra készülve gyászolt együtt társaival. „A verseny előtti megemlékezés Jules Bianchira szerintem talán még drámaibb volt, mint az 1994-es, amikor az Imolában elhunyt Ayrton Sennára és Roland Ratzenbergerre emlékeztünk, miközben Rubens Barrichello túl volt egy nagy bukáson, Karl Wendlinger pedig kómában feküdt” – hasonlította össze a két esetet a Sky Sportsnak írt futamértékelésében.
„Akkor úgy éreztem, hogy számos versenyző félt és azt kérdezte, vajon mi történik legközelebb. Ez teljesen más volt most. A versenyzők bánatosan körbe álltak, és a rendkívül fiatal és népszerű fiú elvesztése után inkább azt kérdezték maguktól, miért történt meg mindez. Jules szüleinek és családjának a jelenléte nagyon megindítóvá tette az egészet, és meg kell mondjam, én is megkönnyeztem. Túlcsordultak az érzelmek.”
Más kérdés, hogy az autóban ülve, a versenypályán harcolva nemigen van helye az érzelmeknek – ott a józan ítélőképességnek kell vezetnie minden résztvevőt. „A versenyzők is emberek, de aztán el kellett fojtaniuk ezen érzelmeket, és pár perccel később, amikor lecsapódtak a sisakrostélyok, átváltoztak Mr. Versenyzővé. Hiszen ezt kell tenniük.”
Brundle ugyanakkor kiemelte, mintha a rajtrácson átélt pillanatok mintha rányomták volna a bélyegüket a futam egészére is, s mintha a délután látott szokatlanul sok hiba talán kicsit ezen felkavaró pillanatok következménye is lett volna. Bár elmondása szerint az érintettek mindezt határozottan tagadták. „Amikor a mezőny úgy háromnegyedével összefutottam a reptéren, valamennyien tagadták, hogy ez megingatta volna őket. Christian Horner viszont úgy érezte, a rajtrácson történtek kizökkentették Danyiil Kvjatot, aki végül mégis a második helyen találta magát. Felipe Massa pedig elismerte, nehéz volt számára a megemlékezés, de ő is azt mondta, hogy a rajtnál elkövetett hibájának nem volt semmi köze az egyperces csöndhöz és a Jules-re való emlékezéshez” – írta Brundle, kiemelve, hogy a résztvevők sokkal inkább a csúszós pályának és a megváltozott széliránynak tudták be a hibákat.
Felszínre törtek az érzelmek: még ma is létezik a bajtársiasság
Bianchi tragédiájának ugyanakkor így is volt hatása a mezőny tagjaira. Ahogyan egymásba karolva álltak körbe a verseny előtt, legalábbis azt az érzetet erősítette meg az emberben, amit már a múlt keddi temetésen látottak is: a bajtárs halála némiképp közelebb hozta őket egymáshoz, egységbe kovácsolta őket.
„Harminc-negyven évvel ezelőtt rendkívül sok baleset volt, ez pedig összekovácsolta a versenyzőket” – nyilatkozta a Motorsport-Totalnak Sebastian Vettel a balesetek versenyzőkre gyakorolt hatásáról. „Ma mindenki éli a maga életét. Mintha a saját érdekek mindenekfölött állnának. Azonban ha megnézzük a versenyzők kötelező programjait, látható, hogy nincs is idő más versenyzőkkel találkozni. Ezt én sajnálatosnak tartom, mivel végső soron mégiscsak összeköt bennünket a közös szenvedély.”
Jenson Button hasonlóképpen vélekedik. „Egy versenyző helyzete manapság teljesen más, mint a hetvenes, nyolcvanas, de akár a kilencvenes években volt. Akkoriban sokkal több időt töltöttek együtt. Nem tudom, hogy ennek van-e köze ahhoz, hogy akkoriban veszélyesebb volt a sportág. Akkor tudták, hogy bármikor elveszíthetik a barátjukat. Manapság kívülről úgy tűnhet, mintha a versenyzők nem is mutatnák ki egymás felé az érzelmeiket” – mondta a brit bajnok. „A keddi temetés azonban szerintem nagyon is bizonyította, hogy rengeteg érzelem van bennünk. Ezt követően összeültünk és Jules-ről beszélgettünk – de saját magunkról, a közösségünkről is. Nehéz nap volt számunkra.”
Danyiil Kvjat, aki a vasárnapi díjátadón Bianchinak ajánlotta élete első F1-es dobogós helyezését, s akit főnöke szerint igencsak megráztak a történtek, kiemelte, ez a haláleset felnyitotta a versenyzők szemét. „Huszonegy éven át meg voltunk óvva a haláltól. Most viszont újra megjelent. Ilyenkor az ember sokkal inkább próbálja élvezni az életét, nyitottabbá válik más versenyzők irányába is, és jobban tiszteli őket” – ismerte el az orosz. „Mindig is tiszteltem őket, de most sokkal inkább, és sokkal jobban élvezzük azt is, amiért élünk. Remélem, hogy a többi versenyző is így van ezzel.”
Button mindenképpen. „Ez nem csupán az egymás iránti tiszteletről szól. Mi testvérek vagyunk, akik egy őrült sportágat űznek. És nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy ezt csinálhatom. De ez akkor is egy őrült sport, hiszen 340-nel száguldozunk!”
Niki Lauda számtalanszor átélte azt, amit most a mai versenyzők, s 1976-os nürburgringi balesete után maga is farkasszemet nézett a halállal, majd szembesült kollégái tiszteletével is, amit visszatérése kapcsán irányába mutattak. A Mercedes tanácsadójaként ugyanakkor úgy érzi, a versenyzőivel való beszélgetés során inkább kerülniük kell a halál témáját. „Én ezt gyakrabban átéltem. Az én időmben minden évben volt vagy két haláleset. Istennek hála a Forma–1-es versenyzőknek huszonegy éve nem kellett ezzel konfrontálódniuk. Ha mégis ilyesmi történik, persze annál bosszantóbb. Korábban annyira gyakori volt, és mindannyiszor magyarázatot kellett adnod magadnak rá. Ma szerencsére ez már nincs így. Természetesen minden versenyzőt mélyen érintett a dolog, de mindenki tudja, hogy ez a sportág veszélyes” – fogalmazott.
